Puskaporos
hordót cipelni fél kézzel és széteső félben lévő testtel kurva nehéznek
bizonyult, de nekem valahogy sikerült. Nem törődtem a tiltakozó izmaimmal, nem
törődtem a csontjaimba maró vérmágiával, csak összeszorítottam a fogamat, és
botorkáltam előre a folyosón. Nem álltam meg, nem pihentem, hiszen tudtam, hogy
ha megtenném, soha nem indulnék el újra. A világ beszűkült, nem maradt belőle
más, csak én, a vállamat nyomó fahordó, és a következő lépés, amit meg kellett
tennem.
Pokoli
menet volt, de bő fél óra botladozás után csak sikerült eljutnom a célomig. A
hatalmas, alacsony mennyezetű helyiség egykor valószínűleg raktárként
funkcionálhatott, de mára teljesen kiürítették, és magára hagyták. A
fáklyatartók néhány kivételével üresen ásítottak, a falak mentén nagy halom
patkányszar gyűlt fel az évek alatt, sőt, az egyik sarokban még egy szétrohadt
ruhájú csontváz is hevert. Viszont a helyiség pont Kirkwall főtere alatt terült
el, és ennél több nekem nem is kellett.
Óvatosan
leraktam a hordót a többi közé, aztán puskaport szórtam szét rajta, és
hátraléptem, hogy megszemlélhessem a művemet. Összesen nyolcvan hordót sikerült
bezsúfolnom a terembe, és most ott álltak szépen sorban, várva a szikrára, hogy
robbanhassanak. Talán még a háborúban sem aknáztam alá semmit ilyen precízen.
–
Nem hittem volna, hogy végül megteszed, főnök. – Arthys már várt rám. Rég
halott tizedesem, aki néha még visszajárt kísérteni, az egyik hordón üldögélt,
szájában cigarettával, ölében elmaradhatatlan ismétlőkarabélyával.
A
háború elején, mikor mindketten zöldfülű újoncok voltunk, még azzal
szórakozott, hogy rovátkát húzott a karabély tusára, valahányszor megölt egy
hykránt, de négy hónap múlva abba kellett hagynia, egész egyszerűen azért, mert
az egész fegyver betelt.
–
Egyszer mindennek eljön az ideje – vontam meg a vállam, aztán én is
rágyújtottam.
–
De miért pont ma? Miért a Nagy Virrasztás éjszakáján? Nem érzed úgy, hogy ezzel
meggyalázod a hazánkat védők emlékét?
–
Én is a kibaszott hazát védtem, Thys – morogtam két slukk között. – És
megfizettem az árát, pont úgy, ahogy te is. Egyedül ott rontottam el, hogy
életben maradtam.
–
Tudod mit? Lehet, igazad van. De mégis, nem tudnál várni holnapig? Csak hogy
valamivel civilizáltabbnak tűnjél majd az újságokban.
–
Sajnos nem – ráztam meg a fejem. – Haldoklom, Thys! Belülről zabál fel ez a
szar. Kevés időm van, a fenébe is! Minden reggel úgy kelek, hogy vért húgyozok,
és minden lépésnél érzem, hogy kilazul bennem valami. Egy hét, egy nap vagy
talán csak egy óra, és egész egyszerűen szétesek. Pont úgy, ahogy a többiek.
–
Na, igen. Aljas, amit velünk csináltak, azt nem lehet vitatni.
Erre
már csak gúnyosan horkantottam egyet. Az aljas volt a legenyhébb jelző, ami az
eszembe jutott, ha a rúnákat a csontjaimba véső mágusokra gondoltam. Mikor
Pusztítóvá alakítottak, elmondták, hogy a vérmágia felpörget majd, emberfeletti
harcossá alakít, aki több tucatnyi hykránnal felér, csak azt felejtették el
megemlíteni, hogy cserébe az instabil szimbólumok fel fogják zabálni a
testemet. Nem azonnal, ez igaz, hanem szépen, apránként, amíg nem marad hús a
csontjaimon.
De
most majd megfizetnek. Most majd visszakapnak mindent, amit velem tettek. A
csapda készen állt, nekem pedig nem kellett mást tennem, mint türelmesen várni,
amíg Kirkwall vezetése bele nem sétál.
Csak
ültem csendben a hordón, és bámultam a penészes falat. Nem ez volt a legszebb
hely a halálra, az biztos, de nem panaszkodhattam. A bajtársaim jó részének
ennyi sem jutott. Arthys például egy sáros gödörben halt meg, a saját vérében
és ürülékében fetrengve, miután félbetépte a folyón felúszó hykrán monitorok
egy szerencsés lövése.
Akkor
még sajnáltam őt. Most már nem voltam annyira biztos abban, melyikünk járt
jobban.
–
Számítana bármit is, ha azt mondanám, hogy valószínűleg sok polgári áldozatot
is szedsz majd? – szólalt meg jó egy óra után Arthys. – Tudod, nem csak a
kirkwalli elit jár a Nagy Virrasztásra.
–
Járulékos veszteség. Minden hadművelet elkerülhetetlen velejárója.
–
Ha te mondod. De, tudod, ez nem hadművelet. Inkább nevezném merényletnek. Abból
is a gyávább fajtának.
–
Kár erőlködnöd, Thys! Puszta szavakkal nem tudsz eltántorítani attól, amit
tenni készülök.
–
Tudom. De azért egy próbát megért, nem? Meg aztán, főnök, nem hiszem, hogy
valójában ilyen mélyre süllyedtél.
–
Én süllyedtem mélyre? – Ezen majdnem elröhögtem magam. – Talán én változtattam
át több száz katonámat Pusztítóvá, hogy megnyerjék nekem azt a tetves háborút?
És én bélyegeztem ugyanezeket a Pusztítókat a győzelem után vérmocskos
állatoknak és őrült gyilkológépeknek? Én dobtam ki őket az utcára, hogy
rohadjanak meg, ahol nekik jólesik? Kurvára nem, Thys! Én elszenvedtem mindezt!
Ez volt a kirkwalliak kicseszett köszönete, amiért megmentettem őket a hykránoktól. Ha a Pusztítók nincsenek, Kirkwall már
rég hykrán gyarmat lenne, és ezt te is tudod! Hidd el, nekem se nagy öröm, hogy
idáig jutottunk, de nincs más választásom. Ők kényszerítettek rá erre, Thys!
Egyedül az ő hibájuk.
–
Akkor viszont érdekes, hogy egyedül te kuksolsz ebben a pincében, nem? Hiszen
nem te maradtál egyedül életben, ha nem tévedek? Hol vannak hát a többiek? Több
száz megbélyegzett és elárult Pusztító közül miért te gondolod egyedül úgy,
hogy ez jó megoldás lehet?
–
A jelek szerint egyedül én nem félek beszennyezni a kezemet – vontam meg a
vállam. – Nevezd jellemhibának, ha akarod.
Odafent
megkondultak Kirkwall harangjai, jelezve, hogy elérkezett a Nagy Virrasztás
ideje. A megemlékezésé, amit immár két évtizede megtartottak, mindig a hykránok
felett aratott győzelem évfordulója előtt egy nappal. Bár a fénye kicsit
megkopott az idővel, úgy tudtam, nincs olyan pofátlan városatya, aki ezen az
éjszakán ne jelenne meg a főtéren, hogy így emlékezzen meg a több millió
halottra.
–
Egy élmény volt veled beszélgetni, Thys, de most vár a munka – böktem fejemmel
a hordók felé. – Attól tartok, a köcsögök nem fogják saját magukat kinyírni.
–
Őszintén sajnálom, hogy idáig jutottál, főnök.
–
Én nem.
Szikrát
csiholtam a tűzszerszámommal, majd meggyújtottam a magammal hozott fáklyát, és
egy pillanatig csak álltam, és igyekeztem kiélvezni a diadalt Az a sok
üldöztetés, az a rengeteg gúny és hálátlanság… Ma végre megfizethetek mindenért.
–
Ég veled, főnök! – Arthys teste halványulni kezdett a fáklyafényben, és
hamarosan el is tűnt. Visszatért agyamnak abba a rettegő és magányos zugába,
ami teremtette.
–
Viszlát, Thys! Remélem, a következő életünkben is együtt harcolhatunk majd.
Szomorúan
elvigyorodtam, aztán egyetlen mozdulattal a puskapor közé vágtam a fáklyát.
Reméltem, a robbanás elég nagy lesz, hogy a fölöttem parádézó összes köcsögöt
elkapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése