Zavartság
Nem
akarok olyan lenni, mint az őrültek, a cseresznyeszájukkal, meg a guvadt
szemükkel. Mégis akkor pislogok legtöbbet, ha meredek, és akkor lesznek merevek
lábaim, ha szaladnék – ha szólnék, ajkaim. Néha én is csücsörítem őket a
levegőbe, mintha oxigént akarnék csókolni a tüdőmbe. Kortyolom szavaim, mint
vizet nyeldekelem vissza minden ostoba gondolatom. Ha kicsorog mégis, mint
visszatartott vizelet, toalettpapírral törlöm szám sarkából
és
vicsorogsz, míg ujjaid közé tollat nem raknak, kezed alatt a papír nem
dörzsölődik, borzolja hátát. Köröket rósz, láthatatlan pentagrammákat a
szobában, ami fehér, mint a Mennyország, és szűk, akár a Pokol. Két kis
szarvadon kap szárnyra
képzeletem,
ha elengedem. Mert általában láncra verve fekszik bilincsbe passzírozott, imára
kulcsolt kezeimbe zárva. Ennek a tojásnak bökdösi pihés csőr a belsejét. De nem
reped az – csak vérzik. Halántékon csap az álom, csak feküdnék itt mindenáron,
feltört tojásba temetve arcom, holt csibe pelyhei csöpögnének orromról és
számról, de nem lehet. Ujjaim dobolnak a zsebemben, héjukon repedés fut végig,
és kidugja a csőrét valami.
Olyan
rekedten csipog, ahogy te énekelsz, mikor már nem bírod a csendet. Bár az
lenne! Zúg a fejed, mintha az egész világ vízesés volna. Zuhan rajta egyedül
egy sötét alak, sebes tenyérrel – valahol fölötte fiatal madár száll, letekint
rá, majd felhőbe vési magát, és csillag lesz belőle. Te döntöd el melyik vagy.
Aki
zuhan, nem tud repülni, aki tud repülni, nem zuhan. Arra gondolok, hogy
mindennek megvan a maga sorsa; a feldobottaknak, hogy lezuhanjanak, a
születőknek, hogy meghaljanak. Arra gondolok, hogy a kettő között mindegy mi
történik, és olyan szemekkel nézem a madarat meg az embert, amit sűrű pillák fednek.
Ezt bárhogy fésülném, kócos maradna – összenő lassan, és megvakulok, mint a
madár, aki csillaggá vált, és örökké a fekete űrt látja, mint az ember, aki le
fog zuhanni és örökké meghal.
Aki
fordítva nézi, láthatja azt a világot, ahol végtelen a tér alattunk és a fák
fölöttünk függnek. Láthattad már a vizek tetején – azt hitted tükörkép. Semmit
nem érzel igazinak, pedig minden annyira valóságos, hogy fordítva is látni. Mégsem
állsz meg, és nézed úgy, egymásba kapaszkodó, ragacsos pilláiddal. Szemeid
kipattannának, ha belemártanád ujjad hegyét a tócsába. Dühös
vagy, rám néznél, nem találsz. Ide nézz, itt vagyok lenn! Belenyomod egész
karod, kezed a sárba süpped, orrod hegye körül hullámok gördülnek – a tárgyak
meggörbülnek.
Hullámzik
az arcom, alattam végtelenség. Fölöttem, mint cseppkövek lógnak a fák.
Közeledem magamhoz, ropognak ujjaim, nyújtom őket felém; saját testembe
érkezem. A fejem fog eltűnni először. A sötét alak repül, belezúg az égboltba, csobbanása
nyári eső. Letörik egy darab a kezemből. A madárcsőr két
ujjad
közt csivitel. Itt a tavasz.
2018. február eleje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése