Nagy Varjas Péter: Vándor

Szerette a fagyos téli napokat. A februári ködből madárijesztőként felbukkanó barna árnyat, amiből állandó, nyers alkoholszag áradt. Szerette a visszataszító vidéki bűzt amitől az emberek általában csak viszolyogni tudnak. A mai napig nem értem mi volt számára kedves ebben a jelenségben, de vannak dolgok amiket jobb nem tudni és elnyomni a kíváncsiság szikráit az értelmetlen hedonista hétfő délutánokon.

Emlékszem a napra mikor a fagyos szél átsuhant a nagykörút kopár fái alatt és letekintett az ott lebegő kísértetre, kiben őseinek lelke még erényes mivoltában forrongott. Amint arra sétált a Test, megrökönyödve de mégis kíváncsisággal szemlélte meg. Belekapaszkodott hát viharvert zsakettjébe és hagyta hogy vezesse. Kíváncsi volt mit mutathat neki egy szellem hiszen ritkán lehet efféle paranormális élményeket szerezni a pesti élet hevületében. Lélekre van szüksége és egységre.

Átvágtak rettentő tájakon, ahol jéggé fagyottan bámultak le rájuk a meredek falak. Sokszor kissé túlzottan élvezték vérző nászuk gyümölcsét, ilyenkor kristályok nedűjét vették magukhoz és amint ebbe is belefáradtak csak leültek egy utcakőre és élvezték egymás társaságát. Tökéletes egységben láthatták meg miként fagynak halálra a kihűlt lelkek mindenfelé. Felhőtlen öröm koronázta a csodás fehér éjjelt és mindeközben tudták hogy múlandóak mind a ketten. Közeledett a nyár és olyankor nem ölthetnek alakot a kísértetek sem. Néha elmorzsoltak egypár könnycseppet nászuk requiemeként, de azok még lecsöppenésük előtt jéggé fagytak amiből isteni nektárt ihattak. Szétválaszthatatlan egység, ami egyszer véget ér. Mi más ez ha nem a lét megvalósulása?

Egyszer csak eljött az idő amikor a hajnali nap sugarai megjelentek a horizonton. Az addigra élettel teli test még egyszer utoljára belekapaszkodott az elnyűtt barna kabátba és megcirógatta annak lelkét. Szegény keservesen sírt hiszen élete legszebb idején itt kell hagynia a világot. Nem akart új gazdája nélkül maradni, nagyon félt hogy elfagy ő is a hidegben. De már felolvadt a jég, szükség sem volt rá. Addigra csendesen siklott le a gyönyörű új ember válláról és visszatért a porba ahová való.

2017.06.18 , Érd