Patkány: Út a tengerhez

"Utazónaplók"

A visszapillantóból nézte, ahogy Lew a hátsó ülésen elnyúlva csendesen kaparászik a gitárján. Még Wolominban szedte fel a srácot, egy apró városban, nem messze Varsótól. Ott ült az út szélén, és pengetett.

Két teljes napig képtelen volt beszédre bírni. Eleinte még a nevét sem árulta el. Végül annyit sikerült kiszednie belőle, hogy este még megvacsorázott a családjával, de amikor reggel felébredt, a ház üres volt. Akárcsak maga a város. Egyszerűen eltűntek az emberek. Az anyja, az apja, a szomszédok, mindenki.

Ő is hasonlót élt át Moszkvában. Együtt feküdtek le Alinával, de mikor felkelt a nap, a nő már nem volt mellette. A szomszédos lakásokban is csend honolt, csak pár bekapcsolva hagyott ébresztőóra pityegett, néhány tévé szólt, és Volkovék kutyája kaparta az ajtót.

Ismét Lewre pillantott. A srác fekete haja a szemébe lógott. Szintén fekete göncei, csapott válla, és hosszú végtagjai miatt kísértetiesen hasonlított egy marabura. Arca meglepő módon felnőttes volt, de apró, szabálytalan orra nem illett a karvalyszerűen éles vonásokhoz, és a rideg szürke szemekhez.

Maximum tizenhat éves lehetett, talán tizenhét.

Miért nem kérdezett rá eddig a korára? Bár mindegy, feltehetően úgysem kapna választ erre sem.

Hirtelen a fékre taposott. Előttük mind a négy sávot elfoglalták szinte az összetorlódott autók és egy oldalára fordult busz. A sárga monstrum félig kettészakadt a csuklónál, a hátsó tengelyét szinte teljesen kitépte a helyéről egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott furgon. Akkor csattanhattak egymásnak, amikor a vezetőik már nem ültek bent. A legtöbb autó erre a sorsa jutott. Egész útjukat végigkísérték az összetört, kiégett kasznik. Sokszor jelentettek akadályt, de ilyenkor inkább kerestek egy kerülőutat, vagy megpróbálták valamilyen módon eltakarítani őket az útból. Sajnos a legutóbbi alkalommal a Toyota vonóhorga megadta magát.

Elgondolkodva meredt az Ikarusra. Visszafordulni nem akart, a legutóbbi két felhajtó sem tűnt járhatónak, amikor elhajtottak mellettük. A buszt kézzel eltolni nem tudják, az fix. A furgont sem. Viszont talán átpasszírozhatják a Land Cruisert közöttük.

Talán.

Lew abbahagyta a gitározást.

Az utasteret elborító csend szinte tapinthatóvá vált. Csak a Toyota berregett idegtépően monoton hangon. Valami már jó ideje gyanúsan kattogott benne. Meg kellene néznie, amikor beérnek Budapestre. Nem volna túl jó, ha egyszer csak kirohadna alóluk a semmi közepén.

Sóhajtva sebességbe tette a kocsit, és óvatosan a gázra lépett. A terepjáró megrándult, majd lassan gurulni kezdett.

Egy pillanatra azt hitte, nem fog sikerülni. Ahogy a Land Cruiser megpróbált átfurakodni a két roncs között, beragadtak. Pár végtelennek tűnő pillanatig a motor csak fojtottan hörgött, majd az egymásnak préselődő kasznik fémes sikolya közepette a Toyota kiszabadította magát.

Megcsináltad Andrej. –  Sóhajtva megdörzsölte az állán kiütő borostát. Nem ártana borotválkoznia. És fürdenie sem. Feltehetően Lew is elég régen tisztálkodhatott utoljára.

Sajnos a több mint kéthetes út alatt mind az áram, mind pedig a vezetékes víz megszűnt létezni. Az erőművek már jó ideje felmondták a szolgálatot. A benzinkutak szivattyúi is használhatatlanná váltak. Szerencsére a mindenütt szerteszét heverő autók némelyike jó üzemanyagforrásnak bizonyult.

A távolban felsejlett Budapest. A város épületei élesen kirajzolódtak a távolság és a borongós őszi nap ellenére is. Jócskán kitisztult a levegő az utóbbi időben.

Elmerengve szemlélte a távolban sorakozó, kicsiny paneltömböket.

