Düh
[…]
Mérhetetlenül dühös vagyok! A gyomrom
még mindig nem jött rendbe. Folyamatosan liftezik, felfordul, ha csak rágondolok;
mintha izzó parazsat nyeltem volna le. Egy kitörni készülő vulkán ereje lüktet
bennem. Majd’ felrobbanok! Borsódzik a hátam, a kezem ökölbe szorul, a
homlokomon lüktet egy ér. Nagyon lesújtott a telefonhívás. Muszáj egy
pillanatra egyedül lennem, hogy mérlegeljek. A fürdőszobába megyek. Amikor a
tükörbe nézek, kipirult arcom mered vissza rám, az orrcimpáim úgy tágulnak
ki-be, akár egy fújtató bikának – de ez természetes reakció. Még én sem tudom
gátját szabni az ember természetes reflexeinek, különösen akkor nem, amikor
kialvatlanság keveredik az izmaimat átjáró feszülettel. Majdnem remegek, de
sikerül megőriznem a méltóságomat, viszont valamit el kell törnöm. Megragadom a
borotvát és a tükörbe vágom. Annak a szilánkjai végigpattognak a csempén. Majdnem
meg is vágnak. Mindegyik visszatükrözi ráncos ábrázatomat. Soha nem láttam még
így magam – talán csak ’18-ban. Ilyen, ha legyőzetett egy olyan ember, aki kevésszer
tapasztalja a bukás ízét, ami olyan, akár az epe. Keserűen marja a torkot. A
nyakam megfeszül. Először némán üvöltök a világba, de utána már hangosan
szitkozódom, nem törődve azzal, ki hallja és ki nem. Forog a szemem, akár egy
vadállatnak, aminek marcangolnia kell. Nem ragadtattam volna magam ennyire el,
ha csak egyszerű katonáról lenne szó, de leghűségesebb bajtársunk is volt. A
halála felkorbácsolta minden indulatomat. A halála, amely olyan méltatlan, hogy
nem csak engem sért, hanem mindenkit. Gyáva, tisztességtelen támadás! Az ilyesmire
nem lehet felkészülni. A düh azonban fel is nyitja a szememet. Egy bukás után
lehet igazán felemelkedni. Amikor sikerül legyőznöm a testemet egyszerre
görcsbe rándító és megfeszítő érzést, kimért léptekkel elsétálok az irodámba, a
telefonért nyúlok, és kiabálok mindenkivel, mire sikerül kapcsolniuk a
megfelelő vonalat. A túloldalán néma csend, amit megtölt az én hangom, ami
immár nem kiabálás, csupán hangos szóáradat. Kérlelhetetlen, tiszta parancs.
Velős, egyszerű, igazságos, amely talán helyre teszi a felborult világ
egyensúlyát. Nem válik tőle semmissé ezt a felháborító és értelmetlen tragédia,
de garantáltan biztosítja, hogy a jövőben egyetlen semmirekellő balkáni féreg
fejében se forduljon meg ehhez hasonló gondolat. Meg kell tanulniuk a leckét! A
halála nem marad megtorlatlanul! Nem csak annak a két alávaló disznónak kell
meghalnia, hanem azoknak a nyomorult kutyáknak is, akik bármi módon segítették
és bújtatták őket! Azt a rohadt falut a földdel kell egyenlővé tenni! Porig
kell égetni a legutolsó istállóig! Azokat a mocskokat főbe kell lőni! Hulljon a
vére mindnek! Egytől egyig! A Birodalomért! Heydrichért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése