Nagy Zsuzsanna: Csak egy ok kell

Erre nem volt felkészülve. Pedig Roger még figyelmeztette is, hogy jobb lesz, ha nem megy be. Akkor viszont, ha hallgatott volna rá, nem lett volna igazi rendőr. Már veteránnak számított a szakmájában. Sok mindent látott, úgy gondolta, hogy már semmi sem tudja meglepni. Így csak legyintett Roger aggódó figyelmeztetésére.

− Jó napot kolléga − biccentett a tett helyszínét elzáró ajtó előtt őrködő rendőrnek, majd benyitott.

A látványtól és az odabent terjengő bűztől hányingere támadt, mintha megint kezdő lenne, aki az első hullája láttán, egyből viszontlátja a reggelijét. Az azonban, hogy egy olyan edzett gyomrú valaki, mint ő rosszul legyen a helyszíni szemlétől, sokkal inkább jelenti azt, hogy megértette a történtek tragédiáját.

A terembe hátulról lehetett belépni. Jobbra tőle több mint húsz egyszemélyes pad nézett szembe a tanári katedrával. Az pedig, ami tönkretette egy tökéletes tanterem hatását a málladozó falakon kívül, hogy a padokra borulva megannyi holtest feküdt vérbe fagyva, lelógó kezükben egy-egy Glock 27-es pisztollyal. Az emelvényen is feküdt egy test. Egy jóval idősebb ember, aki a helyzetből adódóan a "tanár" lehetett.

− Nem nyúltatok semmihez, ugye? − nyögte ki nagy nehezen, amikor lenyelte rosszlétet.

− Nem − rázta a fejét Roger. − Még a fényképészek dolgoznak.

− Mit tud elmondani előzetesen? − fordult el egy kicsit a terem látványától.

− Öngyilkosság − állapította meg Roger.

Öt fényképész dolgozott odabent. Időnként meg kellett állniuk, hogy levegőt tudjanak venni. Lassan haladtak. Kínszenvedés volt nézni, ahogy egyre keservesebben dolgoznak. Eltelt egy fél nap is mire be tudták fejezni a munkát és átadhatták helyüket a helyszínelőknek.

Walter Scott körültekintően járta a padsorok közötti folyosókat, míg végül megállt az egyik legfurcsább padnál.

A Glock 27-es az asztalon feküdt, csövével éppen őt célozva meg. A padnál viszont senki sem ült. A szék felborulva pihent a padlón, mintha valaki sietve távozott volna.

− Egy túlélő? − kérdezte Roger egy jegyzettömbbel  és ceruzával fölszerelkezve. − Vagy ő az elkövető? Lehet, hogy ő végzett sorban mindegyikkel.

− Ezt tőle kell megkérdezni.

Hagyta, hogy az egyik helyszínelő bezacskózza a fegyvert, csak az után kérte el. Ennek a tárgynak volt a legnagyobb jelentősége. Ha van rajta ujjlenyomat, könnyedén megtalálhatják az adatbázisban. Talán megfelelő magyarázattal tud szolgálni erre a vérfürdőre.

− Jelentést kérek.

− Nincsenek személyigazolványok. A katedrán lévővel összesen huszonöt áldozat van. Gyerekek és fiatalok vegyesen. Mindegyik kezében egy Glock 27-es, üres tárral. Úgy tűnik, csak egy golyót kaptak.

− Szóval az egyetlen töltött fegyver ez itt − emelte szemmagasságba a zacskót Walter. − Találják meg a gazdáját − adta ki a parancsot Rogernek, aki készséggel vette át a felé nyújtott tárgyat.

Ennek az egésznek nincsen értelme − merült el a férfi gondolataiban és kisétált a teremből. Nem végezte el a rutinmunkáját, amit minden egyes tetthelyen meg szokott tenni. Egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy ennyi fiatal halott között sétáljon és bármennyire önzőnek is tűnt, azt szerette volna, ha valaki helyette fedezi fel a nyomokat és ráhagyja, hogy majd összerakja a képet.

Roger pont jó volt erre a feladatra. Fiatal, lelkes újonc volt, aki bármit képes volt megtenni a felettesének, hogy előrébb jusson. Jó lesz figyelni, hogyan dolgozik, hogy ha majd ő nyugdíjba megy, legyen, aki átveszi a helyét.

Beült a kocsijába, és teljesen kimerülve, a kapitányságra hajtott.

− A fegyveren talált ujjlenyomatok egy Kate Foster nevű lányhoz tartoznak.

− Hozza be! − adta ki az utasítást az újoncnak.

− Sajnos nem lehet uram − hajtotta le bűnbánóan a fejét Roger. − Elutazott.

Menekül.

− Akkor utána kell menjünk − vonta le a következtetést Walter és magához vette a kabátját.

− Uram − szólt utána Roger.

− Igen? − fordult vissza.

− A halottkém megállapította a halál idejét. Tegnap hajnali fél kettőkor történt. Valamilyen oknál fogva azt is pontosan tudja, hogy mind a huszonöten egyszerre haltak meg.

− Tehát az elmélete, miszerint az üres asztal tulajdonosa végzett mindegyikkel, megbukott.

− Igen. Az összes fegyveren csak egy ujjlenyomatot találtunk, mégpedig azét, akinek a kezében volt.

− Ezek szerint ő egy szerencsés túlélő.

− Én még mindig úgy hiszem, hogy sáros. Ha nem lenne az, hogy utazhatott el ilyen hamar. Vagy, ha ez valami öngyilkos klub, miért tervezett utazást, ha meg akart halni?

− Közbejöhetett valami − vonta meg a vállát Walter. − De örülök, hogy nem olyan könnyelmű, mint amilyennek kinéz.

Roger már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, ezt mire értette, amikor megszólalt a Walter telefonja.

− Tessék Steve?

− Azonosítottunk mindenkit.

− Nagyszerű. De azért, hogy ezt közöld, nem szoktál felhívni.

− Valóban − nyelt a kollégája akkorát, hogy visszhangzott a telefonban. − Nem tudom, hogy mennyire fontos, de a katedrán talált férfi neve Abraham Arkwright volt.

− Nem mond semmit…

− Nem is a neve a lényeges, hanem az, amiben hitt. − Steve szünetet tartott. Talán azért, hogy fokozza az érdeklődést, vagy csak még mindig azon gondolkozott, érdemes-e ezt megosztani Walterrel. − A lélekvándorlásban − nyögte ki végül. − A halál utáni újabb életekben.

Walter tisztában volt a vallási fanatikusok veszélyességével.

− Köszönöm Steve, ez hasznos információ volt − mondta, majd letette a telefont. − Roger, induljunk és találjuk meg Katet.

Londonból Edinburgh-ig hosszú az út. Ráadásul onnan még tovább kellett menniük, hiszen a lány egy isten háta mögötti helyen lakott. Nem volt egyszerű eljutni idáig, de végül megálltak a ház előtt, ahova tartottak. A lányt a kertben találták meg, éppen a zöldséges ágyást gondozta. Kíváncsian tekintett fel rájuk és kedvesen köszöntötte őket. Amikor megtudta, hogy rendőrök, félelem költözött a szemébe, amit mosolyával igyekezett leplezni.

− Miben segíthetek én önöknek? − tudakolta tartózkodóan.

− Felismeri ezt? − emelte Walter szemmagasságba a gazdátlan Glock 27-est.

A lány nem válaszolt, de az arckifejezése megtette helyette.

− Nem vádoljuk semmivel sem − nyugtatta a rendőr, mielőtt elszaladt volna. − Csak szeretnénk hallani a történetet.

A lány ökle bezárult, szép arca feszültté és gyanakvóvá vált. Mozdulatlanná dermedt, ahogy igyekezett magában eldönteni, mit is tehetne ebben a helyzetben.

− Kate aranyom! − hallatszott ekkor a házból egy idősebb nő hangja. − Behoznál egy fej salátát?

− Igen anya − kiáltott vissza a lány egy kicsit felengedve.

− A szülei nem tudnak erről, igaz?

A lány megrázta a fejét.

− Ön még nem tűnik nagykorúnak, így sajnos nem ajánlhatom fel a lehetőségét annak, hogy a szülei nélkül beszélgessünk. Kérem, fáradjunk be. Ott kényelmesebb. Megiszunk egy pohár teát és beszélgetünk.

Kate szemébe könnyek gyűltek. Már zokogott, amikor megfordult és berontott a házba. Édesanyját szólongatta, aki értetlenül állt meg az ajtóban. Mikor belépett Walter és Roger, értetlensége még nagyobb lett. Bemutatkoztak, váltottak pár szót, majd leültek a felkínált székekre. Az asszony teát főzött, míg Kate az asztalnál sírt. Mikor elkészült, felszolgálta a forró italt és ő is csatlakozott az asztaltársasághoz.

Még pár pillanatig csönd volt, majd a lány halkan nekikezdett.

− London közelében tanultan egy bentlakásos gimnáziumban. Évente kétszer és a nyári szünet alatt voltam itthon, a szüleim nem nagyon láttak az elmúlt években, így nem tudták, hogy min megyek keresztül. − Látszott, hogy az édesanya közbe akart szólni, de hallgatott. Nem volt itt az ideje, hogy beszéljen. − Néhány barátommal kerestünk valami szórakoztatót, amivel elüthetjük az időnket, és amivel feltöltődhetünk egy kicsit a sok tanulni való között. Az egyik tanárunk nagyon jó fej volt. Fiatalos, megértett minket, és mivel az egyik tanárunk volt, teljesen legálisan vettünk részt a hetente megtartott lelki foglalkozásain. Úgy beszélt, mint egy pap és olyan volt, mint egy pszichológus.

− Mindannyian gondokkal küzdöttünk abban az időben. Ki a szülei miatt, mások a szerelem miatt, a többiek pedig csak nem találták a helyüket. Sokan depressziósak voltak. Szabadulni akartak az életük nehézségeitől. Nem értették meg, miért kell szenvedni. Tudatlanok voltunk mindannyian, amit Mr. Arkwright ki is használt. A halál utáni boldog újrakezdésről mesélt. Egy másik életről hirdetett, amit azok érdemelnek meg, akik hajlandóak belépni a kapun. A halál kapuján. Mindannyian vágytunk egy jobb életre, ezért nem volt nehéz dolga.

Kate édesanyja egyre zaklatottabban ült a székén, de még mindig nem szólt egy szót sem.

− Ahogy mondom, nem volt nehéz dolga. A pisztolyok megoldásnak tűntek. Egyszerű válasznak, az élet újrakezdéséhez. Hiszen nem halunk meg, csak egy másik életet kezdünk el.

− Istenem − suttogta markába az asszony, a könnyeivel küszködve.

Kate megfogta édesanyja szabad kezét és erőtlenül rámosolygott.

− Te miért nem tetted meg? − kérdezte Walter a teljesen nyilvánvalót.

Kate sóhajtott. Először édesanyjára nézett, majd megint Walterre, végül az asztalt bámulva válaszolt.

− Edmund miatt.

Az asszony ekkor hangos zokogásban tört ki és a lánya nyakába borult.

Walter legyűrte a kíváncsiságát és megvárta, míg megnyugszanak vendéglátói. Tudta jól, hogy ilyenkor nagy illetlenség követelni a magyarázatot. Csak reménykedni tudott abban, hogy Roger is így gondolkozik, és nem szegezi nekik a kérdést, hogy mégis ki lehet az az Edmund.

Az újonc azonban jó neveltetést kapott.

Az asszony rövidesen nyugodtabbá vált és Kate is szóhoz tudott jutni, hogy megmagyarázza.

− Edmund az öcsém volt. Egy ritka genetikai betegségben szenvedett. Nem fejlődött ki az immunrendszere, és egy egyszerű náthába halt végül bele. Tizenkét évig élt. Akkor temettük, amikor gimnáziumba mentem. Időm sem volt feldolgozni a történteket, és mivel sok időt töltöttem vele, nagyon megviselt a halála. A szüleimet azonban jobban, így soha nem panaszkodtam. Erősnek mutattam magam, senkinek sem beszéltem róla.

− Azonban amikor megtudtam, hogy találkozhatok a testvéremmel a következő életemben, nagyon megörültem. Készen álltam arra, hogy átmenjek hozzá, hogy ott több időt tölthessünk együtt. Mint már mondtam, a pisztoly egyszerű megoldás. Csak a fejhez kell illeszteni és egy mozdulattal, tisztán, gyorsan be lehet végezni. Készen álltam arra, hogy meghúzzam a ravaszt. Ám ekkor megláttam őt a tanár mellett. Nagyon boldog volt. Örömmel töltötte el, hogy végre találkozunk. "Ugye mesélsz majd nekem, milyen élni." − mondta, miközben a szeme csillogott. "Milyen szerelmesnek lenni. Mesélj arról is, milyen a sör íze, hogy érzed magad egy átmulatott éjszaka után. Milyen őrültségeket csináltál az életedben, amin öreg korodban csak nevetsz? Milyen ember az, akivel összekötötted az életed? Hasonlítanak rád a gyerekeid? Mesélsz-e nekik rólam?" − a lány felzokogott és percekig nem tudott megszólalni. − Csak kérdezet és kérdezett. Én pedig arra jöttem rá, hogy nem tudok neki válaszolni. Nem voltam még szerelmes. Nem ittam sört, nem buliztam át egy éjszakát sem. Nem tettem még semmi őrültséget az életemben. Nem voltam képes válaszolni egy kérdésére sem. Még nem találkozhattam vele. És, amikor erre rájöttem, huszonöt pisztoly dördült el egyszerre. Körülöttem mindenki a padra borult. Mr. Arkwright összeesett én pedig egyedül maradtam egy kihalt teremben.

− Nem tudtam, mit tegyek. Azokkal, akikkel meg akartam halni, már elmentek. Az, akiért meg akartam halni, feladatot adott nekem. Letettem a pisztolyomat és haza utaztam. Anyáéknak azt mondtam, hogy rövid időre bezárt az iskola, mert eltört egy régi cső, így nem is kérdeztek semmit sem.

A történet véget ért. A csönd, ami beállt elnyelt minden érzelmet, ami a lány tekintetében volt. Már nem sírt. Határozottan tekintett a nyomozó szemébe, aki ijedten vette észre, hogy mosolyog.

− Elnézést − szabadkozott. − Csak ritkán hallok olyan történetet, ami egy jó döntéssel zárul. Az én munkámban ez szinte szakmai ártalom. Egyszerűen csak örülök, hogy így ért véget. − magyarázta mosolyának okát. − Köszönöm, hogy elmondta. Akkor mi most távozunk.

Azzal felállt az asztaltól, köszönt, majd Rogerrel a sarkában távozott.

− Hisz neki uram? − érdeklődött a vonaton Roger.

− Igen.

− Számomra ez olyan hihetetlen. Tényleg megjelent az öccse szelleme?

− Ha megjelent, ha nem − fordult fiatal társa felé az öreg nyomozó. − Örüljön annak, hogy egy fiatal lány, talált okot arra, hogy életben maradjon. Számomra ez a fontos, nem a bizonyosság, hogy tényleg találkozott a testvére szellemével.

A fiatal kolléga elgondolkodva nézett ki az ablakon és a gondolataiba merülve figyelte a mellettük elsuhanó tájat.

Walter alaposan megnézte magának új társát, majd elégedetten újra elmosolyodott. Roger jó ember. Még sokat kell tanulnia, de már most tudta, hogy kiváló nyomozó válik belőle, aki méltó lesz, hogy az ő helyébe lépjen.