Régen járt erre. Utoljára talán még gyerekként, a szocializmus alatt, amikor a szüleivel itt töltötték el a nyarat. Haloványan emlékezett a Parlamentre. Azt biztosan meglátogatták. Ocsmány, csicsás épület volt, és halálra unta magát, míg az apja és az anyja végre hajlandónak bizonyultak elvonszolni magukat – és őt is – onnan.

– Egy hónap múlva ideutaztam volna – szólalt meg mögötte Lew.

Akaratlanul is összerezzent a fiú meglepően mély hangjától. Az orosz kitűnően ment neki, de érződött, nem az anyanyelve.

– Igen? – Többet hirtelen nem tudott kinyögni.

– Cserediákprogram. Muterék úgy készültek rá, mintha Vietnámba mennék. – A srác az üléstámlát lehajtva előremászott, gitárját a combjai közé ejtette.

– Én gyerekkoromban voltam itt utoljára – mondta.

A fiú hirtelen támadt közvetlensége meglepte. Eddig alig hallatta a hangját, most pedig ő kezdeményez beszélgetést. Furcsa helyzet. De bánni nem bánta.

– Azt hiszem, nem akarom látni a várost. – Lew pár pillanatig kibámult a mocskos szélvédőn.

– Valahonnan kaját kell szereznünk. – Megvakarta az orrát. – Meg benzint.

A fiú vállat vont. Láthatóan nem volt ínyére az egész.

Ha őszinte akart lenni, neki sem. Gyűlölte a vakon bámuló, homályos ablakokat, kongó utcákat. Eleget sétálgatott az elhagyott házak között. Öt napot töltött el a kiürült Moszkvában egyedül. A negyediken látogatta meg a Kreml-t. Milyen közhelyes! De ki az, aki nem tette volna meg ezt az ő helyében?

Órákat bolyongott a termekben, amelyeket azelőtt csak képen, vagy a tévében látott, megfogdosott mindent, mint egy gyerek, és próbálta elfelejteni, hogy mi történt odakint.

Másnap kiült az egyik toronyház tetejére a szolgálati fegyverével. Nézte a halott Moszkvát, didergett a szélben, és néha a saját halántékának nyomta a pisztoly csövét. De a ravaszt képtelen volt meghúzni.

Lew vezeték nélküli hangszórója hasította ketté a gondolatait. Bár az eszköz a napokban lemerült, akárcsak a telefonjaik és a GPS. A srác valahogy összeeszkábálta ezeket a szivargyújtóval, szóval fel tudta tölteni mindet. Ő eddig csak a cigarettáját gyújtotta meg vele, de a kesztyűtartó tömve volt különböző kábelekkel és egyéb bisz-baszokkal, szóval a fiú megoldotta.

Pár pillanatig hallgatta a felcsendülő zenét, majd megállapította, hogy ezt sem ismeri, ahogy körülbelül egyet sem, azok közül, amiket a gyerek az út során lejátszott. Viszont a mostani kivételesen tetszett is neki, a maga furcsa keltás hangzásával, és a már-már torz, részeges-reszelős vokállal.

– Ez micsoda? – bökött a hangszóróra.

– Pogues. – Lew kissé lejjebb vett a hangerőn. – Az énekesük, Shane MacGowen eléggé alkesz. Vagyis az volt.

– Aha – bólintott. – Ír?

– Ja. Asszem az. Kentben született, ha jól tudom.

A srác újfent csöndbe burkolózott. Csak a hangszóróból szólt a piás ír hangja egy darabig, majd egy újabb ismeretlen szám következett.

Halkan dobolt a kormányon. Ez a darab is fülbemászónak bizonyult. Valami ősöreg blues-féle lehetett. A bátyja imádta ezeket, és szinte kötelességének érezte, hogy megvessen mindent, ami fiatalabb ötven-hatvan évesnél.

Mi lehetett vajon vele? Az apjuk temetésén látta utoljára. Öltönyben állt, márványfehér arccal, és azonnal elment, miután a ceremónia véget ért. Ennek már három éve.

Sűrűsödni kezdtek az épületek. Ahogy letértek az autópályáról az elhagyott putrik, a legelők a hátuk mögött maradtak. Autószalonok, gyárak és hatalmas hirdetőtáblák vették át a helyüket. Lassanként megjelentek az első lakótömbök.

– Ez már Budapest – mondta.

– Tudom. Az előbb hagytuk el a táblát. – A fiú az ablaküvegnek támasztotta a fejét. – Andrej…

– Igen?

– Neked tűnt el valakid?

Megdermedt. Ujjai elfehéredtek a volánon. Pár pillanatig a srácra meredt.

– A menyasszonyom. – A hangja elcsuklott. – Gyereket várt.

A torka hirtelen kiszáradt. A szeme sarkából látta, Lew az arcát fürkészi. Feltehetően azt várta, mikor omlik össze.

Ehelyett inkább erőt vett magán, és folytatta.

– Nem sokkal apám halála után ismertem meg. Lassan harmadik éve éltünk együtt. Decemberben lett volna az esküvőnk. Ő már előre odavolt. Engem a hideg kirázott, ha a töméntelen rokonra gondoltam. Most már inkább ülnék közöttük…

– Szerinted élnek még? – Lew megropogtatta az ujjait.

– Nem hinném – válaszolta üres hangon.

A fiú mereven bólintott.

Nem akarta ezt mondani neki. Meg kellett volna nyugtatnia, ahogyan önmagát is. De mit érne vele? Egyedül maradtak. Talán vannak mások is, szétszórva a világban, de azok, akiket szerettek, elmentek. Hitegethetné, hogy jobbra fordul minden. Könnyebb volna, de semmire sem menne vele.

– A szüleim épp váltak. – Lew lekapcsolta a hangszórót. – Az utolsó vacsoránk egy kínszenvedés volt. Mindketten elbeszéltek a másik felett, és szurkálódtak, mint két gyerek. Én meg próbáltam úgy tenni, mintha rohadtul rendben volna minden. Néha elgondolkodom azon, hogy nem lett-e könnyebb minden enélkül.

Egy kis ideig hallgattak. Végül ő törte meg a csendet.

–  Hol tanultál meg oroszul?

– Muter ruszki volt. Ragaszkodott hozzá, hogy az ő anyanyelvét is beszéljem. – A srác elgondolkozva simogatta a gitárja hangolókulcsait. – Apám nem igazán volt oda a dologért, de úgy tűnik kapóra jött.

– Ja – bólintott.

– Mit melóztál? – váltott témát a fiú.

– Rendőr voltam. – Előhúzta a kabátja belső zsebéből a jelvényét, és Lew kezébe nyomta.

– El nem tudnálak képzelni egyenruhában – a srác elhúzta a száját.

– Nem is volt – mondta.

– Civilben toltad? Tiszta Hollywood.

Akaratlanul is felnevetett.

– Annyira nem.

– Én egyetlen hatósági személyt tudok felmutatni a rokonságomban: a nagybátyámat. Biztonsági őr volt. Szeretett harminckilós kislányokkal comboskodni, ameddig egyszer falhoz nem csapkodta érte egy random punk. – Lew visszaadta az igazolványát.

– Danke.

A srác morgott valamit, majd az autó mellett elúszó várost kezdte szemlélni.

Nagyon remélte, hogy nem süpped vissza az út folyamán tanúsított némaságba.

Kis gondolkodás után úgy döntött, békén hagyja, hadd bámészkodjon. Bár igazság szerint nem nagyon volt mit. Tipikus szovjet lakótelepek szürke tömbjei keretezték az utat, félig vagy semennyire felújított régi stílusú emeletes házakkal keveredve. A járda mellett egymást érték a parkoló autók. Büfék, plakátok és szórólapokkal teletűzdelt oszlopok virítottak mindenütt. Lombjukat levedlett fák haldokoltak a betonba vágott tartóikban.

A csatornázással valami gond lehetett, legalábbis az utastérbe beáramló bűz erre engedett következtetni. Bár ahogy az ezer helyen toldozott úttestet elnézte, itt mindent elrontottak aszfaltozástól lefelé.

– Undorító ez a hely – szólalt meg Lew.

– Az – bólintott.

Jókora reccsenés szakította félbe a beszélgetésüket. A terepjáró bal eleje hirtelen leült. Egy pillanatra elveszítette az autó felett az uralmat, ami pont elegendő volt hozzá, hogy belemenjenek egy előttük veszteglő döglégyszínű kombiba.

A csattanást követő néma csöndben csak a műszerfalnak koppanó gitár zúgott.

Káromkodva kirúgta az ajtót.

Első pillantásra látszott, hogy a kocsinak vége.

Eltört a rugó, talán még a tartóbak is. A büdös életben nem fogják ezt kicserélni. Itt és most biztosan nem. Nincs alkatrész, nem is ért hozzá. Talán visszaülhetnének, és egy darabig elküzdene vele, míg a sárvédő le nem darálja az abroncsot, de minek?

– Új autót kell keresnünk – szólt oda az éppen kikászálódó Lewnek.

 Szomorúan végigsimított a Land Cruiser összekaristolt oldalán. Régóta szolgálta már az autó. Még a szülei segítettek összespórolni a pénzt rá, mikor pályakezdőként munkába állt.

Sóhajtva a csomagtartóhoz sétált és kinyitotta. Négy sporttáska pihent benne. Az egyik alján még ott zörgött egypár a moszkvai konzervekből. Két tatyót egybegyűrt, és a fiú kezébe nyomta, a másik kettőt ő vitte.

– Menjünk – mondta csendesen.

Lew némán bólintott, gitárját karabély módjára a vállára kanyarította.

Nekiindultak a halott városnak.

Néha megpróbálták egy-egy autó ajtaját. Zárva voltak, leszámítva az úton szétszórtan álldogáló roncsokat, de azokkal nem tudtak volna sokat kezdeni.

A járdán elszórtan táskák és más használati tárgyak hevertek. Ruhák nem. Azok viselőikkel együtt szűntek meg létezni, egypárat leszámítva, amelyeket feltehetően kézben vittek. Az egész úgy festett, mint egy rémálombeli kiállítás.

Lefordultak a főútról egy keskeny mellékutcába. A föléjük magasodó kopottas házak fojtogatóan közelinek tűntek, mintha bármelyik pillanatban a nyakukba dőlhettek volna.

– Oda nézz! – rikkantotta a srác, és rohanni kezdett.

Követte.

Ikerlámpás, fakó aranyszínű autó bukkant fel elhagyott társai között. Kamionszéles orra jócskán kilógott az útra. Az első lökhárítón apró horpadás díszlett. A hűtőrácson fakón csillogott a Chevrolet felirat. A hátsó rész nevetségesen hosszúnak tűnt első pillantásra.

– Hatvanhetes Chevy Impala – Lew áhítatos arccal végigsimított a kocsi poros oldalán. – Ráadásul négyajtós.

– Aha – mormogta.

Sohasem rajongott igazán az ehhez hasonló benzinzabáló szörnyetegekért. Ami igazán érdekelte, a vezető oldali ajtóban lógó slusszkulcs volt. Talán még nem rohadt bele. Úgy tűnik valaki használni akarta, mielőtt…

Mielőtt mi?

Elhessentette a gondolatot, és inkább körbejárta az újonnan talált gépet. Látszott rajta a használat, de nem hanyagolták el. Bár ha a benzinpénzre tellett…

A kinyitásnál szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy ebben a modellben nincs központi zár. Vagy csak szimplán elromlott. A végeredmény ugyanaz.

Lew átszellemült arccal cirógatta az autót, míg ő bepakolta a táskáikat.

– Induljunk – szólt oda a fiúnak, majd lecsapta a csomagtartó fedelét.

Miután beültek, kicsit még állítgatott a tükrökön, valamint leoldozta a visszapillantóról csüngő feszületet, és bedobta a kesztyűtartóba.

Lew bömböltetni kezdte a hangfalát. Az alattuk röfögő bivalyerős motor zaja és az üvöltő rácsszaggató zene fejfájdító egyveleget alkottak.

Megmarkolta a kormánykereket, és kipasszírozta a saját gépüket az előttük és a mögöttük parkoló közül.

Meglepte az autó ereje. A Toyota sem volt gyenge eresztés, de ez jócskán túlszárnyalta.

– Na? – nézett rá a srác. – Próbáld meg azt mondani, hogy nem fasza.

– Fasza – vigyorgott.

Viszont a benzinnel lesznek még gondjaik. Mennyit fogyaszthat ez a dög? Tizenöt litert? Tizenhatot? Az biztos, hogy nem lesz sétagalopp az üzemanyagszerzés.

De most az ételre kellene koncentrálniuk.

Budapest elvileg az itt fellelhető legnagyobb város, nem igaz, hogy egy nyomorult közértet sem találnak. Lehet, némileg megkönnyítené a dolgukat, ha értenének magyarul.

– Tényleg, szerinted hogy kerülhetett ide ez a kocsi? – csapott a kormányra. – Ez nem az a hely, ahol minden második ember ilyesmivel rohangál.

A fiú az orra elé tartott egy szórólapot. A nagy betűkkel szedett old timer feliratot és a dátumot el tudta olvasni rajta.

– Autóstalálkozó? – Megsercegtette a borostáját.

– Aha – bólintott Lew. – Amúgy ott egy szupermarket.

Már neki is feltűnt a velük szemközt elterülő, fakó barackszín téglás épület és a hozzá tartozó hatalmas parkoló.

Áthajtottak az alig ötvenméternyire levő körforgalmon, és elgurultak a bejáratig. Ott behúzta a kéziféket, majd intett a srácnak, hogy szálljon ki.

– Nem kéne lezárni? – mutatott Lew a kocsira.

– Szerinted ki lopná el?

A fiú megrántotta a vállát, mely mögül géppuskacsőként meredt ki a gitárja nyaka. Kezében ott lógtak az üres táskák.

Megindultak a résnyire nyitott fotocellás ajtó felé.

 Jó időbe tellett, mire sikerült bejutniuk rajta. Eleinte megpróbálták kifeszegetni egy kerékkulccsal, amelyet a Chevy csomagterében találtak. Végül mérgében bedobta az üveget az időközben elhajlott szerszámmal.

A talpuk alatt recsegő szilánkokon átlépdelve az előtérbe jutottak.

Odabent néma csend fogadta őket. Csak a tetőszerkezet alá befészkelt verebek csiripeltek néha. A kőpadlót kezdte belepni a por, akárcsak az itt-ott álló padokat. A kisebb üzletek plexivel elválasztott kirakatai enyhén homályosodtak. Egy csöndes kisállat-kereskedésből édeskés dögbűz áradt. Megpróbáltak minél nagyobb ívben elkerülni.

– Nem tetszik ez az egész – meredt Lew a szétszórt bevásárlókocsikra. – Tankoljunk fel, aztán takarodjunk innen.

– Én is ilyesmire gondoltam. – Megvakarta a fejét.

Az üres pénztárakon áthaladva nekiindultak a polcsoroknak.

– Azt hiszem, én megnézem a másik oldalt – javasolta a srác. – Gyorsabban haladnánk.

Biccentett neki, hogy menjen.

A címkéken lévő feliratokat nem értvén mindent belesöpört a táskájába. Egy pár dologról ki tudta találni. mi lehet – például a morzsolt kukoricáról – de lelt néhány érdekességet. Például az egyik dobozon a kép egy kupac darabos barna masszát ábrázolt, és valami furcsa hangon lötyögött benne. Végül némi gondolkodás után abból is tett el valamennyit.

Lew visszaérkezett, jobb kezében egy doboz sörrel, a balban a két táskával. Az egyikből kissé kilógott egy palackos spirituszfőző teteje.

Jó, hogy talált egyet. A régi pár napja tönkrement, így kénytelenek voltak hideg kaját enni.

– Találtam egy rakás tésztát. – A fiú a földre dobta a cuccokat, és melléjük telepedett. – Gyárthatnánk valami emberi ételt belőlük.

Széttárta a karjait. Idejük lesz rá, az biztos. Nincs hová sietniük. Legfeljebb vinniük kell hozzá némi ásványvizet, abba meg nem szakadnak bele. Az új autóban úgysem látott.

– Egyébként mi a következő úti cél? – Lew belekortyolt a sörébe.

– Talán a horvátok vagy az olaszok – mondta. – Valahol, ahol tenger van.

– Ez egész jól hangzik. – A srác elmerengve bámulta a plafont. – Még úgysem jártam tónál nagyobb víznél. Szerinted találunk út közben még valakit?

– Lehet – mondta némi gondolkodás után.

Kis ideig hallgattak, majd a srác gyanakvó arccal fölállt, és kiemelt egy pléhdobozt az ő táskáinak egyikéből. Kis ideig rázogatta és bámulta rajta a barnás halmot ábrázoló képet, majd megszólalt.

– Konzervkula?

– Nem tudom – vallotta be. – De most induljunk.

A fiú szemforgatva felhajtotta a maradék sörét, majd visszaindultak a kijárat felé. Lépteik kísértetiesen hangosan kongtak a kőpadlón.

Az autó ugyanúgy várta őket, ahogy otthagyták.

Hátrament, hogy bedobálja az immáron teli táskákat. A fiú a hűtőrácsnak támaszkodva gitározott a semmibe.

– Andrej – szólalt meg hirtelen a srác. – Jön valaki.

Beverte a fejét a csomagtartó fedelébe. Káromkodva lecsukta, és a fiúhoz sétált. A parkolóban heverő kocsik között tényleg egy alak tartott feléjük ráérős, kacsázó léptekkel. Jobb időket is látott műbőr kabátot, szakadt, barna garbót, festékfoltos farmert és kopott munkásbakancsot viselt.

A jelenés enyhén kopaszodott. Alacsony homlokába összetapadt, barnás tincsek lógtak. Állán kiütött a több hetes borosta.

Vajon miért nem szerzett be magának valami normális ruhát? – gondolta. – Hiszen minden bolt nyitva, azt vesz el, amit csak akar.

– Szép autó. – Az idegen sárgás mosolyt villantott feléjük. Enyhén törte az oroszt.

Honnan tudta, hogy milyen nyelven szóljon hozzájuk?

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Titeket – vicsorgott a férfi. – A ti fajtátok miatt történt minden.

Kicsiny pisztolyt húzott elő a kabátja alól. Torkolata pont az ő homlokára nézett.

 – Hagyd abba! – A fegyver csöve a hangolókulcsokat csavargató fiú felé fordult. – Azt mondtam hagyd abba! – üvöltötte az idegen. Kezében megremegett a stukker.

A gitár egyik húrja csendesen megpendült.

Mintha borotvapenge siklott volna végig a gerincén. Felváltva nézett a pisztolyt szorongató férfira és az elsötétedő arcú fiúra. Tagjai megbénultak, ahogy a következő hang is felzengett. Szeme előtt elszöktek a színek. Tompán szemlélte a körülötte folyó dolgokat. Látta, ahogy a revolver a betonra koppant, gazdája darabos mozdulattal utánakapott, majd vérezni kezdő orrához nyúlt.

A húrok kísértetiesen csengtek.

Az idegen térdre zuhant. Jobb szeme csöndesen kipukkant. Rángatózó izmokkal próbált felállni a berepedező járdáról. Mellette üres műanyagpalackként lappadt össze egy szemetes. Valahol csörömpölve szilánkokra robbant egy szélvédő.

Lew csak játszott tovább. Lángoló tekintettel nézte a vele szemközt vicsorgó férfit. Az valamit mondani akart, de csak némi vöröses nyálat folyatott maga elé a mocskos betonra. Elszürkülő bőre mintha összement volna, megfeszült pofacsontjain. A halántékán sorra pattantak el az erek, lilás bevérzéseket hagyva maguk után. Mellkasa gyomorforgató hangon beroppant. Egyetlen megmaradt szeme felakadt. Zsákként zuhant végig a járdán.

A fiú zihálva a Chevy hűtőrácsának dőlt.

Ő még mindig dermedten állt. Nézte a szupermarket faláról lepergett téglákat. A füle sípolt, valahol a nyakán vadul rángatózott egy izom.

Lew viszolyogva meredt az előtte heverő holttestre. Remegő kezeiben ott szorongatta a gitárt, mintha csak abban próbált volna megkapaszkodni.

– Ez meg mi a fasz volt? – krákogta a srácra meredve. Torkát olyan száraznak érezte, akár a dörzspapírt.

A fiú megrázta a fejét. Tekintetét továbbra sem vette le a hulláról.

Odalépett hozzá, és a vállára fektette a kezét. Érezte a benne kavargó rémületet, undort és nem értést. Mintha egy tenger tajtékzott volna a tenyere alatt.

Elsimította a hullámokat. A gyerek eleinte ellenkezett, de végül az érzései elcsitultak, szeme üvegessé vált.

– Ülj be! – mondta neki.

A fiú bamba arccal engedelmeskedett, míg ő összeszedte a földön heverő fegyvert. Átkutatta az idegent is. Talált nála két tartaléktárat. Egyet a zsebében, egyet pedig a zoknijába gyűrve.

Visszasétált a Chevrolethez, és a vezetőülésbe dobta magát. A stukkert a kesztyűtartóba rakta a tárakkal együtt.

– Te is… – A fiú a homlokát fogva meredt rá.

– Igen – bólintott.

–  Vele is megcsinálod ezt, ha én nem…

– Nem – válaszolta. – Mindenképpen hozzá kellett volna érnem.

– Most mi lesz? – Lew a gitárját simogatta.

– Megnézzük a tengert – mondta, és beindította a motort.