Szinte vágni lehetett a sűrű, nyomasztó
csendet Yomamura Harada nagyúr kastélyának legnagyobb, legfényűzőbb termében.
Hiába volt odabenn húsz személy, szamurájok és urak egyaránt, mindegyikük némán
várta a szertartást, amely miatt idejöttek: nemrég meghalt Amagai Kotetsu
nagyúr, az egyik harcosa pedig Harada birtokán kért esélyt a nagyúrtól, hogy
végezhessen magával azért, mert nem tudta megvédeni.
Harada jó, tiszteletreméltó ember
hírében állt, így engedélyt adott a szamurájnak a seppuku elkövetésére, valamint
vállalta az azzal járó, rá eső felelősségeket is. A környéken hamar híre ment
annak, hogy egy Hayashi Shingen nevű ronin ma elveszi a saját életét, Homura
Yuri segédletével.
Sokan nem hitték volna, hogy az urát
vesztett szamuráj megjelenik itt, azonban a tagbaszakadt, keménykötésű férfi
pontosan érkezett a kastélyba, nyurga, egykedvű segédjével együtt. Amint minden
alkalmassá vált, a szertartást nézni kívánók a nagyteremben gyűltek össze,
amely közepén már ott várakozott Hayashi, és segédje.
A férfi már végrendelkezett – felesége
és egyetlen fia javára –, és a lelki felkészülésen is túlesett, így készen állt
arra, hogy elvégezze a szertartást. Arca olyan volt, mint egy kőszikla, ahogy
letérdepelt a terem közepére, majd körbehordozta tekintetét az összegyűlteken.
Nem számított ennyire sok emberre, de nem jelentett semmit számára a közönség.
Sőt, minél többen látják, annál jobb.
Először kioldotta a kimonójának felső
részét, majd kibújt belőle, felfedve tökéletességig fejlesztett izmait,
valamint az azokat fedő bronzos bőrt és fekete szőrszálakat. Ott pihent előtte
a parkettán a tanto, amelyet tegnap éjjel élezett meg, pengéje megcsillant a
gyertyák fényében. A teremben felsorakozott urak árgus szemekkel figyelték,
ahogy Yuki mögé lépett – nem minden nap láttak egy szamurájt seppukut
elkövetni, főleg saját kérésére.
Hayashi egy pillanatot sem habozott:
szembenézett Harada nagyúrral, az pedig alig észrevehetően bólintott, jelezve,
hogy kezdheti a szertartást. Ezt nyugtázva a jobbjába vette a tőrt, majd
megcélozta vele ágyékát: ha már végeznie kell magával, megmutatja, milyen erő
lakozott benne.
Hirtelen sújtott le, talán magát is
meglepve tolta a hasizmai közé a fénylő acélt, amely nyomán azonnal kiserkent a
vére. A fájdalom úgy hasított a testébe, hogy egy pillanatra azt hitte,
elveszti az eszméletét, azonban fogait csikorgatva mégis ébrenlétre
kényszerítette magát. Nem mutathat gyengeséget, egy pillanatra sem.
Karizmait megfeszítve felrántotta a
tantót, az éles penge pedig úgy vágott át a gyomrán, mint kés a vajon. Amint
eljutott a mellkasáig, tudatosodott benne, mit is tesz. Most először tényleg
érezte a döntése súlyát: felesége nélküle él tovább, fia pedig nélküle fog
felnőni, egyiküket sem láthatja többé, hiszen egy harcos igaz halálát
választotta. Hibát követett el? Az ura, Amagai Kotetsu halott, az ő áldozata
sem hozza vissza, és rá is szolgált a halálra… de neki nem biztos, hogy
követnie kellene.
Kétség, ahogy jött, el is röppent: nem,
nem számít, hogy Kotetsu halála az indoka erre, az sem számít, hogy a családja
egyedül lesz… csak az számít, hogy jómódban, minden tulajdonával együtt
élhetnek tovább. Semmijét nem kobozzák el, Harada pedig fizet is az özvegynek,
ahogy a szokás tarja. Emellett, mindenki tudni fogja, hogy egy valódi
szamurájhoz tartoztak, egy becsületes, igaz emberhez, aki szembenézett a
következményekkel, hogy a családja ne viselje egy ronin stigmáit. Ezért tette.
Ezért, és a saját becsületéért.
Amikor másodjára is a gyomrába
mélyesztette a pengét, már magabiztos volt. A horizontális vágás sokkal jobban
fájt, mint az első, belei is kibuggyantak, vérrel áztatva el a nadrágját, de
immár nem zavarta, volt visszaút: felrajzolta a tízest a torzójára, hamarosan
meghal, bűnei pedig megbocsáttatnak. Yuki is érezte, hogy közel a vég, talpa
alatt megnyikordult a padlózat, ahogy pozícióba lépett. Hayashi még azt is
hallani vélte, ahogy a katana pengéje felemelkedik.
Siess – kérte némán. A kín már szinte
elviselhetetlen volt. Yuki és ő régi ismerősök, vetélytársak voltak: ugyanabba
a kardvívó iskolába jártak, képességeik szinte megegyeztek, ez pedig sosem
hozott tiszta győztest közöttük. A patthelyzet ellenségeskedést szült,
versenyt, majd még több feszültséget. Hayashi ezért is döntött úgy, hogy őt
kéri fel segédnek: így lehetőséget adott neki, hogy megmutathassa, melyikük
volt a nagyobb ember.
Yuki lecsapott a katanával, Hayashi
pedig még érezte, ahogy az éles acél behatol a csigolyái között, elhasítva
csontot és bőrt. Amint a katana pengéje elhagyta a testét, a segéd hátralépett
és meghajolt.
A szamuráj arra számított, hogy a
homloka hamarosan a padlózatnak csapódik, azonban nem ez történt: fájdalma
azonnal megszűnt, ő pedig egyenesen Harada nagyúrra nézett, ahogy a férfi
figyelte a küzdelmét a halállal. Tekintetében olyan tisztelet és elismerés
türköződött, hogy a harcos szinte meghatódott – nem szégyenült meg, tökéletesen
hajtotta végre a szertartást, Yuki pedig példaértékű vágással zárta le azt.
Most megmutattad – gondolta a szamuráj elégedetten. Szemeire még soha nem
érzett fáradtság ereszkedett.
Ez az utolsó küzdelem volt a legnehezebb
az életében, azonban ahogy a teremre ráborult az elmúlás átláthatatlan fekete
függönye, Hayashi elégedetten eresztette el végső sóhaját.
Élt, küzdött, elbukott… de mégis
harcosként halhatott meg, a becsületét megőrizve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése