Lidérc elmerengve
végigsimított egy ősöreg, rajzolt plakáton. A megsárgult papírlap szárazon
zümmögött az ujjai alatt. A levegőt megtöltő poros illat régmúlt időket
idézett. Talán egy, a zsáner hőskorából fennmaradt horrorfilmhez tartozhatott.
A cím betűi felismerhetetlenségig fakultak, alatta összemosódott fatörzsek
között kontúrjaikat veszített árnyékok kergetőztek. Az egyikükben felismert egy
rémmaskarába bújtatott alakot, bár hogy kiféle, miféle lehetett, azt nem tudta
megállapítani. A fenyők előtt rémülettől eltorzult női arc meredt a nézőre, mintha
csak tőle várna segítséget.
Vajon
mikor halhatott el az utolsó sikoly a nézőtereken? Hová tűnt a félelem? Hová
tűnt minden? Az emberek mintha csak halkan kattogó gépekké váltak volna. Apró,
hangyaként nyüzsgő figurák, melyek egymást taposva próbálnak elérni egy
láthatatlan célt, mielőtt az őket továbbhajtó elem végleg kimerülne.
Mégis,
mikor felejtettünk el rettegni?
A
választ már elmosták a folyamatosan pergő percek, akárcsak magát az érzést.
Vagy
az emlékeket.
Ki
vagy?
Honnan
jöttél?
Mi
a neved?
Mindent
maguk alá temetettek a homokórából alápergő finom szemcsék.
Mikor
a Színház szúette ébennel burkolt falai közé került, még volt neve, talán
családja és munkája is. De az ember lassanként feloldódott a folyamatosan
rohanó másodpercek forgatagában, és csak egy kísértet maradt, aki csöndesen
bolyongott az elhagyott folyosók kopottas márványpadlóin az emlékeit
keresgélve, vagy bármit, amibe kapaszkodhat. Ajtókon rontott be, majd üres
szobákban bámulta a pergő vakolatot. Öreg újságokat lapozgatott át a lerobbant
jegypénztárnál, és szétszórta őket, hogy aztán valaki megint összerendezze,
mikorra visszatér. Kaparta a semmibe nyíló ablakok vak üvegét. Néha kijárat
után kutatott, bár kételkedett benne, hogy bárkit vagy bármit is találna
odakint.
Végül
már csak bambán vergődött a hallgatag falak között várva valakire, aki a nevén
nevezi, és visszahoz mindent, ami elveszett.
Ekkor
jelent meg az Idegen. Arcát fehér agyagmaszk alá rejtette, vidám, zöld szemei
kísértetiesen világlottak elő belőle, fekete, csuklyás köpenye széle a Színház
poros földjét seperte. Félretaposott, sötétszínű bőrcsizmáján sárfoltok
száradtak.
Mikor
a neve után kérdezősködött, az Idegen kinevette. és újat adott neki: Lidérc.
Aztán
csak sétálgattak és beszéltek a semmibe, a semmiről. Lidérc néha rágyújtott a
cigarettából, amellyel a másik kínálta meg.
–
Tudod, Lidérc – ismételte sokszor. – Az emberekből kiveszett valami. A
nézőterek üresek. Már senki sem kíváncsi semmire. Amit lehetett, már
megmutattunk egymásnak. A múltban élünk. Talán csak az ilyen helyek maradtak
meg a jelennek – mutatott körbe a nézőtér szakadt kárpitú székein. – Mindenki
tovább vergődik, míg mi elenyészünk. Hát nem furcsa? – A távolba révedt, majd
dúdolgatni kezdett.
Az
egyszerű dallam azóta is Lidérc agyában ragadt, amelyet ócska wurlitzer módjára
ismételgetett újra és újra. Már több ízben is kérdezősködni akart felőle az
Idegentől, de minden egyes találkozásuk alkalmával elmaradt. Végül már teljesen
lemondott róla, de egyszer-egyszer azon kapta magát, hogy csendesen dünnyögi,
miközben a Színház labirintusát rója. Időnként eszébe jutott, talán valaha
ismerhette a dalt, amelyhez a rövidke taktus tartozott. Talán. De hiába
erőltette az emlékezetét, csak a fejében lévő zenegép szólt rekedten.
Egy
alkalommal megpróbálta leklimpírozni az étteremben álló elhangolódott zongorán,
ám a hangszer nem engedelmeskedett az akaratának. Hamis, félrecsengő dallam
szállt fel az elhagyott asztalok között, hogy aztán végtelennek tűnő
pillanatokig lebegjen felettük baljós árnyékként, majd elhaljon.
Ezután
többé nem látogatta meg az éttermet.
Valami
haloványan rémlett neki arról, hogy még kiskölyök korában tanult zenét. Szinte
érezni vélte a linóleumpadló kesernyés szagát, mely belengte a tantermet, ahol
a szolfézsórákat tartották. Mindig későn tartották őket, és sohasem mert
egyedül elindulni. Az édesanyjának kellett elkísérnie.
Egy
arc derengett fel, majd azon nyomban el is tűnt, mintha sosem lett volna. Hiába
kapaszkodott az emlékbe, az egyszerűen kicsorgott az ujjai közül. Csak a kopott
billentyűk érintése, és a fals, élettelen hangok kergették egymást üres
elméjében.
Maró,
hideg üresség töltötte el a mellkasát, bordái szinte recsegtek tőle. Torka
elszorult, mintha egy folyamatosan növekvő gombócot tömtek volna le rajta.
Szája meg-megrándult. Egy könnycsepp végigszaladt az arcán, majd a zakójára
hullott.
Mi
ez az egész?
Fejét
a két tenyere közé szorította. Azt akarta, hogy vége legyen. Hogy minden a
sötétségbe hulljon, és elcsendesedjen örökre. Meg akart szűnni. Véglegesen
elmerülni a fekete űrben, amely belülről zabálta.
Miért
kínlódik még mindig? Miért nincs valaki, aki véget vetne ennek az egésznek? Az
emlékei kavargó páraként foszlanak semmivé, ő pedig itt marad egyedül.
Valami
elpattant benne, az elméjében tomboló vihar csitulni kezdett. Nem maradt más,
csak lágyan szállingózó homokszemcsék.
Még
egyszer utoljára végigsimított a kopott plakáton, majd ellépett mellőle.
Hol
járhat az Idegen? Jócskán ráfért volna most a társaság.
Bár
az igazat megvallva ez teljesen mindegy. Ha úgy látja jónak, majd megjelenik.
Lidérc
elmélázva baktatott a keskeny folyosón. Bekeretezett filmplakátok úsztak el
mellette sorban, méla lassúsággal. Ügyet sem vetett rájuk, csak hallgatta,
ahogy léptei neszét visszaverik az enyhe dohszagot árasztó falak.
Egyszer
csak az előtérben találta magát. A beszakadt tetejű jegyárus bódé felett
jókora, aranyozott csillár himbálózott. Körülötte nyurga, faragott oszlopok
törtek a magasba, hogy megtartsák a bordázott mennyezetet. A padló mattra
fakult márványborításán tompa fénypászmák ültek, rajta az évek alatt bordóvá
kopott, keskeny szőnyeg nyúlt el, a nézőtérhez vezető kőlépcső töredezett
fokaiig. A falakon szakad függönyök és elnyűtt kárpitok díszlettek.
Pont,
mint egy kísértetkastély. Csak a pókhálók hiányoztak, de Lidérc eddig semmilyen
más élővel nem találkozott itt önmagán és az Idegenen kívül.
Közelebb
lépdelt a jobb napokat is látott bódéhoz. A repedezett üveg előtt megint ott
trónoltak az újságok, szépen egymásra pakolva.
Lidérc
unottan belelapozott az egyikbe. Már szinte kívülről fújta az elhalványodott,
apró betűkkel szedett cikkek nagy részét.
Idős párt gázoltak halálra Zeleneč-en.
Terrortámadás a Világkereskedelmi
Központ ellen!
Meghalt Fidel Castro.
Görögország az államcsőd szélén!
Harmontban egy kisteherautó
áthajtott a szalagkorláton, és egy fának csapódott. A vezető életveszélyes
állapotban!
Elhúzta
a száját, és undorodva lecsapta a napilapot a többi tetejére.
A
szenzáció mindenek felett…
Ekkor
megakadt a szeme az újságkupac mellett heverő apró kulcson. Némi homlokráncolás
közepett felemelte, hogy jobban megvizsgálhassa a róla fityegő bilétát. 37.
Furcsa. Eddig a Színház egyik ajtaján sem látott számozást, vagy bármi
hasonlót.
Elgondolkodva
a farmerja zsebébe rejtette a kulcsot, és nekiindult a Színháznak. Talpa alatt
halkan kopogott a repedezett márvány.
Nemsokára
újra azon a folyosón találta magát, ahonnan nemrég érkezett. Lehajtott fejjel
meredt kopott, felemásszín tornacipője orrára. Tagjai mintha ólomból lettek
volna. Gépies mozdulatokkal lépkedni kezdett a tőle párméternyire levő ajtó
felé, melyen ott díszlett a harminchetes szám.
Mi
a fene? Honnan került oda egyáltalán? Mikor nem sokkal ezelőtt erre járt, még
biztosan nem látta.
Fejében
összefüggéstelen gondolatok cikáztak. Semmit sem értett, csak bambán bámult a kopott,
ébenajtóra.
Pár
pillanatig eltartott, mire sikerült összeszednie magát. Előkotorta a kulcsot,
és remegő ujjakkal a zárba csúsztatta. Halk kattanás. Lenyomta a kopott
rézkilincset.
Barátságosan
berendezett, kuckónyi szoba tárult a szeme elé: összekarcolt parketta, vörös
alapon fekete mintás kicsiny szőnyeggel, az egyik sarokban bevetetlen ágy
álldogált, vele szemközt csíkos terítővel letakart asztal, rajta apró lámpa,
mellette ormótlan kockatévét és VHS-lejátszót tartó komód, egy kétajtós
ruhásszekrény.
Valamint
egy polc tele könyvekkel.
Lidérc
beljebb lépett. Összehúzott szemmel leemelt egy kötetet. Stephen King Carrie-je volt az. Belelapozott: első
kiadás, 1974. Visszatette a többi közé, és kézbe vett egy nem túl vaskos
példányt. Ezen csak a Hemingway szó állt jókora betűkkel. Feltehetően az író
egyik novellagyűjteménye. Lidérc a Carrie mellé csúsztatta.
Megakadt a szeme
egy vékony füzeten. Kihúzta a regények közül, és felcsapta a közepe táján.
Macskakaparásszerű kézírással rótt rövid verssorok tárultak a szeme elé.
Esőcsöppeket
Hord szerteszét a bús szél
Megvesz a hideg
Gyengéden
végigsimított a felkunkorodott sarkú lapokon, majd letette a nyitott füzetet az
asztalra, a lámpa mellé.
Kitárta
a ruhásszekrény ajtaját. Csodálkozva vette tudomásul, hogy csupán a felső két
polcon árválkodott pár kamaszméretű fehérnemű, nadrág és póló, a többit
kazetták töltötték meg. Kihúzott egyet a sokból, és megvizsgálta. Valaki
reszketeg szálkabetűkkel a Jedi visszatér és a Majmok bolygója címeket véste
rá.
Lidérc
akaratlanul is elmosolyodott, majd visszarakta a VHS-t a többi közé.
A
következő kincs, ami a kezébe akadt, egy karcos zöld fémtolltartó volt.
Óvatosan megrázogatta, azután kinyitotta. Lelt benne néhány homályos
üveggolyót, egypár csomóba állt gemkapcsot, apró csavarokat, egy tekercs
szigetelőszalagot, egy megrágott radírt, egy törött óramutatót és egy
elhalványult fényképet.
Sokáig
forgatta fotót az ujjai között. Négy embert ábrázolt: egy fáradtan mosolygó
nőt, két fiatal fiút, és egy zord vonásokkal megáldott férfit. A fiúk inkább a
nőre hajaztak. Mintha csak ikrek lettek volna, leszámítva a látványos
korkülönbséget: vékony szálú, szőkésbarna haj, enyhén előreugró pofacsont, apró
orr, széles, vékony száj. Egyedül erőszakos álluk utalt az apjukra.
Lidérc
kísértetiesen ismerősnek érezte a családot.
Csak
tudta volna, honnan.
Ekkor
valaki megérintette a vállát. Ijedtében a földre szórta az üveggolyókat, melyek
surrogva gurultak szét a parkettán.
Az
Idegen állt mögötte.
–
Üdvözletem, Lidérc – szólalt meg. Hangját tompává tette a fehér agyagmaszkja.
Lidérc
zavartan biccentett, és letette a tolltartót. Reszkető jobb kezében még mindig
ott szorongatta a fényképet. Az Idegen kérdőn nézett rá, mire némi hezitálás
után odanyújtotta neki. Az megnézte, majd halkan kuncogva visszanyújtotta neki.
–
Megrémítettelek? – kérdezte.
–
Egy kissé – ismerte be Lidérc.
–
Látom, érdekesnek találod ezt a helyet. – Az Idegen az asztalhoz lépett, és
kézbe vette a füzetet. – Ezek nem is olyan rosszak. Gondolom beleolvastál már.
Haikuk.
–
Tudom.
–
Honnan?
Lidérc
elgondolkodva bámult maga elé pár pillanatig, majd zavartan széttárta a karját.
– Nem tudom.
–
Kár – mondta az Idegen halkan, majd lehajolt a földre az egyik üveggolyóért. –
Pedig szép műfaj. A keletiek mindig is egyszerűbbek voltak valahol. Mi
oldalakat ömlengünk érzelmekről, halálról, dicsőségről, ők pedig verset írnak a
szélben hajladozó nádról. – Halkan felhorkant. – Hát nem furcsák? Ebben –
lengette meg a füzetet – van pár egész érdekes próbálkozás a kettő ötvözésére.
Kár, hogy a gazdája korán halt. Nem vagy éhes?
Lidérc
bólintott. Nem is tudta, mikor evett utoljára.
–
Akkor induljunk! – Az Idegen kiviharzott az ajtón. Köpenye fekete zászlóként
lobogott utána.
Lidérc
eleinte azt hitte, az étterembe mennek. Eddig, ha enni akart, mindig talált ott
magának valamit.
De
az útjuk egészen másfelé vezetett. Ezt a folyosót még sohasem látta. Sima,
fehérre meszelt falairól nem figyeltek ősrégi, kifakult plakátok. Padlóját
egyszerű, megmunkálatlan kőből rakták. A plafonról patinás viharlámpák lógtak.
Az
Idegen megtorpant egy robosztus faajtó előtt, hátrapillantott a válla felett,
majd benyitott.
–
Foglalj helyet – mutatott a szoba közepén trónoló faragott lábú rózsafa asztal
mellé tolt székek egyikére.
Lidérc
leült, és körbenézett a helyiségben. Nem látott sem lámpákat, sem pedig
ablakot, mégis fényárban úszott minden. A falakat vidám, sárgás színű tapéta
borította. A háta mögött egy lakkozatlan, kilincs nélküli ajtót vett észre,
mellette egy kredencszerűség ácsorgott, melyről az Idegen épp leemelte az
odakészített két tányér ételt. Az egyik sarokban egy apró polcon poros
bakelitlejátszó árválkodott.
–
Nem bánod, ha bekapcsolok egy kis zenét? – kérdezte az Idegen, miután
felszolgálta az ennivalót.
–
Egyáltalán nem.
Lágy zongoraszó
csendült fel. Egyszerű, lassú, de fülbemászó dallam. Majd bekapcsolódott egy
kellemes férfihang is.
Mikor még kisfiú voltam
Apám elvitt a városba
Hogy lássam a vonuló tömeget…[1]
Lidérc
elgondolkozva hallgatta az időközben felgyorsuló dallamot, miközben a levesét
kanalazta. Az Idegen csendesen dúdolgatott egy ideig, majd megszólalt.
–
Csak nemrégiben találtam rá erre, de egészen megszerettem. Van benne valami,
amit nem tudok megfogni, de olyan, mintha gyónnék. Felszabadít.
–
Erre való a zene.
–
Meglehet.
Lidérc
összevont szemöldökkel mustrálgatta a hirtelen némaságba burkolózó asztaltársát.
Most még magához képest is sokat beszélt és keveset mondott. Volt benne valami
nyugtalanító. Mintha a hófehér álarc mögé hirtelen felkerült volna egy másik.
–
Nem szívesen élnék a világodban – csendült fel egyszer csak az Idegen hangja. –
Az emberek… Túl fontosnak érzik magukat. Mindenki körül forog egy kicsiny
világ, és mindenki azt hiszi, hogy ez örökké tart. Hogy sosem lesz vége. Mintha
az ő apró, elröppenő valóságuk sziklaszilárdan állna az idő tengerében. Ez
gyomorforgató. Mindenki azt hiszi, egy öröklétet kap. Pedig valójában nem
többet egy porszemnél.
Lidérc
mereven bámult a tányérja aljára.
–
De azért vannak mások is. – Az Idegen a levesét kavargatta. – Akik megbecsülik
az idejüket. Bár csak kevesen, de azért még vannak. Ha nem probléma, levenném a
maszkom. Nehéz enni benne.
Lidérc
felkapta a fejét. Kis híja volt, hogy fel nem nevetett. Jó ideje várta már ezt
a pillanatot, és a varázs, mely eddig belengte a szemközt ülő férfi kilétét,
most egy pillanat alatt elillant.
Az
agyagmaszkja csendesen koppant az asztalon. Az Idegen érdeklődve mustrálgatta
Lidércet. Széles, pengevékony ajkai gunyoros mosolyba szaladtak. Kiugró
arccsontjai, tenyérnyi magas homloka és erőszakos álla már-már morddá tették
volna a vonásait, ha nincs a két, derűs-zöld szem. Fekete tincsei kuszán
meredtek az égnek.
–
Megleptelek, Lidérc?
–
Mást vártam.
–
Elhiszem – nevetett az Idegen, és kanalazni kezdte a még gőzölgő levesét. –
Valami magasztosabbat, mi?
–
Igen.
–
A magasztos dolgokat hagyjuk meg a művészeknek. Az az ő kenyerük, nem a miénk.
Lidérc
szótlan maradt. Az Idegen gyorsan magába lapátolta az ételét.
–
Azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassak neked még valamit – állt fel, miután
befejezte. Karon ragadta Lidércet, és a kilincs nélküli ajtóhoz vezette.
Végigsimított a szálkás, lakkozatlan fán, mire rozsdás sarokvasak hangosan
csikorogni kezdtek.
Vakító
fény tört be az apró szobába. Mintha ezer és ezer Nap világított volna az
arcukba.
–
Tudod, nem szívesen élnék a te világodban…
Egy
tenyér simult Lidérc hátához, és gyengéden megtaszította. A férfi szédelegve a
fénybe zuhant. Térdei belesüppedtek valamibe. Vakon tapogatózva felvett belőle
egy marékkal. Az apró szemcsék hangtalanul peregtek ki az ujjai közül.
Homok.
Az ajtó hatalmas
dörrenéssel csapódott be mögötte.
*
Jim
meredten bámulta a váró padlóját. Gyomra kavargott az átható, klóros
kórházszagtól. Remegő ujjai között fakó polaroid képet forgatott.
Már
egy jó órája ideért, de csak ült tétlenül, és várakozott. Nővérek siettek el
mellette, de egyikük sem volt hajlandó mondani semmit. Másokat nem látott.
Annyit
tudott, hogy Beau nekiütközött egy fának, miután elaludt a kisteherje
volánjánál. Ezt is az apjuk ápolójától, aki telefonon felhívta az éjszaka
közepén. Remek, hogy őt hívták fel először, nem pedig az egyetlen élő, ép
elméjű hozzátartozót.
Jim
ezután azonnal rohant a kórházba. Mary otthon maradt a fiukkal. Neki nem
szóltak semmiről, és ha minden igaz, most éppen alszik.
A
fotó a földre hullott. Jim utána kapott, de elvétette. Sóhajtva felvette a
csempéről.
Az
első nyaralásukon készült, talán kilencvenötben. Vagy kilencvennégyben? Jó
kérdés. Eredetileg a hátuljára volt
írva, de a tinta már régen lekopott róla.
Elmerengve
bámulta a húsz évvel ezelőtti önmagukat. Mindketten inkább az édesanyjukra
ütöttek. Ugyanazok a keleties vágású, barna szemek és szőke tincsek. Egyedül az
álluk volt az apjuké.
Szomorúan
zsebre vágta a fényképet. Azt se tudta, minek szorongatta eddig. A tárcájában
lenne a helye.
Fehér
köpenyes alak lépett ki a folyosóra, és komor arccal megindult felé. Jim
akaratlanul is felpattant a helyéről. Idegesen dülöngélve várta, hogy a férfi
odaérjen hozzá.
–
Ugye jól van? – kérdezte szinte könyörögve.
Az
orvos megrázta a fejét. – Elvesztettük.
Jim
mondani szeretett volna valamit. Bármit. Arcán forró patakokban folytak végig
kibuggyanó könnyei.
Amikor
idejött, azt hitte, felkészült a legrosszabbra, De csak zokogni tudott, mint
egy kiskölyök.
Az
orvos egy kissé hátrébb húzódott tőle.
–
Sajnálom – mondta.
Valaki
dúdolgatva elhaladt mellettük. Jim tompán, darabos mozdulatokkal a hang
irányába fordult.
Üde
zöld szemű férfit látott, aki egy pillanatra megtorpant, ahogy megpillantotta
őt. Hosszú pillanatokig csak bámultak egymásra, majd az idegen szomorkás
félmosollyal az arcán továbbindult.
Dudorászása tisztán
hallatszott még azután is, hogy eltűnt a fordulóban:
Mikor még kisfiú voltam
Apám elvitt a városba
Hogy lássam a vonuló tömeget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése