A
fájdalom éles késként hasít belém, a könnyek végigcsorognak az arcomon. Hangok
szűrődnek be a folyosóról. A szomszédok arról beszélnek, hogy már megint
veszekedtünk. A szoba levegője ólomsúlyként nehezedik rám, megbénítva az
izmaimat. Minden zizzenés behallatszik, de a lábam betonként tapad a padlóhoz.
Nem tudok megmozdulni. A testem szoborként zárja be a lelkemet, ahogy meredten
a félhomályban úszó szobában a semmibe révedek. Milyen fehér ez a fal! Eddig
észre sem vettem. Bárcsak a bennem úszó sötét örvények helyére is ilyen fehér
béke-felhők úsznának…
–
Hallottam én is! Megint kiabáltak – visszhangzik a folyosón az egyik szomszéd
hangja.
–
Szerintem meg is ütötte! Utána meg bevágta az ajtót! Belerengett az egész ház!
– kontráz rá másik.
Tetszhalottnak
tűnő testemben mintha megindulna a vér, a talpam fázni kezd a padlón. Mikor
vettem le a zoknim? Nem is emlékszem rá. A folyosóról betóduló hűvös levegő
elönti a szobát, eddig fel sem tűnt mennyire hideg van. A radiátor is megérzi,
hangos morajlással próbálja a hőmérsékletet visszafűteni.
Megmozdítom
a lábujjaimat. Nem is olyan nehéz. A konyhai szék, amin üldögélek, kezd
kényelmetlenné válni, a szomszédok méltatlankodása pedig egyre hangosabbá.
Elönt a düh, hogy már megint rajtunk csámcsognak. Hirtelen felugrok a székről,
ideges léptekkel a bejárati ajtóhoz rohanok és félre nem érthető módon,
becsukom. Nekidőlök az ajtónak, a hátamat végigsimogatja a kemény fa. Egy
pillanatra jobban érzem magam, de rögvest rám tör a jól ismert fájdalom.
Álmodtam.
Terhes voltam. A gyerek ott mozgott a hasamban és éreztem a szülési
fájdalmakat. Elég bizarr álom. Még sohasem szültem és nem voltam terhes sem.
Mikor felébredtem, vágytam vissza az álomba. Akartam még álmodni, akartam a
gyerekemet látni és a karomban tartani. Akartam valamit, ami ébren nincs.
Mégis
fel kellett kelnem és elmennem a munkába. A buszon zötykölődve bámultam a
megáradt Dunát, ahogy méltóságteljesen elfoglalja az árteret, elöntve a
rakpartokat hömpölygött a barna víz. Mintha a bensőmben dúló háborút élte volna
át a víz is, én pedig nem akartam mást, csak az édes, fájdalmas álmot.
–
Szabad lesz? – zökkentett vissza a hang a szürke hétköznap reggelbe. Felnéztem.
–
Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
–
Gyere, kicsim! – húzta a harmincas nő a kislányt maga mellé.
A
gyermek szót fogadva az anyjának, leült és rám nézett. Szőke hajfürtjei
fáziskéséssel követték a fejecskéjét, ahogy felém fordult. Huncut szemmel rám
mosolygott, kivillantbva apró fogacskáit. A szája széle csokis volt, az anyja
észre is vette és a kislány tiltakozása ellenére, letörölte.
Attól
a pillanattól kezdve nem érdekelt a Duna, kizárólag a kislányra voltam képes
figyelni. A bensőmben élesen belehasított a vágyakozás. Soha hasonlót nem
éreztem eddig. Mélyről jött, hirtelen tört fel, szinte széttépve a mellkasomat.
Éreztem, hogy a látásom elhomályosodik, a kislány egyre távolodik.
Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa. Mire visszafordultam, már szedelőzködtek.
–
Szia! – integetett búcsúzóul.
Leszálltak
a buszról, én pedig a koszos ablaküveghez nyomva az arcomat bámultam őket,
egészen addig, amíg apró ponttá váltak a látótérben. A busz befordult az
ismerős utcába és megállt. Még két megálló. A mellkasom elszorult, úgy éreztem,
megfulladok. Le kellett szállnom. A friss, üde, kora reggeli, tavaszi levegő
akadálytalanul tört utat a tüdőmbe. Azt hittem jobb lesz. De nem lett. Az első
lélegzetvétel után, elkezdtem kapkodni a levegőt, a saját zihálásomra lettem
figyelmes.
Nehezen
elindultam a munkahelyem felé. Kényszerítettem magam, hogy egyik lábam tegyem a
másik elé. Mint egy kisgyerek, aki járni tanul. Vajon a kislány a buszról is
ezt élte át?
Mikor
hazaértünk, elmondtam az álmomat életem párjának. Nem először került elő a
gyerek téma. Összevesztünk és elrohant. Az ajtót hangosan becsapta maga után,
én pedig megbénulva ott maradtam a kényelmetlen konyhaszéken.
A
hideg járólapon ülve térek magamhoz. Valami kell, ami elnyomja bennem ezt a
maró érzést. Feltápászkodok, és a bárszekrényhez megyek. Végignézem az italkészletet
és kiválasztom a narancslikőrt. Kiöntöm egy vizespohárba, amit az üveg alján
találok. Alig van egy ujjnyi. A negyven fokos alkohol végigmarja a
nyelőcsövemet, de mégis enyhe megkönnyebbülést hoz. Megrázkódok. Ez jól esett.
Hogy
érjem el, hogy csináljon nekem egy gyereket? Kell egy gyerek. A kislány jár az
eszemben, hogy akár az enyém is lehetne. Ordítani tudnék. Kell még egy pia.
Kifogyott ez az átkozott Contreau. Sebaj. Van egy félliteres üvegben
kerítésszaggató házipálinka. Na, ebből legalább van elég. Emberes adagot öntök
ki a pohárba és egy húzóra megiszom a felét. Egyre jobban ellazulok és
mosolygok magamon. Minden osztálytársamnak gyereke van csak nekem nem. Szánalmas
vagyok. Egy nő értéke egyedül a gyerek. Nekem nincs, tehát értéktelen vagyok. Valamit
ki kéne találnom.
Az
alkohol ködében megvilágosodok: el kell csábítanom. Felveszek egy szép
fehérneműt és betanulok valami szexi ringatózást. Keresek hozzá egy jó kis
zenét, amit nagyon szeret. Bugyiban és melltartóban megiszom a maradék
pálinkát, hogy ne fázzak. A radiátort feljebb csavarom, bekapcsolok egy érzéki
számot és végtelenített lejátszásra teszem. A tükör elé állok és elkezdek gyakorolni.
Az
időérzékem elveszítve rázom magam a tükör előtt. Már egész jól megy, szinte
ritmusra kijönnek a mozdulatok. Megcsörren a kulcs a zárban.
–
Már nagyon vártalak! – ugrok a nyakába és ölelem át.
–
Te ittál? – támad rám.
–
Egy kicsit. Miért baj? – csimpaszkodnék rá, de ellök magától. – Na, ne már!
Ölelj át! Akarlak! – simulok az ágyékához.
–
Menj már innen. Bűzlesz a piától!
Nem
tágítok, megpróbálom megcsókolni.
–
Menj már innen! – Undorral telítve úgy ellök magától, hogy elesek.
–
Nézd meg mit csináltál! – kászálódok fel. Alig tudok felállni. – Csináljunk egy
kisbabát.
–
Én neked? – néz rám hidegen. Bólintok. Az agyam mámorban úszik, és hiszek
abban, hogy az álmom valóra válik. – Soha.
A
közöny szíven üt, a lecsillapodott fájdalom örvényként áramlik szét a
testemben. Az elfogyasztott alkohol jótékony hatása elillan egy szempillantás
alatt.
–
Miért nem vagyok elég jó neked? – szakad fel a torkomból egy állatias ordítás.
–
Nézz magadra. Részeg vagy.
–
Igen? Mert milyen kellene legyek? Milyen? – ütöm ököllel a mellkasát.
–
Fejezd be! – kiabál rám és próbálja lefogni a karomat. Hadonászok, karmolom,
ahol érem. Azt akarom, hogy fájjon neki, ahogy nekem fáj. A tetteimet a
sértettség és a fájdalom uralja keveredve az alkohol bódító hatásával, aminek
eredményeképpen nem tudok tisztán gondolkodni. Állatias ösztönök irányítanak.
–
Nem vagyok jó neked? Menj a francba! A jó kurva életbe, hogy nem vagyok elég
jó, hogy gyereket csinálj! Arra bezzeg jó vagyok, hogy megdugjál, ha kedved
van! – ordibálok vele. Nem bírom tovább: szétfeszít valami odabent. Bárcsak
széttépne és akkor legalább vége lenne. Aztán valami megváltozik.
Érzem
a hideget a testem alatt, és hallom a csattanást is. Ég a jobb arcom a keze
nyomán.
–
Ezért nem akarok tőled gyereket! Ideggyenge vagy és alkalmatlan az anyaságra!
Elmegyek, és mire hazajövök, leiszod magad! Ezt mind te ittad meg? – nézi az üveget.
– Gyönyörű vagy! – röhög rajtam cinikusan.
Teljesen
elborul az agyam: nekimegyek. Ütöm-vágom-harapom ismét, ahol csak érem. Ezt nem
teheti meg velem! Én is vagyok olyan, mint a többi nő, akinek valaki hajlandó
gyereket csinálni.
–
Akarsz még egyet? – villog a düh a tekintetében, miközben a padlón fekszem
kitekert kezekkel. A könnyeim nem tudom mikor indultak meg, de érzem a só ízét
a számban a vérrel keveredve. A kiharapott ajkamat marja a só, és szinte nem
látok semmit. Minden homályos és nem kívánok más, csak legyen már végre
egyszer, örökre. Akkor nem éreznm többet a hétköznapok kínzását, a
beteljesületlen álmok hagyta sebeket.
–
Engedj el! – buknak ki a szavak.
–
Befejezted? – kérdezi agresszíven. Bólintok, mire elenged. – Ma aludj itt a
kanapén.
–
Ne hagyj itt! – ölelem át a lábát, nem engedem, hogy arrébb menjen.
–
Nézz magadra! Miért csináltad? Így hogy legyen kedvem hozzád? Részegen rám
támadsz, majd a földön fetrengsz. – A hangja kedvesebbé válik, de a harag még
mindig süt belőle.
Én
csak nem tudom kiverni a fejemből azt a kislányt. Azt érezem, hogy belepusztulok.
A vágy gyötrelme nyomán a lelki sebeimből a könnyeimmel párhuzamosan ömlik az
emberi szem számára láthatatlan vér.
–
Gyereket akarok! – ordítom, de magam sem tudom kinek. – Lesz nekünk egyszer
gyerekünk? – kérdezem a saját térdemet átölelve. Félek, nem találok
meghallgatásra.
–
Talán, majd egyszer. Ha alkalmas leszel rá. De most inkább gyere aludni – nyújtja
felém a kezét.
Elfogadom
és szorosan belekapaszkodok. Életem párja bevezet a hálóba, befektet az ágyba
és betakargat, mintha én magam is kisgyermek lennék. A párnák között fekve nincs
más reményem, mint hogy ismét elrepülök álomföldre, ahol a gyerekemet talán
láthatom is. Szeretném megérinteni az arcát, megsimogatni a puha bőrét és elringatni.
Ha láthatom őt, megkérem, engedjen el, mert más szülőnél jobb élete lesz. Én
úgyis alkalmatlan vagyok az anyaságra.
Lehunyom
a szemem és egy újabb utazásra indulok. Szeretnék ott maradni a boldog földön,
de tudom, hogy ismét eljön a reggel és egy újabb szürke hétköznap vegetációja
következik.
Két évvel később
Büszkén
készülök a tizenötödik éves osztálytalálkozónkra. A tízévesre nem mentem el,
mert nem akartam azt hallgatni, hogy mindenkinek gyereke van és boldog
házassága, az élménybeszámolóhoz meg még fotóalbumot is mutogatnak. Most
viszont más lesz. Ők majd jöhetnek itt a férjükkel meg a tökéletes kölkeikkel,
de egyedül én mondhatom el magamról, hogy a minisztériumba dolgozok a
legfelsőbb vezető alatt eggyel. Én tettem valamit, amire más nem képes.
Karriert építettem. Kölköt szülni bárki tud, de minisztériumba dolgozni nem.
Mióta rájöttem, hogy képes vagyok olyan dolgokat és életcélokat véghezvinni,
amit átlagemberek nem, már nem vágyom olyan hétköznapi életre, ami egy
családanyát illet. Mégis vannak éjszakák, amikor azt álmodom, hogy terhes
vagyok. Ilyenkor felkavar, de próbálom elhessegetni a gondolatot, a vágynak
pedig a gyökerét is kitépni magamból. Ha elhatalmasodnak rajtam az érzések,
kérek valami nehezebb feladatot és önként vállalom a túlórákat, majd bezsebelem
az elismeréseket és az ezzel járó anyagiakat. A túlórapénzt és a jutalmat
mindig márkás cuccokra költöm, így majd lazán bevonulok a csóró családanyák
közé a Dior cipőben és táskával a vállamon, akkor érezni fogom a diadalt. Nekem
nincs, ami nektek, de nektek sincs, ami nekem. Ezen
felbuzdulva el is indulok és beszerzek egy újabb darabot. Végül is nem mehetek
használt Dior cuccban. Meg kell mutatnom, mit értem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése