Büksi Zsuzsanna: Testvérek

Ferkó egyenes, magabiztos tartással lépett be a konyhába, világos vászonöltönyt viselt elegáns inggel és nyakkendővel. Erősen kopaszodott, ezért évek óta borotválta a fejét, de szögletes, erős állát mindig rövid, sötét szakáll keretezte. Gesztenyeszín szemében élénk fény csillogott. Nem látszott rajta, hogy hamarosan ötven éves lesz.

Az unokatestvérei azzal fárasztották, hogy könnyű neki, sosem voltak testvérei és így a szüleitől mindent megkapott. Ferkó jót nevetett rajtuk, szórakoztatták az unokatestvérei és természetesen igazuk lehetett. Tisztességesen kitaníttatták, sosem végzett nehéz fizikai munkát, úgy, mint Jani és Erzsi. Ferkó szerető, boldog családban nőtt fel. Az unokatestvéreinek kemény gyerekkoruk volt, mert szigorú, keménykezű apát rendelt nekik a sors, nem úgy, mint Ferkónak. Ritkán találkozott a nagybátyjával, talán ezért volt az, hogy ő másképpen tekintett rá és másképpen szerette őt.

– Hogy van az öreg? – kérdezte energikusan.

A kis helyiséget betöltötte az ebédre készülő pörkölt erős hagyma és a fűszerpaprika illata. A tűzhely mellől egy közel hatvanas, megtört asszony nézett rá. Az unokanővére.

– Egyre rosszabb! Janival úgy döntöttünk, hogy beadjuk egy otthonba – mondta halkan Erzsi.

Az asztal körül ott ült az egész család, akik a születésnapra érkeztek. Fiatalok, idősebbek, jókedvűen beszélgettek. Ferkó egyenesen ránézett az unokabátyjára, aki a sarokban üvegből itta a sört.

– Nem kéne János bátyámat beadni egy otthonba, Jani! Mégiscsak jobb neki a családja körében.

– Akkor vidd magaddal, és tegyen tönkre téged, idegileg, Ferkó! Csak vigyed! Nem állok az utadba! – mondta Erzsi megtörten, miközben beleborította a negyedekbe vágott burgonyát a lobogó vízbe.

– Talán Ferkónak nem menne az idegeire. Apa mindig jobban szerette őt bármelyikünknél – sóhajtotta Jani, kopasz feje búbját vakargatva.

Az asszony megfordult és a konyhaszekrénynek döntötte a csípőjét.

– Ez is azt bizonyítja, hogy sosem volt magánál. Mostanra meg már teljesen elment a maradék esze is!

Ferkó elmosolyodott és bement a nagybátyja szobájába. Amint benyitott, megcsapta a szobában terjedő, öregség savanyú, áporodott szaga. Az idős ráncos bácsika a fotelban üldögélt és tévét nézett. Kezében távirányító, amellyel morogva váltogatta a csatornákat.

– Nincs egy valamirevaló műsor. Használhatatlan vacak! – füstölgött magában.

Ferkó elmosolyodott és közelebb ment. Lehajolt az öreghez és megfogta száraz, ráncos, májfoltokkal pöttyözött kezét. Ő felnézett rá, sötét vizenyős tekintetével.

– Maga meg kicsoda, fiatalember? Remélem azért küldték, hogy megszerelje ezt a vacakot!

Ferkó kivette az öreg kezéből a távirányítót és betette a DVD lejátszóba a lemezt, amit hozott.

– Mindjárt keresek magának egy érdekes filmet, János bátyám! – Bekapcsolta a DVD lejátszót és a képernyőn megjelent egy régi, fekete-fehér film. – Emlékszik rá, János bátyám? Azt mondta látták, Marika nénémmel a moziban. Valamikor régen, amikor még udvarolt neki.

Az öreg egy ideig némán bólogatott, miközben nézte a filmet. Aztán az éjjeli szekrényre siklott a tekintete, ahol egy bekeretezett fekete-fehér fénykép állt. Régi esküvői fotó, fiatal bájosan mosolygó szőke leány fehér csipkében, fején fátyol, mellette kalapos, sötét felöltős, kackiás bajuszú fiatalember.

– Terikém – suttogta az öreg, szemét ellepték a könnyek.

Jani követte unokatestvérét az öreg szobájába, most Ferkó vállára tette erős kezét.

– Félrebeszél, összekeveri a neveket. Tegnap este engem is egyfolytában Ferkónak szólított – magyarázta csendesen, majd ingerülten az apjára szólt. – Marinak hívták a feleségedet, Apu!

– Marinak. – Az öreg felnézett rá, szemében megjelent az értelem. – Hol van ő? Hol az anyád, Jani?

– A temetőben – vágta oda dühösen a fia. – Hat éve meghalt. Emlékszel, Apu?

Az öreg élettelen tekintettel nézett rá vissza.

– Meghalt? Anyád meghalt? – hitetlenkedett.

Ferkó odahajolt hozzá és a fülébe súgta.

– Beteg volt, János bácsi. Tudja, sokat szenvedett.

– A Mari… – most felnézett a fiatalemberre, felemelte a kezét és megpaskolta az unokaöccse borostás arcát, a tekintetébe értelem csillant, felismerte. – Mondd, fiam, Terikém hogy van?

– Anyám jól van, János bácsi!

– Miért nem látogat meg engem? – kérdezte az öreg reszketeg hangon. – Soha nem jön.

– Anyám? – kérdezte vissza Ferkó nevetve. – János bátyám, hát anyám férjhez ment Ausztráliába. Elfelejtette? Már nem utazik. Sajnos az egészsége miatt nem engedheti meg.

Ferkó tudta az anyjáról, hogy mindig gyűlölte a magányt és az egyedüllétet. Erősen társfüggő volt, és amikor tizenöt éve meghalt az apja, Ferkó természetesnek érezte, hogy az anyja keres magának valakit, akivel leélheti a hátralévő életét.

Az apja családja elítélte az asszonyt és vádolta. Ferkó szerint egy olyan banális kis semmiség miatt, miszerint az anyja alig egy évvel a férje halála után nőül ment egy ’56-ban Ausztráliába emigrált idegenhez. Azt vágták az asszony fejéhez, hogy nem is szerette a férjét. Ferkó nem gondolta sohasem, hogy az anyja ne szerette volna az apját. Szívből elmosolyodott, amikor eszébe jutott az édesanyja. Az internet áldásossága révén ismerkedett meg mostani párjával. A modern technikával Ferkó ismertette meg annakidején, mert boldognak akarta látni az anyját.

Ferkó megszorította a fotelben üldögélő nagybátyja remegő kezét.

– De én itt vagyok, eljöttem, hogy megünnepeljük a születésnapját, János bátyám!

– A születésnapomat? – kérdezte vissza az öreg értetlenül.

– Azt hát! – nevetett Ferkó.

50 évvel ezelőtt.

– Bemutatom a feleségemet! – Jóska a húsz évesek lelkesedésével és a jövőbe vetett hitével, vidáman toppant be a konyhába

Az anyja az asztal mellett nyújtotta a rétest. Most abbahagyta a tészta húzogatását és némán, kifejezéstelen arccal nézett az érkezőkre.

– Te megnősültél? – A sarokból apja erőteljes mogorva hangja csattant. – Anélkül, hogy áldásunkat kérted volna?

Jóska beljebb jött, átölelte édesanyja derekát, megcsókolta az asszony pirospozsgás arcát, aztán odalépett az apjához, kezet fogott vele, majd ugyanolyan lelkesen megölelgette és meglapogatta a hátát, akkor is, ha az öreg mogorván ellenkezett a szeretet ilyen jele ellen.

– Édesapám, meglátja, Terike a legcsodálatosabb leány, akit csak az ég küldhetett nekem. – És miután befejezte az üdvözlést, az ajtóban álldogáló lányra nézett. – Gyere! Gyere közelebb, tubicám! – szólította.

– Ez a legdurvább sértés, amit a szüleid ellen elkövethettél, öcsém! – dörrent fel János kemény hangon a hátsó ajtó felől, ahol eddig állt és nézte a jelenetet, karján öles fákat cipelt, az imént hozta be a fáskamrából. Éppen időben érkezett, hogy láthassa megérkezni az öccsét.

Jóska vidáman csillogó szemmel nézett rá.

– János! – lépett oda hozzá, hogy üdvözölje, de ő nem foglalkozott vele. A sparhert mellé dobta a hasábokat, majd felegyenesedett és úgy nézett az öccsére. Elfogadta ugyan a kézfogását. Érzelemmentesen, röviden, keményen szorítottak kezet.

– Egy különc, semmirekellő voltál mindig is! – tört ki Jánosból halk, elítélő hangon. – Azt hiszed különb vagy minálunk? Azért, mert te a városba költöztél és elszakítottad a családi szálakat?

Az anyjuk zavartan a kötényébe törölgette lisztes kezét.

– Jaj, ne beszélj, így János! Mégis csak az öcséd jött haza.

– Nem haza jöttem, csak bemutatni hoztam a feleségemet. Gyere, Terikém közelebb! – nyújtotta az ajtó felé a kezét bátorítóan, hogy beljebb hívja fiatal feleségét. – Ne riasszon meg ez a vadember! Csak a bátyám! Nem kell félni tőle! – nyugtatta.

A fiatalasszony beljebb jött a konyhába. Világoskék térdig érő ruhát viselt, ami ráncot vetett telt kebleire és gömbölyű csípőjére. Teltkarcsú derekán fekete vékony öv, formás lábain csillogó, magas sarkú lakkcipő, amilyet csak a városi dámák viseltek. Errefelé egyetlen leány sem hordott ilyen vékony anyagból készült ruhát, vagy magas sarkú cipőt. A haja vállig érő hullámos barna volt, ami még véletlenül sem idézte a falusi asszonyok fonott kontyait.

– Jó napot kívánok! – Az asszony hangjának mélysége meglepte a sparhert mellett álló Jánost. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem Jóska családját. Alig is akart elhozni, de én mondtam, hogy ez a módja. Akármennyire is eltávolodtak egymástól az évek során, ismernünk kell egymást!

János összeszűkült szemmel nézte, ahogy a fiatal nő odalép az asztalhoz és megöleli az anyját, majd továbblép a megilletődött anyósától, ugyanilyen barátságosan átölelte apósát, majd odalépett hozzá és megállt előtte.

Terikének kellemes könnyed gyöngyvirág illata volt. A szoknyája suhogott a lába körül, ahogy odalépett hozzá. Vékony fehér kezét a férfi felé nyújtotta és sugárzóan mosolygó arccal nézett fel rá.

– Kérlek, ne legyünk haragosok! Az öcséd nagyszerű ember és ígérem, hűséges társa leszek a sírig.

A bőre puha, érintése meleg volt, ahogy belesimult a férfi kérges tenyerébe. Barna szeme mélységéből barátságos, tiszta fény áradt. Kicsi, pisze orra körül a férfi több apró szeplőt fedezett fel, amik szemtelenné tették ezt a rózsás, gömbölyű gyermeki arcot. Ahogy a nő mosolygott elővillantak fehér, szabálytalan fogai és az arcára két oldalt gödröcskéket varázsolt a vidámság.

János tartózkodóan megszorította az asszony kezét. Beborította a gyöngyvirágok illata, a tekintete beleveszett a sötét szempillákkal övezett meleg szempár igézetében. Arra eszmélt fel, hogy az öccse erőteljesen hátba vágta. Tenyerében még mindig ott nyugodott az asszony fehér keze. Zavartan elengedte, miközben erőszakkal fordította el a fejét, hogy ránézhessen az öccsére.

– Mondd, hogy van Mari meg a gyerekek?

– Jól. – A szavak nehezen jöttek a szájára és elhaltak, mielőtt érthetővé váltak volna. – Jól – ismételte meg határozottabban.

– Na és merre rejtegeted azt a csodaszép feleségedet? – kérdezte Jóska vidáman.

János későn – majdnem harminc évesen – nősült. A TSZ elnök sofőrjeként, igen szerencsésnek mondhatta magát, hogy sikerült meghódítania a kis tanítónő szívét. Irigyelték is érte a faluban. Mari akkoriban még nagyon fiatal volt, alig tizennyolc éves és imponált neki a felelősségteljes János komolysága, pozíciója. Hamarosan összeházasodtak és mára két gyermek szüleinek mondhatták magukat. Jóska még sosem látta négy éves unokaöccsét, unokahúgát is legutóbb akkor, amikor még pólyában feküdt. A tizenöt éves Jóska akkoriban hagyta el a szülői házat, hogy a városban próbáljon szerencsét.

János visszafogottan válaszolt.

– Odaát vannak az iskolában. Tavaszváró ünnepséget tartanak. A gyerekek élvezik az ilyesmit – magyarázta.

– No és te, itthon maradtál?

– Nem nekem való az ilyesmi, Jóska – felelte mogorván.

Az öccse nevetve hátba lapogatta.

– Valóban nehezen képzellek el egy iskolai ünnepségen, János! Van-e itthon jófajta pálinka? Hogy megünnepelhessük az én Terikémet!

Terike minden szégyenlősség nélkül itta a pálinkát. János sosem látott még nőt, aki fintorgás nélkül, egy húzóra nyelte le a házi pálinkát, úgy, mint a férfiak.

A leány vidám nevetése hamarosan betöltötte a házat. Segített anyósának a rétes készítésében, kacagva húzta a tésztát, miközben gömbölyű csípője hullámzott az asztal körül.

János a sarokban ült az apjával és az öccsével, aki szorgosan töltötte újra a pálinkáspoharakat, ezúttal kihagyta a koccintásból az asztal körül szorgoskodó feleségét.

– Igaz-e, hogy csodálatos teremtés az én Terikém. Jószívű, kedves leány ő.

János az ifjú asszonyt nézte, ahogy tiszta kendővel feltekerte a rétest és zavarában édesen kacarászott, mert egyenetlenre sikeredett a tekercs. Átölelte anyósa vállát és rekedtes hangon szabadkozott.

– Jaj, ne haragudjék az ügyetlenségemért! A szakácstudományokban nem vagyok túl járatos – a férfiakra nézett és csillogó szemmel elmosolyodott, majd elfordította a fejét. Koncentráltan széles, piros alsó ajkába harapott, felemelte a rétest, hogy a tepsibe tegye.

– Talán kicsit túl harsány – jegyezte meg az apjuk ridegen. – Túl feltűnő és túl harsány. Olyan, mint azok a nőcskék, akik lebujokban kelletik magukat. Tudtad te azt, Jóska, hogy sosem engedtem volna, hogy egy ilyen romlott városi libát vegyél feleségül!

Jóska megfogta az apja kezét.

– No, ne legyen már olyan szigorú, Édesapám! – Poharával odafordult a bátyjához. – Neked sem tetszik – állapította meg.

János elkomorodott, érezte, hogy a ráncok összefutnak a homlokán, mint mindig, amikor bosszús lett.

– Nem feladatom véleményt mondani – felelte kurtán.

– Valóban nem – hagyta helyben Jóska. – Mégis reméltem, hogy megbarátkoztok az én Terikémmel – állt fel a székről és odament a feleségéhez. Átölelte az asszony terebélyes derekát, maga felé fordította és könnyedén megcsókolta húsos száját. A lány játékosan ráütött Jóska karjára.

– Menj már, Jóska! – fedte meg a férjét vidáman.

A férfi vele nevetett és a belső zsebéből elővette a cigarettásdobozát, majd kilépett az udvarra.

János irigykedve nézte a jelenetet. Mari mindig tisztelettudó, szemérmetes asszonyként viselkedett, aki nem tűrte az ilyenfajta szabadelvű viselkedést, és nem engedte a csókot más emberek szeme láttára. A szerelmes pillanatokat a hálószobájukba száműzte és mostanában ott is egyre ritkábban engedte, hogy János közeledjen felé. Sokszor úgy tértek nyugovóra, mint két idegen, az ágyuk két végébe húzódva. Mari vagy fáradt volt, vagy fájt a feje, vagy valami női nyavalya gyötörte.

János elgondolkodott, miközben a tekintete visszasiklott a fiatalasszonyra. Nézte a nő pirospozsgás, egészséges arcát, amit megfestett a pálinka, csillogó szemeit, amiben a kacagás bujkált. Elnézte az asszony érzékien ringó csípőjét, miközben az asztal körül szorgoskodott. Talán észre sem vette, milyen ingerlő a mozgása, ebben a magas sarkú, cipőben, ami minden lépésénél megkoppant.

A rétes tekeredett, majd Terike lúdtollal megkente a tetejét, hogy a tojások sárgájától aranyszínűre süljön. Jóska visszatért és lelkesen újratöltötte a pálinkáspoharakat. A lány felpillantott Jánosra, aki a sarokban ült, elmosolyodott, a szeme kacéran felcsillant.

– Kihagynak engem, uraim, a jóból? – kérdezte búgó hangon és üres poharát feléjük nyújtotta. – Nagyon finom ez a pálinka – dicsérte az apósának hízelkedve.

Az öreg megrázta a fejét és felállt a székről. Egész tartásából sugárzott a rosszallás.

– Jól van fiatalok, nekem elég volt egyelőre. Utána kell néznem a jószágoknak – felelte komoran és otthagyta a társaságot.

Tavasszal Jóskát behívták katonának.

János minden szombat délután a városban kártyázott. Megtöltötték az Úri kaszinót a többi falusi fiatalemberrel, hogy levezessék a heti munkában felgyülemlett feszültséget. János rendes férjhez méltóan mindig a kora esti busszal sietett haza a feleségéhez és a gyerekekhez.

Forró, nyári, illatos estén a nap melegen tűzött, János felgyűrte az ingujját, kigombolta fehér vászoningének legfelső gombját és meglazította a nyakkendőjét. A zakóját a vállára vetette, kalapját hetykén a szemébe húzta, hogy árnyékot borítson az arcára. Zsebre dugott kézzel, határozottan sietett a buszmegálló felé. A város főterén futott össze Terikével. Az asszony a szövödében dolgozott és a szombati műszak végeztével hazafelé sietett. A könnyű, virágos nyári ruha fedetlenül hagyta a vállát és nyakának finom vonalát, kihangsúlyozta egészséges teltségét.

Eddig egyszer sem futottak össze a városban, János nem gondolt a fiatalasszonyra, elfoglalta magát a ház körüli munkákkal. Természetesen azt tudta, hogy az öccsét két hónapja behívták a kötelező sorkatonai állományba és elvitték az ország másik végére, hogy ott teljesítsen szolgálatot.

Terike bizalmasan belekarolt Jánosba és édes, búgó hangon panaszolta el neki, mennyire egyedül maradt és a leveleken kívül, amiket Jóska szorgalmasan írt neki minden héten, semmi kapcsolata nincs a férjével.

Finom fehér ujjait a férfi csupasz, erős karján nyugtatta, csípőjét odasimította hozzá. Meleg barna szeme simogatta Jánost, ahogy felnézett rá.

– Sosem voltam még ilyen egyedül – suttogta. A combja hozzásimult a férfi izmos lábának. – Annyira magányos vagyok.

János lenézett rá.

– Arról én nem tehetek – felelte kurtán és próbált nem tudomást venni a puha női testről maga mellett és a karját simogató ujjakról. Szerette volna kizárni elméjéből az asszony csillagszemét, érzékien telt, pirosra festett ajkait.

Terike erre harsányan felkacagott.

– Valóban – értett egyet rekedtes hangján. Sötét szempillái megrebbentek, mint a pillangó szárnyai. – Mi lenne, ha ma este együtt vacsoráznánk, hogy ne legyek annyira egyedül? – kérdezte kacéran felcsillanó szemmel, félrefordított, incselkedő arccal. Halvány szeplőin végigsimított a lemenő nap fénye. – Értékelném a kellemes társaságot.

Jánosnak úgy tűnt, az asszony zavarba jött, halvány pír öntötte el a rózsaszín finom orcákat.

– Attól tartok, az nem lenne helyénvaló – válaszolt a férfi csendesen, miközben próbálta levenni a szemét az asszony arcáról, de a tekintete lejjebb siklott a nő fehér nyakán át telt kebléig, ami ingerlően domborodott a blúza alatt. – El kell érnem a következő buszt – mondta minden meggyőződés nélkül.

Terike keze felsiklott a karján egészen a válláig, majd lefelé indult, hogy a mellkasán állapodjon meg. János zavartan arra gondolt, hogy most biztosan érzi az asszony – finom tenyere alatt – az ő szívét, ami eszeveszetten dobogott.

–  Igazán sajnálom, János! – búgta, miközben a tekintete fogva tartotta a férfit. Könnyedén ellépett tőle, simogató tenyerét levette a férfi mellkasáról. Jánosra megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rá. Újra érezni akarta az asszony puhaságát, melegségét és az ujjainak játékos simogatását.

Terike a férfi felé nyújtotta a kezét.

– Örülök, hogy találkoztunk!

A férfi megfogta az asszony fehér, ujjait. Terike puha tenyere a kérges kezébe simult. János hüvelykujjával végigsimított a fiatal nő kézfején.

– Talán – kezdte zavartan. Nem akart még elbúcsúzni. Hallani akarta az asszony különleges érzéki mély hangját, csilingelő kacagását, bele akart felejtkezni a mosolyába. – Talán egy vacsora belefér.

Terike egy belvárosi bérházban lakott, kétutcányira a főtértől, egy földszinti lakásban a férjével. János nem akart arra gondolni, hogy az a férfi nem más, mint az öccse.

Az asszony belekarolt a férfibe, ahogy végigsétáltak az úton. Puha melle hozzáért a János karjához, cipője kopogott a köveken, ringó csípője minden lépésnél hozzásimult a férfi combjához. Az asszony izgatottan csillogó szemmel invitálta beljebb a konyhába Jánost, aki, amint belépett, levette a kalapját és a felöltőjét zavartan forgatta a kezében. Terike elvette tőle és a fogasra akasztotta mindkettőt, letette a polcra a kis kézitáskáját és a férfi elé lépett.

–  Annyira magányos vagyok – búgta remegő hangon, fátyolos barna szemekkel, miközben két kézzel kapaszkodott János két karjába. A csípőjét előre tolta, hozzásimult a férfi lábaihoz, úgy nézett fel rá.

Az asszony édes lehelete elkeveredett bársonyos bőréből felszálló gyöngyvirág illattal és beborította Jánost.

A férfi tétován ölelte az asszony húsos derekát, érezte ujjai alatt a puhaságát. Terike egészen hozzásimult, kerek mellei a férfi mellkasának nyomódtak, harisnyás lábai a lábaihoz tapadtak.

– Majd elmúlik – suttogta a férfi az asszony fülébe, esetlenül bíztatta.

Terike keze felsiklott a férfi karján, belekapaszkodott erős vállaiba és szaporán sóhajtozva pihegte.

– Annyira nehéz. Nem tudom, hogy fogom kibírni két évig nélküle.

János tenyere a nő hátára csúszott, elborította az asszony illata, melegsége, puhasága, érezte a remegését. Némán nézte Terike szeplős arcát, igéző szemét, pici piros ajkát, ami remegve nyílt szét, mint egy virág szirmai.

Akart neki valami bíztatót mondani, de szavak nem jöttek ki a száján, csak egy halk, mélyről feltörő vágyakozó hangfoszlány. Az asszony finom érintése felfutott a nyakán, majd a tarkóján megállapodott. János odahajolt a nőhöz, óvatosan megízlelte piros ajkát, érezte édességét, bársonyát. Terike éhesen csókolta vissza, sóhajtása betöltötte a férfi száját, majd felfalta szenvedélyével. Az asszony keze végigsiklott a mellkasán, az ingen keresztül simogatta a hasát, majd nadrágja gombjánál állapodott meg. Hamarosan érezte az asszony meleg, puha, erőteljes simogatását. A férfi hangos nyögéssel előrenyomta a csípőjét, hogy minél közelebb érezhesse az ingerkedő ujjak játékát.

János érzékien, vágyódva csókolta vissza az asszonyt, a keze lesiklott a nő lábán, végig a ruha selymén egészen a szoknyája széléig. Ott megérintette a harisnyás lábakat, majd lassú simogatással haladt egészen a csipkés harisnyakötőig. Onnan tovább, felfelé a bársonyos combok rejtekébe, amíg rá nem akadt az asszonyiság édes, forró barlangjára. Terike halk nyöszörgéssel adta át magát a simogatásnak, fogai belemartak a férfi alsó ajkába, élesen, vért ontva.

Jánost megrészegítette a fájdalom és a csókjukban elkeveredő vér édes íze. Beborította a szenvedély. Egyetlen mozdulattal az asztalra ültette az asszonyt, durván szétfeszítette a combjait és erőteljesen beléhatolt. A régi bútordarab nyikorogva reszketett meg az összefonódott testek súlya alatt, a kis konyhát betöltötte a sóhajok visszhangja, mígnem mindketten elégtek szenvedélyük perzselő tüzében.

Karácsonykor Jóskát két hétre szabadságolták. Ezután az asszony a férje után költözött az ország másik végébe, a városba, ahol Jóska szolgálatot teljesített, majd májusban egészséges kisfiúnak adott életet.

Jóska levelekkel halmozta el a szüleit, odáig volt a fiáért, valóságos ódákat zengett a gyermekéről és szerelmes szavaival magasztalta az égig, az ő szerető hitvesét. De távol voltak és a gyermeket a nagyszülők évekig csak az elküldött fényképeken láthatták.

Aztán egy fényes tavaszi napon, minden előzetes bejelentés nélkül Jóskáék beállítottak. A kisfiú az unokatestvéreivel barátkozott az udvaron, édesanyja féltő tekintetétől vigyázva, Jóska odakint dohányzott a verandán.

A konyha hűvösében ketten maradtak csupán. A büszke nagypapa komoran Jánosra nézett.

– Ez a gyerek nem Jóskáé – jelentette be ridegen.

János megrázta a fejét.

– Ne mondjon már, ilyet, Édesapám – fedte meg jóindulatúan. – Hiszen az unokája. A maga szemeit örökölte, ezt mondja bárki, aki látja.

Az öreg megvakarta kopasz feje búbját, majd belenézett János szemébe.

– Azt nem mondom, hogy nem az unokám. Azt nem tagadom, hogy hasonlít rám az ördögfattya. Csak azt mondom, hogy ennek a gyereknek nem Jóska az apja!

Ezzel fogta magát az öreg, felállt a székéből, hogy csatlakozzon az odakint viháncoló gyerektársasághoz.

János bentről nézte, ahogy Ferkó – Jóska fia – apró kis lábacskáin kacagva a nagyapja elé szalad és az öreg boldog nevetéssel kapja fel és emeli az égig.