Schleier Bettina: A döntés

"Szédítő szertartások"

Alia remegve szorította magához a kisfiát, aki meglepő módon békésen pihent a puha, meleg szövetek ölelésében. A fiatal anya nézte a kisded nyugodt arcát, a hosszú szempilláit, ahogy néha megrezdülnek, az orrát, ahogyan jólesően szuszog, és a csöpp száját, ami résnyire kinyílt. Valósággal elveszett az ártatlan gyermeki szépségben. Meghatotta a karjában pihenő csecsemő, ám a könnyeket mégsem ő, hanem egy sokkal szomorúbb esemény csalta a szemébe.

Felnézett. A téren egyre több szülő és újszülött gyermeke gyűlt össze. Főként édesanyák, de néhány férfi is jelen volt. Távolabb, a lelátóknál már nem is lehetett szabad terültet felfedezni, elvégre a Döntés ceremóniáján való részvételre minden állampolgárt köteleztek.

Alia karjában mozgolódni kezdett a kisfia, Kaian. A gyermekeket tilos volt születésükkor elnevezni, Alia is csak magában hívta így a fiút. Kaian hatalmasat ásított, majd nagyra nyitotta a szemét. Vidám pillantást vetett az édesanyjára, és egy kis mosoly játszott a szája szegletében. Aztán meghallotta a körülötte lévő kisbabák sírását, mire kisvártatva ő is elpityeredett. Alia immár hasztalan babusgatta, nem tudta megnyugtatni őt. Tudta, hogy a fia hiába olyan kicsi még, megérezte a félelmet és a feszültséget, ami valósággal rátelepedett az egybegyűltekre.

Az emberek nagyon szorosan összezsúfolódtak a téren. Alia már nem tudta ringatni Kaiant, mert minden oldalról hozzápréselődtek a sorstársai.Kétségbeesve figyelte a fiát, ahogyan az erősödő zokogástól egyre jobban kipirul az arca. Kis kezét ökölbe szorította és hadonászott a levegőben.

A gyermeksírásból, kiabálásból összevegyült zsivaj azonnal megszűnt, amint a tömeg belélegezte azt a levegőbe permetezett szert, amely furcsa, bódító nyugalmat hozott. Alia belső zsibbadtságot érzett, ám a félelme nem szűnt meg. Sőt, talán még intenzívebbé vált. Ordítani akart, mégis képtelen volt rá. A teste lett a börtöne. Félt, mégis eltompult. Körbepillantva pedig látta, hogy valószínűleg így vannak ezzel a társai is. Csend lett.

A tér fölé magasodó emelvényen megjelentek a szertartás vezetői. Három hosszú, fekete köpönyeget viselő alak, két férfi és egy nő. Az úri kaszt három tagja, a Döntés végrehajtói. Alia szobrokhoz hasonlította őket, olyan merevnek és érzelemmentesnek tűntek. Kopasz fejükön jól látszódtak a sötét, kacskaringós hegek, amelyek már messziről azonosították őket.

Az egyik férfi kinyitotta, majd fellapozta a nála lévő hatalmas könyvet.Alia figyelte minden mozdulatát, és el sem tudta képzelni, hogyan képes lazán a kezében egyensúlyozni azt a meglehetősen súlyos, ódon kötetet. Amikor a megfelelő oldalhoz ért, felolvasta az ott álló nevet, és az emelvényre szólította az első szülőt. A nő elvette tőle a gyermekét, a másik férfi pedig a csecsemő fejére tette a furcsa, koronához hasonló fémszerkezetet.

Alia nem értette, hogyan lehetséges, hogy az édesanya csak áll egyhelyben, holott tennie kellene valamit. Elvégre a gyermeke olyan billogot kap, amely örök életére megbélyegzi.

Alia becsukta a szemét, igyekezett kizárni a tudatából azt a szívszaggató, fájdalmas sírást, amelyet az újszülöttek hallattak. Érzékelte, hogy a bódító szer akármilyen erős, a gyermekek fájdalmát nem tompította el.

Akkor ocsúdott fel, amikor elhangzott a neve. Automatikus léptekkel indult el előre, a pódium felé. A tömeg utat nyitott előtte, ám ő legszívesebben hátat fordított volna, hogy minél messzebbre szaladjon. Sosem akart gyermeket szülni ebbe a kasztokba kényszerített, komor világba. Nem kívánta a gyermekének, hogy olyan élet jusson neki osztályrészül, mint amilyen az övé. Egy megbélyegzett, skatulyába zárt élet. Csakhogy tizennyolc éves korában megkapta a jelet, így hát szülnie kellett.

Nem fordulhatott meg, nem létezett számára választható út. Csak egyetlen útvonalon haladhatott tovább, amelyet már oly sokan végigjártak előtte. Fellépett a pódiumra, és Kaiant a köpenyes nő karjába helyezte.

Nem akart belegondolni, hogy ez volt az utolsó érintés. Mégis belegondolt. Félreállt, hiszen innentől kezdve ő már feleslegessé vált. Egészen addig, amíg nem ad életet egy újabb kisbabának, akit aztán el kell hoznia a soron következő Döntésre. Neki igazából nem volt szerepe, ő csak eszközül szolgált a hatalmat birtoklók kezében. Már értette azt a nőt, aki elsőként járult a döntők színe elé. Hozzá és az összes többi nőhöz hasonlóan képtelen volt megmozdulni, képtelen volt lázadni. Pedig semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy szabad legyen, és boldogan felnevelhesse Kaiant. Egy családban. Hallott róla valahol, hogy a történetírók szerint régebben létezett család.

A második férfi Kaian fejére helyezte a szerkezetet. A kisfiú felüvöltött, Alia pedig érezte, hogy összeroskad. Persze csak belül, mert valójában úgy állt a pódium szélén, akár egy ottfelejtett cövek.

Túléli-e? Túl kell, hogy élje?

A férfi levette a gyermek fejéről a szerkezetet, a nő pedig magasra emelte az új beavatottat,
hogy mindenki jól láthassa, milyen lett a fejére égetett heg. Megszületett a Döntés. A kacskaringós jelek először sötétlilán futottak körbe Kaian fején, majd határozott fekete színt öltöttek.

Alia kitapintotta a homlokán a saját hegeit. Tudta, hogy a kuszán domborodó sebek messziről vöröslenek, akárcsak a köpenye.

–Kaian!

Alia nem volt tisztában azzal, hogy csak suttogja vagy egyenesen a tömeg képébe ordítja a fia nevét. Nem törődött a következményekkel, hogy mit tesznek vele, ha kiderül, a tiltás ellenére elnevezte a fiát. Ezúttal már nem bírta tovább, leroskadt a földre.

Kaian túlélte a veszélyes szertartást, és az úri kasztba került, ám Alia nem remélhette, hogy ez szép jövőt hoz majd a fia számára. Csak a kegyetlen elválás fájdalmát érezte, hiszen a vörös az ellentétes réteget, a szolgálókat jelölte.