Véres ruháját a szoba
padlójára dobta. Fásult léptei vitték a fürdőszoba felé, hogy lemossa az arcára
fröccsent vért. Szeme könnyektől volt nedves, tekintete üveges, lelke
kiszáradt. Ajka megállíthatatlanul reszketett. A tükörbe nézve nem látta magát.
Nem látott se embert, se színeket. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmakat,
mintha meg sem történt volna… Aludni… Ledőlt a kanapéra és sokáig bámulta a
semmit. A sötétség végül meghallgatta imáit és megadta neki a kegyelemdöfést…
Álmodott… Újra…
Ma minden más lesz – gondolta és
belépett az ajtón. A bálterem lámpafénye egy pillanatra elvakította, miközben bizonytalanul
a kilincsbe kapaszkodtak az ujjai. Aztán ahogy szeme hozzászokott a
fényességhez, beljebb haladt. Eddig sietett, de betoppanása előtt igyekezett
lassítani kapkodó lélegzetvételén és büszkén kihúzta magát, majd a mély sóhajtása
után rendezte vonásait. Igen, bár a fények megzavarták, de lábai továbbkísérték
a táncparkettre. Hallotta a tapsot. Érezte az emberek jelenlétét és a figyelő
tekintetek szinte ráolvadtak az arcára és ruhájára, hogy aztán a különös tömegmassza,
szigorú, szubjektív vagy épp tárgyilagos kritikákat suttogjon róla. Érezte a
feszültséget mindenhol, a kiszáradó száját, a lüktető eret a nyakán, amely kitartóan
dobolta riadtságának ütemét. Legszívesebben kimenekült volna. El akart rejtőzni
a fürkésző pillantások elől, de leginkább az Ő pillantása elől.
Tudta, hogy itt van. Ó, miért ne
lenne, hiszen épp felé közeledett… A taps elhalt és ködös kábulat maradt utána…
Hihetetlenül izgult. A taps utáni halotti csend ostorként csapott végig a
testén. A szíve el akarta törni bordáit, rabként sikított megváltásért és
mégis, közben a múló hírnév mámorában fürdőzve akart még többet. Ki érti ezt…
Zene… A tekintetek kereszttüzében
reménykedve kinyújtotta karját. A lámpa sárga fénycsóvája árnyékot vetett
vékony csuklójára, de szerencsére nem mutatta annak titkolt remegését, amely
valami határozott, biztonságos pont után reszketett.
Aztán megérezte a meleg tenyeret,
ahogy belesimította a kézfejét. Kifújta a benn tartott levegőt ezzel elszállt
az a görcsös menekülési kényszer. A fejét felemelte és kinézett a közönségre,
hatalmas, széles mosolyt erőltetve magára. Színlelt, egészen addig, amíg a
férfi be nem forgatta magához. A lendülete nem volt se nem gyors, se nem lassú,
az ereje finoman terelgetőnek hatott. Amint bepördült elé, a keze megtalálta a
helyét a férfi vállán. Az első lépéseknél körmei erősebben nyomódtak bele a
szmokingjába. Oldódni akart, de nem ment. Minél jobban igyekezett, annál inkább
markolta a férfi vállát, másik kezével pedig a kézfejét tartotta rabságban.
- Ne aggódj, csodásak leszünk –
suttogta ekkor Ő, mély hangszínének szimpatikus rekedtségével. Végre
felpillantott pillái alól, mintha engedélyt kapott volna valami tiltott
dologra. A barna írisz bíztatóan csillogott, az a csibészes félmosoly pedig az
ő ajkát is egy őszinte mosolyra invitálta. Soha nem bírta megállni, hogy ne
mosolyogjon, amikor ránézett. Bár a suttogás másnak nem jelentett semmit, az ő
lelkét a fellegekbe emelte, miközben ismét megpördült. A kimondott szavak bár
nem parancsként érkeztek, mégis, azonnal érezte a megnyugvást. Varázslat? Ó,
dehogy, csakis gyengeség. Az ő lelkének gyengesége és a férfi kisugárzásának
erőssége. Természetesen a férfi már nem először csinálta ezt vele. Tisztában
volt azzal, hogy milyen hatással volt rá. Ezt igazolta is az elégedett, tán
önelégültnek is mondható vigyora, amely egy másodpercre feljebb húzta a szája
szélét.
Nyugalom szállta meg. Eltűnt
számára a közönség, egyszerűen eltűnt minden. Felhőtlen békesség és finom, puha
lebegés a fehér ruhában... Harangként mozduló szoknya, tompított ütem, ide-oda
kitérő lépések, forgások, kimozdulások… Szoros egymáshoz simulás, finom
érintések, szigorúan csak az álmodozás talaján mozogva. A ruha mögött érzett
férfi csupasz valója, a bőrének kipárolása, kezének érdessége, finom mentás
illata...
A férfi mozdulatai elegánsak voltak
és határozottsága varázsolta a lányt kecses játékszerré, miközben a zene
melankolikus finomsággal hasított a levegőben. Az ő bábmestere pedig mosolya
mögé rejtőzve mozgathatta a hosszú ujjaira rákötött képzeletbeli madzagokat. Derekára
csúsztatta a kezét, mellkasa a lány vállának ütődött. A lány szíve néha-néha
félrevert. Bár a tánc lassú volt, mégis sok mindent elárult a partnerekről. Az
egyiknek talán túl sokat is a másikról…
Végül a zene lassan, de biztosan
elhalt. A bódult állapot érzése megszűnt, mintha az elismerő tapsvihar
elkergette volna a nyugalommal együtt. A férfi kihúzta magát, majd a
tiszteletteljes meghajlások után a lány előtt szintén meghajolt, szájához
emelte a kézfejét és finom csókot lehelt rá. A lány szeme elkerekedett, keze
megrezzent. A férfi csokoládébarna tekintete rajta nevetett, jót szórakozva a
reakcióján. Majd, mint aki minden kötelezettségét letudta, elindult a kijárat
felé. Úgy akart eltűnni, ahogy érkezett. Mint, mindig…
Sokáig kísérte a tekintetével a
férfit. Először esdeklően, félig kinyílt szájjal, megfeszülő, indulásra készen
álló izmokkal, de túl vágyán, félelmekkel körülbástyázva… Aztán ahogy a fekete
szmoking kezdett eltűnni a tömegben, hirtelen elpattant benne valami, ami ellen
már rég nem tehetett semmit. Arca kipirosodott, keze ökölbe szorult, az ujjai
elfehéredtek, ahogy kiszorult belőlük a vér. Önbecsülésének pofont adott az
otthagyottak megszégyenülése és az oly sokszor érzett tehetetlenség. Hiszen már
oly sokszor el akarta neki mondani… tudtára akarta adni… mégis…
Döntésének hirtelen jött tüzében
égve tépte fel az ajtót és bár lelkében gyávábbik része még mindig rimánkodva
édesgette a jól ismert megfutamodásba, mégsem hallgatott rá. Kezében
összegyűjtve szoknyáját sietős léptekkel iramodott le a lépcsőn. Tekintetét
ide-oda kapkodta, miután leért, saját maga körül táncolta kétségbeesett koreográfiáját.
Körbe-körbe. Egészen addig, míg meg nem látta őt.
A nevét kiáltotta. A csillagfényes
éjszakában futott felé és reménykedve kinyújtotta a kezét. A férfi megtorpant a
nevének hallatán és meglepetten hátrafordult az út közepén. Az ezüstös éjszakai
fény árnyékot vetett vékony csuklójára és egyértelműen megmutatta a lány
remegését, amely valami határozott, biztonságos pont után reszketett, szinte
könyörögve.
Érte. Csakis érte.
Emlékdarabok… Ezek következtek…
Vérfagyasztó sikoltása versenyre
kelt a taxi kerekeinek csikorgásával. A férfi arcára ijedt, mégis tagadó
arckifejezés költözött, mintha nem hinné el mi fog történni. A lány látta… látta,
ahogy pihekönnyűséggel dobja arrébb a testét a kocsi, hogy aztán előtte
terüljön el természetellenesen kicsavarodott végtagokkal. A lány a szája elé
kapta a kezét. Hófehér arcán a felfröccsent vércseppek makacsul megtapadtak. A
férfi üveges tekintetét rezdületlenül és borzadva nézte. Nem tudni mennyi idő
telhetett el abban a reményben, hogy mégis megmozdul… Hiszen meg fog mozdulni.
Megmozdul, ahogy ő mozdult, amikor utána eredt. Amikor végre valahára utána
eredt...
Szeme sarkában egy könnycsepp
csillogott, amely megmosva, nedvesítve szemét, szépen kimosta lelkének azon
apró részét, ahol még élt egy cseppnyi élet. És nem hagyott mást maga mögött,
csak az üveges halált.
…
Véres ruháját a szoba padlójára
dobta. Fásult léptei vitték a fürdőszoba felé, hogy lemossa az arcára
ráfröccsent vért. Szeme könnyektől volt nedves, tekintete üveges, lelke kiszáradt.
Ajka megállíthatatlanul reszketett. A tükörbe nézve nem látta magát. Nem látott
se embert, se színeket. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmakat, mintha meg sem
történt volna… Aludni… Ledőlt a kanapéra és sokáig bámulta a semmit. A sötétség
végül meghallgatta imáit és megadta neki a kegyelemdöfést… Álmodott… Újra…
…
Ma minden más lesz – gondolta és
belépett az ajtón…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése