Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember (1902)

- Júliusi könyvajánló -

Édesapám mesélt egyszer egy fiúról, aki annyira szerelmes volt egy lányba, hogy mindig visszatért hozzá, bárhová sodorta az élet. A hívő emberhez hasonlította, aki hűségesen szereti Istent, és szolgálja őt, amíg csak él. Már maga az elgondolás is gyönyörű, romantikus, szívet melengető. Az, hogy mindez a hunok fénykorában játszódik, számomra maga a mentális kielégülés.

Történelmi regény, akárcsak az Egri csillagok, de véleményem szerint sokkal izgalmasabb, gazdagabb és irodalmilag is színvonalasabb alkotás, mint idősebb édestestvére. Aki unta az Egri csillagokat, de a stílus tetszett neki, annak ez a regény tökéletes lesz. Műfaja alapvetően romantika, néha keveredik benne az enyhe naturalizmus.

Gárdonyi az „egri remete” korszakában írta meg, amely mellett gyakran nevezték őt „láthatatlan ember”-nek is. Ez a regény az ő ars poeticája, saját lelkét írta bele a sorokba, és az az érzésem, hogy ha akkoriban éltem volna, ő lenne a lelki társam, szívem elveszett darabkájának pótléka.

Gárdonyi különc alak volt, szeretett magányosan elzárkózni, és semmi mást nem tenni, csak írni. Máskor viszont kinyílt a világ felé, és utazott, felkereste a történetei színhelyeit: járt Catalaunum síkján, Konstantinápolyban és Erdélyben is. A Tiszánál ásatásokat végzett, kereste Atilla sírját.

Nem csak megírta, de megélte regényét. Zéta és ő ugyanaz az ember. Lássuk hát, ki az ez a Zéta!

Theofilt, a görög-keresztény kisfiút édesapja eladja rabszolgának („Nem panaszlom, sírva cselekedte.”) Gazdái ütik-verik, tűzzel égetik a lábát, gyötrik, ahogy csak tudják. A ház vendége, a jóságos Priszkosz rétor megsajnálja, és megvásárolja őt. Mindenféle igen hasznos tudományra tanítja, tréfából elnevezi Zétának. Amikor Zéta felnő, Priszkosz felszabadítja, de a fiú nem akarja elhagyni, így aztán a rétor magával viszi Hunniába egy diplomáciai útra.

Zéta megtanulja a hun nyelvet, és összebarátkozik egy ifjúval, akit halálra ítéltek, mert beleszeretett egy gazdag főúr lányába, Emőkébe. Zétát kíváncsivá teszi ez a „halálpillangó”, és hamarosan össze is hozza őket a sors. Különös véletlenek, és néhány csipkelődő szócsata során Zéta menthetetlenül beleszeret Emőkébe. Olyannyira elveszíti az eszét, hogy hamis levelet ír Priszkosz nevében, és Emőke apjának, Csáthnak ajándékozza magát.

Rabszolga élete folytatódik, de ő boldog, mert az imádott lány közelében lehet. Csáth hamar rájön Zéta értékeire, és legbecsesebb rabjaként kezeli. Zéta eltervezi, hogy követi urát a háborúba, és addig harcol, míg fel nem szabadítják, akkor pedig kitartó munka és befolyás során akár nemesi címet is szerezhet, így pedig elnyerheti Emőke kezét.

A szerelem azonban plátói. Emőke a legkisebb érdeklődést sem tanúsítja iránta, sokszor rideg és könyörtelen is vele. Pedig kedveli a fiút, többször érződik a bűntudat benne, mert tudja, hogy Zéta miatta szenved.

Zéta mégsem áll el szándékától, s a céljához vezető út hamarosan kezd kirajzolódni, amikor a híres catalaunumi csata színterére ér. Nem folytatom, de annyit mondanék még itt, hogy ez a legizgalmasabb csatajelenet, amit valaha olvastam, és még mindig a hatása alatt vagyok, extázisban lebegek.

A regényben különösen fontosak a mellékszereplők, mivel valódi történelmi események sorozatába illeszkedik a történet. Atilla király minden egyes lépése közvetlenül Zéta orra előtt zajlik, sőt néha még ő maga is beleszól a dolgokba. Rika királynét is megismerhetjük: büszke, de melegszívű asszony, valamint feltűnik Écska királyné, Csaba és Aladár királyfi, Honoria római hercegnő és Valentinianus római császár. Priszkosz rétor is valódi személy, aki utazásai során rengeteg feljegyzést készített (Zétával) a hunok életmódjáról – a regény háttérinformációit Gárdonyi javarészt neki köszönheti.

Boncolgatja a hun-magyar rokonságot is, melynek következtében számos negatív kritikát is kapott – véleményem szerint ezek az aprócska utalások nem ártanak senkinek.

A regény hatalmas sikert aratott, és mind a mai napig rendkívül keresett. Titka abban rejlik, hogy minden egyes sora él, lélegzik, valósággal kiabál és mozog. Bárhol kinyitom, szinte kiugranak a kis harcosok a lapok közül, hallom a kardok csattogását, érzem a lószagot, és folyamatosan a fülemben cseng a kürtszó. Ennél interaktívabb, színesebb és intenzívebb olvasói élményben nekem még soha nem volt részem. Harmadjára olvasom, de még mindig azt érzem, hogy ő az igazi. Egyetlen másik könyv sem lehet méltó utódja, egyik sem adhat ekkora gyönyört, miután ő már felállította az etalont. Ez bizonyára relatív és egyénfüggő: mindenkinek más az ízlése, de engem A láthatatlan ember annyira megfogott, hogy magához is láncolt örökre. Mintha nekem írták volna. Ennek legfőképpen szerintem a témája az oka: hagyományőrző, magyar érzelmű ember lévén élek-halok az ilyesmiért. Bárcsak több regény született volna ebből a világból. Talán egyszer írok majd én is egyet.

Van benne egy különösen szép dal, melyet Emőke énekel, szeretném megosztani veletek:

Kizöldült a mező. Megindult az erdő.

Elmosta az utat a tavaszi esső.

Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:

ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Be nehezen várom tavasz elmúlását!

Tavasz elmúlását, búza aratását.

Napraforgóvirág teljes kinyílását;

legény-vitézeknek hazafordulását.

Elhervadt a mező. Hullong a falevél.

Messze idegenből a had is visszatér.

Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.

Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

Tarna vitéz, hol vagy: földben-e vagy égben?

Akár ég, akár föld, gyere, rózsám, értem!

Vigy el éngem akár az égi hazába,

akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?

- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!

Fehér a paripám, csendes a járása,

mint az őszi szellő esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.

Rozmaring koszorút illeszt a fejére.

Így találták reggel holtan az útfélen:

piros csizmában és ünnepi fehérben.