Monoton
zötykölődés, az ablak mellett elsuhanó táj. Azt mondják, hogy az embert meg
lehet ismerni a barátairól, s szerintem ugyanígy egy országot is, főleg, ha tíz
óráig buszozunk rajta keresztül. Még nem jártam az ország ezen részén, így
szinte rátapadok az ablakra. Amit látok, lassan változik, miközben pontos képet
fest a spanyol megyékről.
Cádiz az
Atlanti-óceán és a Földközi-tenger találkozásánál fekszik. Magasra nyúló házai
és vékony utcái idegőrlően kanyarognak jobbra, majd balra, miközben ugyanoda
vezetnek. A város szemét- és kutyamentes, ami az én Gandíához szokott szememnek
kész ajándék. Se ázott pisiszag, se ajándék batyuk a gondozott parkok mentén.
Egyedül a kikötőért kár, valahogy nem illik a régi időket megszólaltató robosztus
házak mellé a daruk és rakodóhajók serege. A táj azonban kellemes zöld,
Magyarországra emlékeztet, a régen látott Alföldre. Karcsú patakjai kisebb folyóvá
duzzadva kísérik a buszt, nehogy magányos legyen. Darvak, sirályok és számomra
ismeretlen madarak fürdőznek a felkelő napfényben. Megborzongok. Odakint alig
van hat fok, hiába vagyok az Egyenlítőhöz közel.
A falvak és
városok egyformán hatnak rám, a kockaházak fehérre vannak festve, úgy állnak
egymás mellett, mint az engedelmes katonák. Épp csak nem vágják haptákba
magukat. Elhaladunk farmok mellett is, mire az orrom rátapad a hideg ablakra. A
híres andalúz csődörök alig látható felhőket fújnak ki az orrukon, kecsesen
dobbantanak a félig fagyott földön. A legszebb példányok takarót viselnek,
gondolom okkal. Sokat hallottam már a szépségükről, s hiába látom őket újra és
újra, marmagasságuk még innen is tiszteletet ébreszt bennem. Otthon én is
lovagoltam, de emlékezetem most pónikként írja felül őket. A szürke hátasokat
tehéncsorda követi. A tegnap esti hamburgerre gondolok, mire összeszorul a
gyomrom.
A lankás dombok
tetején szélmalmok forognak megállíthatatlanul, nem fáradnak el, az óceán felől
áramló szellő reggeltől estig munkával látja őket el. Először csak egy
maroknyit véltem felfedezni, de ahogy kanyarodunk, úgy tárul elém egy újabb
csoport, majd egy újabb és egy újabb. A gyerekek felordítanak, de a felnőtteket
hidegen hagyja a táj, nyerítő kacagásban törnek ki, én pedig majdnem lefejelem
az üveget. Alig egy órája indultunk el, de a megtett kilométerekkel párhuzamos
nő a hangerő. És még rengeteg van hátra. Úgy sejtem, hogy örömmel fog eltölteni
a Gandía feliratú tábla.
Mintha csak
tüsszentet volna a föld, a véget nem érő síkságot enyhe hullámok váltják fel. A
dombocskák világosbarnák lettek, míg a völgyek feketéllenek a rajtuk pihenő
pára alatt. Ebben a pillanatban belépünk Sevilla megyébe. A pöttyös ruhák, a legyezők
és a flamenco hazájába. Azon sztereotípiák, melyeket régen a filmekben láttam
"spanyolok" címszó alatt. Emlékszem a barna bőrű, fekete hajú,
alacsony és pocakos emberekre, akik egy szál gitárral zenéltek, míg a nők
legyezőkkel tapsolva ropták. Kár, hogy a rendezők elfelejtik a különbséget a
spanyol és a latin-amerikaiak között. Körbenézek a buszon, s mindkettőből akad
valaki. A hátsó ülésekről vidám csevej jut el hozzám, erős akcentussal.
Felismerem. Andalúz. Az itteni emberek furán beszélnek, elharapják a szavak
végét és erősen selypítenek. Otthon vár egy barátnőm, már nyolcvan is elmúlt, s
hiába élte le élete felét az ország másik végében, az akcentusa ma is letörölhetetlen.
Ahogy nézem az ablak mellett elsuhanó földeket, legelő báránycsordákat, békésen
baktató pásztorokat, ő jut eszembe. A legnagylelkűbb ember, akit valaha
ismertem. Most az ő hazájában járok.
Az első olajfák
sejteni engedik, hogy a szárazföld belsejében járunk. A frissen szántott földet
teljesen ellepik a sötétzöld levelű fák. Megkértem a társaimat, hogy meséljenek
valamit a híres olívákról, ha ugyan tudnak. Sikerült kiderítenem, hogy egyetlen
fa csak félig tölti meg a boltban kapható üvegeket, s azt is kétévente teszi.
Értethető, hogy miért ültetnek belőlük ennyit. Telnek a percek, telnek az órák,
s házak helyett csak az alacsony fákat lehet látni. Kerek lombkoronájuk, mint a
báránycsorda, ellepik a dombokat, mozdulatlanul legelésznek a föld alatt
elterülő vizesárkokból. Hasonlóan metszik őket, hosszában terülnek el a föld
felett, s nem lépik túl a kifejlett férfi magasságát. Legalább tudom, hogy az
1.60 centiméteremmel olívabogyó szedőnek sem kell jelentkeznem. Innen már
tisztán kivehetőek a fekete körvonalak, az előttünk sorfalat álló hegyek.
Granada. Ízlelgetem a szót.
Erős huppanás kelt
fel, riadtan nézek magam köré. Egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy
buszon vagyok. Mellettem egekbe kapaszkodó hegyek nyújtóznak, nem is olyan
távol fehéren csillan a Sierra Nevada 3500 méteres teteje. A rásütő nap vakítóan
fehérré változtatja a hegylánc hátát, s mire elvesznék a gyönyörűségtől,
megérkezünk.
A tűző napsugár
elviselhetővé, már-már meleggé teszi a száraz levegőt. Én Gandíához szoktam, a
nyolcvan százalékos páratartalmával együtt, ahol a tíz fok is felér egy hideg
téli naphoz. Itt egészen más, olyan magyaros, hideg, de elviselhető. Az utcák
feltűnően szélesek, régies, legalább nyolcemeletes házak sora veszi őket körül.
Hosszú sétány, úgynevezett paseo vezeti az éhes gyomrokat. Megyünk, mint
hangyák a bolyban. Egymás után, miközben abban reménykedünk, hogy az első
biztos utakra vezet minket. A csapat azonban hamar szétszóródik, vasárnap lévén
a tömegnyomor nem hagy más választást. Kecses szökőkutak mellett haladunk el, a
rájuk sütő napfény szivárványt varázsol a vízsugárba. Többen sorba állnak egy
kép erejéig, én lelki szemeimmel iszom magamba a látnivalót. Egy kerítéssel
elkülönített részre leszek figyelmes, benne különböző színű műbárányok állnak.
A tömeg hevesen fotózza őket, ám nem sikerül kiderítenem az okát. Minden bárány
más színű, talán a jelentésük is eltér. Nekem egy kék egyed tetszik, amelyre
felhők vannak festve. Bárányfelhők.
Az ebéd után már
nem marad idő a nézelődésre, úgyhogy újra az ablakra tapadok, s figyelem a
tájat. Egyetlen délelőtt alatt az óceántól bejártuk az alföldet, s most
megmásszuk a havas csúcsokat. A lombhullatók messze elmaradoznak, s átadják
helyüket az örökzöld társaiknak. Az egymásba kapaszkodó tűlevelek alatt fehér hószőnyeg
terül el, a napos részeken bátran kukucskálnak ki a világosszürke sziklák. A
gyér növényzet mintha csomókban nőne, együttes erővel túrják ki a fehérséget.
Az érintetlen hó aprócska nyomokat rejt, melyek a buszról is tisztán
kivehetőek. Vajon az éjszaka maradékai?
A nem is olyan távoli
felhők arcon csókolják a csúcsokat, az előttünk fekvő tisztást sziklasor vágja
félbe. A gyűrődött dombhátak sötétzöld és barnásvörös színben váltják egymást.
A fák megritkulnak, helyettük bokrok alkotnak téli ruhát a halottnak tűnő
tájon. A levegőt varjak és magányos ragadozó madarak uralják, elmaradnak a
lovas karámok is. A ráncos dombok mesebeli hazákra emlékeztetnek, tundraapó és
nyárlány otthonára. Miközben hunyorogva nézek a távolba, egy olvadó hóemberre
leszek figyelmes, szó szerint a nagy semmi középen. Egyre több hó fogad minket,
s nyugodtan tisztázom, hogy a nyárigumik még a helyükön vannak.
Utolsó megállónkat
kihasználva készítünk egy közös képet, majd folytatjuk az utat. Mindjárt
délután hetet üt valahol a harang, míg előttünk háromórányi út kanyarog. A Nap
már lepihent aludni, csak halovány fényt hagyott maga után, mint az est búcsúztatóját.
A Hold még növekvőben, én pedig legszívesebben elbújnék, ugyanis társaim közös
éneklésbe fogtak. Ezért szoktam hangoztatni, hogy akkor szeretem leginkább a
spanyolokat, amikor sziesztáznak, mert éber állapotban képesek megállás nélkül
csacsogni. Folyamatosan. Levegővétel nélkül.
Lassan közénk
száll a sötétség, csak a telefonok kijelzője világít tovább, úgy tűnik, hogy
sosem fognak lemerülni. Minél közelebb érünk a célunkhoz, társaim annál
hangosabbak. Innen olyan vidámnak tűnnek, azonban néhány arcon kivehető a
szürke hétköznapok közeledte. Azt hiszem, hogy egy napi út alatt sikerült
jobban megismernem ezt a hatalmas országot, pedig csak hat megyén haladtunk
keresztül. Az emberek ugyanúgy viselkedtek, mint a mindennapokban, bár a zárt
ajtók mögött nehezebb őket elviselni. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mintha
egy hete úton lennék, pedig alig telt el huszonnégy óra. A város fényei innen
apró pontoknak tűnnek, kényelmesen fekszenek a hegyek között elterülő völgyben.
A hegyek. Lassan véget érnek, s mikor újra kiérünk a síkságra, akkor én is hazatalálok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése