Szelíd,
csendes szuszogással álmodott az erdő. Az őzgidák anyjukhoz bújva aludtak, a
mókusok behúzódtak a fák odvába. Csak egy fülemüle tilinkózott az egyik faágon,
talán a párját kereste.
Mezítlábas
alakok jártak a patak mentén, lépteik alig hallatszottak. Csak a kezükben
tartott fáklyák ropogása vegyült az erdő zenéjével. Legelöl a főpapnő ment:
öreg, ősz hajú szűz, arcában ezer év ráncai hagytak mély barázdát, de szeme még
mindig tiszta elmét tükrözött. Mögötte két papnő: szépek, fiatalok, akár a
galamb. Vékony testüket halványzöld selyemköntös fedte, alatta fehér szoknya.
Hajukat egyetlen fonatba fogták. Kezükben kosár, teli a legkülönfélébb
virágokkal, gyógynövényekkel: liliom, tulipán, pipacs, pitypang, rozmaring és
zsálya.
Két
férfi haladt utánuk: komor tekintetű, katonás termetű ifjak. Az egyik egy nőt
cipelt a karjában, a másik egy újszülött csecsemőt. Mind a négyen fehér
vászonba öltözve.
A
patakot elkerülve letértek az ösvényről. Frissen nyílott ibolyaerdőbe érkeztek,
a virágok illata parfümként terjedt szét a levegőben. A harmadik fehér ruhás
férfi ott várta őket. Ásóra támaszkodott. Amint meglátta a közeledőket,
zsákjából fehér lepedőt vett elő, s leterítette a földre. Az ifjak lefektették
a nőt és a gyermeket a lepedőre, s távolabb álltak tőlük.
Az
egyiknek elfelhősödött a tekintete. Társa egy pillanatra megérintette a vállát.
A főpapnő lassú, remegő mozdulatokkal
letérdelt a földre. Mindannyian példája szerint cselekedtek.
–
Aerya, ki a Három Világot teremtette, s a Fenti Világban uralkodik felettünk,
Középső Világban szülötteken! – kezdte a szent nő. – Tekints le ránk,
gyermekeidre, mert kéréssel járulunk hozzád.
Megakadt
a hangja. Idős asszonyt ezret is elbúcsúztatott már, de csecsemőt és
fiatalasszonyt egyet sem.
–
Lásd, e két test elhunyt ma éjjel. A lelkük beléjük zárva várja, hogy tovább
engedd őket.
Felkelt,
botjára támaszkodva a halottakhoz ment, s letérdelt előttük is. Kosarából kis
üvegcsét vett elő, vizet cseppentett belőle a fiatal nő lehunyt szemeire. Az a
víz a templom kertjének forrásából származott.
–
Az ő neve Deliana. Százkilencvenöt éves. Tiszta lelkű, jó szívű, dolgos kezű,
hűséges feleség. A hite kifogástalan. Bűneit mindig lerakta eléd. Kérünk,
fogadd őt magadhoz a Fenti Világba!
–
Kérünk, fogadd őt magadhoz a Fenti Világba! – visszhangozták a jelen lévők.
A
főpapnő a gyermek szemére cseppentett a vízből.
–
Az ő neve Borgodim. Ma született. Csak egyetlen óráig élt. Ártatlan… –
Elhalkult a hangja. – Kérünk, fogadd őt magadhoz a Fenti Világba!
Újra
elismételték. A gyermek apja könnyezett. Az egyik papnő fuldokolva sírt. Ő volt
az, aki bábáskodott a szülésnél. Első alkalma volt. A másik papnő sápadtan nézett
maga elé.
–
Láthatod, ő még semmilyen bűnt nem követett el – szólt a főpapnő. – Nem értjük
akaratodat. Nem értjük, miért vetted el őket. Egyetlen tünde sem halt még meg
ilyen módon…
A
sírásó keserűen bólintott.
A
főpapnő intett a fiatalabbiknak, hogy ő következik. A halovány arcú leány volt
az. Üveges szeme az eget kémlelte. A lombok mögül kibukkant a Hold ezüstös
karéja. A felhők takarták a csillagokat. Eső illatát hozta a szél.
A
leány felkelt. A sírgödörnél állt meg. A sírásó elővett még egy lepedőt, azzal
bélelte ki a mélyedést. A papnő énekelni kezdett. Halkan, de tiszta csengéssel szavalta
a dallamokat:
Ahány
csillag áll az égen,
Annyi
tűz ég lenn a földben,
Annyi
gyermek szemfödőjén
Csillog
csillag, fénybe rejtvén.
Az
apa karjaiba vette a csecsemőt, és a sírba fektette. A másik papnő virágokat
szórt köré.
Kisded
szunnyad bölcsejében,
Akár
anyja jég-ölében.
Jó
szüléje koporsóján
Csillog
csillag, fényt mutatván.
Az
asszonyt a gyermek mellé helyezték. Úgy fordították a testét, s rendezték el a
kezeit, hogy a kisfiát magához ölelje. A maradék virágot is rájuk hintették.
Hajtsd
le a kis fejed,
Hunyd
be a két szemed.
Alhatsz
majd csendesen,
Áldás
rád, édesem.
Az
utolsó lepel szemfödőként terült el a testeken. A föld felét visszahalmozták a
helyére. A sírásó két, vízbe áztatott facsemetét vett a kezébe, s átadta a két
papnőnek, akik egyenesen tartották, míg a többi földet is visszalapátolta.
Felhők
közt megleszel,
Nap
fénye meglehel.
Békédet
megleled,
Álmodjál
szépeket.
Mindannyian
zokogtak, csak az a leány nem, aki dalolt. Komoly arccal nézte a halottakat,
kiváltképp a gyermeket.
A
sírásó elegyengette a földet, hogy a facsemeték biztosan megálljanak a
helyükön.
–
Halott helyébe élő jön. A fa kiváltja a lelket a testből. – A főpapnő a maradék
forrásvizet a fák tövére locsolta. – Szálljatok fel, lelkek! Immáron szabadok
vagytok!
Az
apa lehunyta a szemét.
Magára
hagyták. Hazaindultak. A főpapnő megérintette az énekes leány karját.
–
Szép dalt költöttél. Alig egy órád volt rá. Nagyon ügyes vagy.
–
Köszönöm – felelte a lány szemérmesen.
Felsóhajtott.
Amikor senki sem figyelt, elengedett egy könnycseppet végigcsorogni az arcán.
Egyedül
csak ő tudta: évekkel ezelőtt megírta már ezt a dalt. Akkor írta, mikor papnő
lett. Amikor elvesztette a reményét, hogy neki valaha gyermeke fog születni. S
ezt a vágyát eltemette magában aznap, mikor a templomba költözött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése