Borús éj volt, csillagtalan este,
köd kavargott túl az ablakon.
Álarcban lopózott be a bűnös,
ki lerombolta egykor otthonom.
Iszonyattal volt tele a szívem...
Mit fog tenni? Mi lesz majd velem?!
Megaláz, tán megöl majd a végén -
S én itt állok egymagam, védtelen.
Nem tett semmit. Maszkja földre hullott.
Csak nézett rám csendben, komoran.
Velem szemben állt egy gyarló ember -
éppen olyan volt, mint én magam.
Egy-termetű, egy-arcú volt velem.
Arca sápadt, szeme karikás.
Fáradt remény, néma szégyenkezés
ült szemében, nem volt semmi más.
Bizonytalan tekintetem előtt
horgadt fővel, bűnbánóan állt.
Régi bűne megsebezte őt is;
kegyelmet vagy ítéletet várt.
Felnézett. Száját szóra nyitotta -
torkomon akadt az irgalom.
Hátam mögött antik gyertyatartó,
a kezem hátam mögé csúsztatom...
Ahogy szomorúságára néztem,
belém hasított a félelem.
Hátha színlel, hátha ölni készül!
Hogy meglágyítson, nem engedhetem!
- Soha többé nem fogsz meggyötörni! -
Karom lendül, életére tör:
- Meglakolsz! - S bezúzott fejjel eldől
a sápadt homályfényű nagy tükör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése