Ágoston Sára: Búcsúzó

"Szédítő szertartások"

Szelíd, csendes szuszogással álmodott az erdő. Az őzgidák anyjukhoz bújva aludtak, a mókusok behúzódtak a fák odvába. Csak egy fülemüle tilinkózott az egyik faágon, talán a párját kereste.

Mezítlábas alakok jártak a patak mentén, lépteik alig hallatszottak. Csak a kezükben tartott fáklyák ropogása vegyült az erdő zenéjével. Legelöl a főpapnő ment: öreg, ősz hajú szűz, arcában ezer év ráncai hagytak mély barázdát, de szeme még mindig tiszta elmét tükrözött. Mögötte két papnő: szépek, fiatalok, akár a galamb. Vékony testüket halványzöld selyemköntös fedte, alatta fehér szoknya. Hajukat egyetlen fonatba fogták. Kezükben kosár, teli a legkülönfélébb virágokkal, gyógynövényekkel: liliom, tulipán, pipacs, pitypang, rozmaring és zsálya.

Két férfi haladt utánuk: komor tekintetű, katonás termetű ifjak. Az egyik egy nőt cipelt a karjában, a másik egy újszülött csecsemőt. Mind a négyen fehér vászonba öltözve.

A patakot elkerülve letértek az ösvényről. Frissen nyílott ibolyaerdőbe érkeztek, a virágok illata parfümként terjedt szét a levegőben. A harmadik fehér ruhás férfi ott várta őket. Ásóra támaszkodott. Amint meglátta a közeledőket, zsákjából fehér lepedőt vett elő, s leterítette a földre. Az ifjak lefektették a nőt és a gyermeket a lepedőre, s távolabb álltak tőlük.

Az egyiknek elfelhősödött a tekintete. Társa egy pillanatra megérintette a vállát.

 A főpapnő lassú, remegő mozdulatokkal letérdelt a földre. Mindannyian példája szerint cselekedtek.

– Aerya, ki a Három Világot teremtette, s a Fenti Világban uralkodik felettünk, Középső Világban szülötteken! – kezdte a szent nő. – Tekints le ránk, gyermekeidre, mert kéréssel járulunk hozzád.

Megakadt a hangja. Idős asszonyt ezret is elbúcsúztatott már, de csecsemőt és fiatalasszonyt egyet sem.

– Lásd, e két test elhunyt ma éjjel. A lelkük beléjük zárva várja, hogy tovább engedd őket.

Felkelt, botjára támaszkodva a halottakhoz ment, s letérdelt előttük is. Kosarából kis üvegcsét vett elő, vizet cseppentett belőle a fiatal nő lehunyt szemeire. Az a víz a templom kertjének forrásából származott.

– Az ő neve Deliana. Százkilencvenöt éves. Tiszta lelkű, jó szívű, dolgos kezű, hűséges feleség. A hite kifogástalan. Bűneit mindig lerakta eléd. Kérünk, fogadd őt magadhoz a Fenti Világba!

– Kérünk, fogadd őt magadhoz a Fenti Világba! – visszhangozták a jelen lévők.

A főpapnő a gyermek szemére cseppentett a vízből.

– Az ő neve Borgodim. Ma született. Csak egyetlen óráig élt. Ártatlan… – Elhalkult a hangja. – Kérünk, fogadd őt magadhoz a Fenti Világba!

Újra elismételték. A gyermek apja könnyezett. Az egyik papnő fuldokolva sírt. Ő volt az, aki bábáskodott a szülésnél. Első alkalma volt. A másik papnő sápadtan nézett maga elé.

– Láthatod, ő még semmilyen bűnt nem követett el – szólt a főpapnő. – Nem értjük akaratodat. Nem értjük, miért vetted el őket. Egyetlen tünde sem halt még meg ilyen módon…

A sírásó keserűen bólintott.

A főpapnő intett a fiatalabbiknak, hogy ő következik. A halovány arcú leány volt az. Üveges szeme az eget kémlelte. A lombok mögül kibukkant a Hold ezüstös karéja. A felhők takarták a csillagokat. Eső illatát hozta a szél.

A leány felkelt. A sírgödörnél állt meg. A sírásó elővett még egy lepedőt, azzal bélelte ki a mélyedést. A papnő énekelni kezdett. Halkan, de tiszta csengéssel szavalta a dallamokat:

Ahány csillag áll az égen,

Annyi tűz ég lenn a földben,

Annyi gyermek szemfödőjén

Csillog csillag, fénybe rejtvén.

Az apa karjaiba vette a csecsemőt, és a sírba fektette. A másik papnő virágokat szórt köré.

Kisded szunnyad bölcsejében,

Akár anyja jég-ölében.

Jó szüléje koporsóján

Csillog csillag, fényt mutatván.

Az asszonyt a gyermek mellé helyezték. Úgy fordították a testét, s rendezték el a kezeit, hogy a kisfiát magához ölelje. A maradék virágot is rájuk hintették.

Hajtsd le a kis fejed,

Hunyd be a két szemed.

Alhatsz majd csendesen,

Áldás rád, édesem.

Az utolsó lepel szemfödőként terült el a testeken. A föld felét visszahalmozták a helyére. A sírásó két, vízbe áztatott facsemetét vett a kezébe, s átadta a két papnőnek, akik egyenesen tartották, míg a többi földet is visszalapátolta.

Felhők közt megleszel,

Nap fénye meglehel.

Békédet megleled,

Álmodjál szépeket.

Mindannyian zokogtak, csak az a leány nem, aki dalolt. Komoly arccal nézte a halottakat, kiváltképp a gyermeket.

A sírásó elegyengette a földet, hogy a facsemeték biztosan megálljanak a helyükön.

– Halott helyébe élő jön. A fa kiváltja a lelket a testből. – A főpapnő a maradék forrásvizet a fák tövére locsolta. – Szálljatok fel, lelkek! Immáron szabadok vagytok!

Az apa lehunyta a szemét.

Magára hagyták. Hazaindultak. A főpapnő megérintette az énekes leány karját.

– Szép dalt költöttél. Alig egy órád volt rá. Nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm – felelte a lány szemérmesen.

Felsóhajtott. Amikor senki sem figyelt, elengedett egy könnycseppet végigcsorogni az arcán.

Egyedül csak ő tudta: évekkel ezelőtt megírta már ezt a dalt. Akkor írta, mikor papnő lett. Amikor elvesztette a reményét, hogy neki valaha gyermeke fog születni. S ezt a vágyát eltemette magában aznap, mikor a templomba költözött.