2018. március 14., szerda

Diana Soto: Cadízból Valenciába


Monoton zötykölődés, az ablak mellett elsuhanó táj. Azt mondják, hogy az embert meg lehet ismerni a barátairól, s szerintem ugyanígy egy országot is, főleg, ha tíz óráig buszozunk rajta keresztül. Még nem jártam az ország ezen részén, így szinte rátapadok az ablakra. Amit látok, lassan változik, miközben pontos képet fest a spanyol megyékről.
Cádiz az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger találkozásánál fekszik. Magasra nyúló házai és vékony utcái idegőrlően kanyarognak jobbra, majd balra, miközben ugyanoda vezetnek. A város szemét- és kutyamentes, ami az én Gandíához szokott szememnek kész ajándék. Se ázott pisiszag, se ajándék batyuk a gondozott parkok mentén. Egyedül a kikötőért kár, valahogy nem illik a régi időket megszólaltató robosztus házak mellé a daruk és rakodóhajók serege. A táj azonban kellemes zöld, Magyarországra emlékeztet, a régen látott Alföldre. Karcsú patakjai kisebb folyóvá duzzadva kísérik a buszt, nehogy magányos legyen. Darvak, sirályok és számomra ismeretlen madarak fürdőznek a felkelő napfényben. Megborzongok. Odakint alig van hat fok, hiába vagyok az Egyenlítőhöz közel.
A falvak és városok egyformán hatnak rám, a kockaházak fehérre vannak festve, úgy állnak egymás mellett, mint az engedelmes katonák. Épp csak nem vágják haptákba magukat. Elhaladunk farmok mellett is, mire az orrom rátapad a hideg ablakra. A híres andalúz csődörök alig látható felhőket fújnak ki az orrukon, kecsesen dobbantanak a félig fagyott földön. A legszebb példányok takarót viselnek, gondolom okkal. Sokat hallottam már a szépségükről, s hiába látom őket újra és újra, marmagasságuk még innen is tiszteletet ébreszt bennem. Otthon én is lovagoltam, de emlékezetem most pónikként írja felül őket. A szürke hátasokat tehéncsorda követi. A tegnap esti hamburgerre gondolok, mire összeszorul a gyomrom.
A lankás dombok tetején szélmalmok forognak megállíthatatlanul, nem fáradnak el, az óceán felől áramló szellő reggeltől estig munkával látja őket el. Először csak egy maroknyit véltem felfedezni, de ahogy kanyarodunk, úgy tárul elém egy újabb csoport, majd egy újabb és egy újabb. A gyerekek felordítanak, de a felnőtteket hidegen hagyja a táj, nyerítő kacagásban törnek ki, én pedig majdnem lefejelem az üveget. Alig egy órája indultunk el, de a megtett kilométerekkel párhuzamos nő a hangerő. És még rengeteg van hátra. Úgy sejtem, hogy örömmel fog eltölteni a Gandía feliratú tábla.
Mintha csak tüsszentet volna a föld, a véget nem érő síkságot enyhe hullámok váltják fel. A dombocskák világosbarnák lettek, míg a völgyek feketéllenek a rajtuk pihenő pára alatt. Ebben a pillanatban belépünk Sevilla megyébe. A pöttyös ruhák, a legyezők és a flamenco hazájába. Azon sztereotípiák, melyeket régen a filmekben láttam "spanyolok" címszó alatt. Emlékszem a barna bőrű, fekete hajú, alacsony és pocakos emberekre, akik egy szál gitárral zenéltek, míg a nők legyezőkkel tapsolva ropták. Kár, hogy a rendezők elfelejtik a különbséget a spanyol és a latin-amerikaiak között. Körbenézek a buszon, s mindkettőből akad valaki. A hátsó ülésekről vidám csevej jut el hozzám, erős akcentussal. Felismerem. Andalúz. Az itteni emberek furán beszélnek, elharapják a szavak végét és erősen selypítenek. Otthon vár egy barátnőm, már nyolcvan is elmúlt, s hiába élte le élete felét az ország másik végében, az akcentusa ma is letörölhetetlen. Ahogy nézem az ablak mellett elsuhanó földeket, legelő báránycsordákat, békésen baktató pásztorokat, ő jut eszembe. A legnagylelkűbb ember, akit valaha ismertem. Most az ő hazájában járok.
Az első olajfák sejteni engedik, hogy a szárazföld belsejében járunk. A frissen szántott földet teljesen ellepik a sötétzöld levelű fák. Megkértem a társaimat, hogy meséljenek valamit a híres olívákról, ha ugyan tudnak. Sikerült kiderítenem, hogy egyetlen fa csak félig tölti meg a boltban kapható üvegeket, s azt is kétévente teszi. Értethető, hogy miért ültetnek belőlük ennyit. Telnek a percek, telnek az órák, s házak helyett csak az alacsony fákat lehet látni. Kerek lombkoronájuk, mint a báránycsorda, ellepik a dombokat, mozdulatlanul legelésznek a föld alatt elterülő vizesárkokból. Hasonlóan metszik őket, hosszában terülnek el a föld felett, s nem lépik túl a kifejlett férfi magasságát. Legalább tudom, hogy az 1.60 centiméteremmel olívabogyó szedőnek sem kell jelentkeznem. Innen már tisztán kivehetőek a fekete körvonalak, az előttünk sorfalat álló hegyek. Granada. Ízlelgetem a szót.
Erős huppanás kelt fel, riadtan nézek magam köré. Egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy buszon vagyok. Mellettem egekbe kapaszkodó hegyek nyújtóznak, nem is olyan távol fehéren csillan a Sierra Nevada 3500 méteres teteje. A rásütő nap vakítóan fehérré változtatja a hegylánc hátát, s mire elvesznék a gyönyörűségtől, megérkezünk.
A tűző napsugár elviselhetővé, már-már meleggé teszi a száraz levegőt. Én Gandíához szoktam, a nyolcvan százalékos páratartalmával együtt, ahol a tíz fok is felér egy hideg téli naphoz. Itt egészen más, olyan magyaros, hideg, de elviselhető. Az utcák feltűnően szélesek, régies, legalább nyolcemeletes házak sora veszi őket körül. Hosszú sétány, úgynevezett paseo vezeti az éhes gyomrokat. Megyünk, mint hangyák a bolyban. Egymás után, miközben abban reménykedünk, hogy az első biztos utakra vezet minket. A csapat azonban hamar szétszóródik, vasárnap lévén a tömegnyomor nem hagy más választást. Kecses szökőkutak mellett haladunk el, a rájuk sütő napfény szivárványt varázsol a vízsugárba. Többen sorba állnak egy kép erejéig, én lelki szemeimmel iszom magamba a látnivalót. Egy kerítéssel elkülönített részre leszek figyelmes, benne különböző színű műbárányok állnak. A tömeg hevesen fotózza őket, ám nem sikerül kiderítenem az okát. Minden bárány más színű, talán a jelentésük is eltér. Nekem egy kék egyed tetszik, amelyre felhők vannak festve. Bárányfelhők.
Az ebéd után már nem marad idő a nézelődésre, úgyhogy újra az ablakra tapadok, s figyelem a tájat. Egyetlen délelőtt alatt az óceántól bejártuk az alföldet, s most megmásszuk a havas csúcsokat. A lombhullatók messze elmaradoznak, s átadják helyüket az örökzöld társaiknak. Az egymásba kapaszkodó tűlevelek alatt fehér hószőnyeg terül el, a napos részeken bátran kukucskálnak ki a világosszürke sziklák. A gyér növényzet mintha csomókban nőne, együttes erővel túrják ki a fehérséget. Az érintetlen hó aprócska nyomokat rejt, melyek a buszról is tisztán kivehetőek. Vajon az éjszaka maradékai?
A nem is olyan távoli felhők arcon csókolják a csúcsokat, az előttünk fekvő tisztást sziklasor vágja félbe. A gyűrődött dombhátak sötétzöld és barnásvörös színben váltják egymást. A fák megritkulnak, helyettük bokrok alkotnak téli ruhát a halottnak tűnő tájon. A levegőt varjak és magányos ragadozó madarak uralják, elmaradnak a lovas karámok is. A ráncos dombok mesebeli hazákra emlékeztetnek, tundraapó és nyárlány otthonára. Miközben hunyorogva nézek a távolba, egy olvadó hóemberre leszek figyelmes, szó szerint a nagy semmi középen. Egyre több hó fogad minket, s nyugodtan tisztázom, hogy a nyárigumik még a helyükön vannak.
Utolsó megállónkat kihasználva készítünk egy közös képet, majd folytatjuk az utat. Mindjárt délután hetet üt valahol a harang, míg előttünk háromórányi út kanyarog. A Nap már lepihent aludni, csak halovány fényt hagyott maga után, mint az est búcsúztatóját. A Hold még növekvőben, én pedig legszívesebben elbújnék, ugyanis társaim közös éneklésbe fogtak. Ezért szoktam hangoztatni, hogy akkor szeretem leginkább a spanyolokat, amikor sziesztáznak, mert éber állapotban képesek megállás nélkül csacsogni. Folyamatosan. Levegővétel nélkül.
Lassan közénk száll a sötétség, csak a telefonok kijelzője világít tovább, úgy tűnik, hogy sosem fognak lemerülni. Minél közelebb érünk a célunkhoz, társaim annál hangosabbak. Innen olyan vidámnak tűnnek, azonban néhány arcon kivehető a szürke hétköznapok közeledte. Azt hiszem, hogy egy napi út alatt sikerült jobban megismernem ezt a hatalmas országot, pedig csak hat megyén haladtunk keresztül. Az emberek ugyanúgy viselkedtek, mint a mindennapokban, bár a zárt ajtók mögött nehezebb őket elviselni. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mintha egy hete úton lennék, pedig alig telt el huszonnégy óra. A város fényei innen apró pontoknak tűnnek, kényelmesen fekszenek a hegyek között elterülő völgyben. A hegyek. Lassan véget érnek, s mikor újra kiérünk a síkságra, akkor én is hazatalálok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése