A
busz retkes ablakán kifelé tekintve csak azon jár az agyam, hogy vajon mikor és
hogyan tehetném meg. A gondolataim gond földjén járnak, ahol a szereplők a
teljesítés, a stressz az önhibáztatás és a kényszerektől való félelem.
Kénytelen vagyok megkérdezni, de nem akarom megtenni, mert már sokadszorra
mondanám ki ugyanazokat a szavakat. Félek. Félek, magamtól, a környezetemtől,
az agyamban rejlő mély és veszélyes sötétségtől. Attól az érzéstől, ami görcsbe
rántja a gyomrom, összetapasztja a torkom és szögeket kalapál át a koponyámon. Ha
a remegés áramot termelne, rám kapcsolhatnának egy erőművet minden nap. Sírnék,
de a könnyek már nem fejeznek ki, ha üvölteni tudnék, talán jobban érezném
magam, mégsem teszem. Nem, mert félek magamtól, a hangom erejétől, a környezetem
meglepett és megijedt tekinteteitől. Marad az elemzés. Lejátszom az egészet
minden szempontból, úgy, ahogy lehetett volna, és imádkozom a magam elméjéhez,
hogy ne kelljen egész nap ezzel foglalkoznom. Kimerült vagyok, mint egy sokat
járatott távirányítós autó, ami csak körbe-körbe megy. Fáj mindenem.
–
Csá, Szar!
Lököd.
–
Mi a fos van, Szar? Miért nem válaszolsz? Nem tetszik, hogy melléd ültem?
Legszívesebben
felakasztanálak az első fára és, amíg még eszméletednél vagy a végbélnyílásodon
át húznám ki belőled a beled, hogy a fa törzséhez kösselek vele. Majd felvágnám
a hasfalad, hogy beleszarjak. Akkor megtudnád, hogy minek is hívsz.
–
Nincs semmi.
Ne
löködj!
–
„Niiiincs semmi”? Mi az, hogy nincs semmi? Legyen már valami, geci! Há, mingyá
rádhúzom a fitymámat.
Röhögj
csak a hülye haverjaiddal ezen. Nem is volt vicces, sőt, kifejezetten alpári és
mindenkit zavar körülötted. Azok a retardáltak az egyetlenek, akik poénosnak
gondolják a szádból áramló ostobaságot. Úgy folyik ez ki belőled, mintha muszáj
lenne. Kövér vagy és még büdös is. Nem fedi el a szagodat a legújabb puccos
parfüm, vagy a túl drága dezodor.
Tudnám,
mit szeretnek ebben a gyerekben…
–
Most komolyan, hol van az a pár millió, amivel apád tartozik nekem?
Nem
neked. Apádnak.
–
Majd megadja.
Meg.
Persze… Arról nem tud, hogy apa reggel már nagyon rosszul nézett ki. Nem
lepődnék meg, ha ugyanazon járna az esze, amin az enyém, de ne legyen igazam.
Ott akarom tudni a nézők között, bár ha előbb teszi, meg, legalább nem lesz
miattam szomorú. Csak anya. Szegény anyára hagyja majd az adósságát.
–
Add meg te!
Értem.
–
Na, mi lesz? Gyerünk Szar! Hol a pénzem, bazdmeg?!
Ne
ordibálj a fülembe! Értem én e nélkül is, hogy neked nem osztottak se észt se
normális viselkedést. Gondolom a szülei is ugyanilyen alulfejlett példányok.
Otthon nagykanállal eszik az ostobaságot, meg egész nap a tévé előtt döglenek,
amiben a focicsapatuknak üvöltve, arra az egy dologra figyelnek, hogy ne
boruljon ki a sörük, meg a szotyi. Mert a nyitott szájjal kérődzés, meg a „bebaszás
otthon, mert miért ne”, az megy. Ebből lesznek azok a szerencsétlen
elmebetegek, mint az én családom. Egyszer kellett átvernie egyik felnőttnek a
másikat, és már itt tartunk. Apa napokra magára zárja az ajtót és addig
dolgozik, amíg össze nem esik, de az adósság csak nő.
–
Kurva anyádért nincs pénzed!
A
szavak nem használtak, ezért jöhet az erőszak, igaz? Már nincs semmi a
zsebében, csak az ökle, meg a kétszer akkora súlya. Az előző verés nyomai sem
múltak el, de nem számít… Üsd a kisebbet, mert az felsőbbrendű érzés! Üsd, míg
nyomorulttá nem leszel te is! Csak hagyj békén végre, ne tépd szét a cuccaimat,
ne vágd el a táskám és ne üss meg többé… Én, akarlak ölni! Hagyj teret nekem
is, ne csak a sírás meg az üvöltés félelme uraljon! Hadd üssek vissza egyszer!
Egyetlen egyszer…
Tudom,
mi lenne a vége. Sírva rohannál az apádhoz, hogy agyonütöttelek, nem jönnél még
iskolába sem a súlyos sebesülésektől, amiket a gyenge kezeim a hájadon okoztak.
Aztán tovább vernél, ahogy apád teszi apámmal. Már nő anyám hasa. Lesz egy
közös testvérünk, akinek eladhatjátok a szerveit, hogy kevesebb legyen az
adósság. Bár titeket ismerve csak több lenne…
A
nyáluktól vagyok nedves. Még szerencse, hogy a sofőr leállította ezeket és
leszállította a buszról. Kár, hogy ez is az én hibám lesz és csak olajat öntött
a tűzre. Már megszoktam, nem fogok meglepődni. Majd szépen megvárom őket iskola
után, hogy újabb foltokat adjanak nekem, amiket takargathatok a hosszú
ruhadarabokkal, a közel negyven fokban. Még csak most kezdődött az év, alig pár
hete van iskola, de a nyár maradékának átka sújt. Fáj, ha izzadok, de nincs
választásom, mert a tanárok csak rontanának a helyzeten. A legrosszabb az
lenne, ha behívnák a két szülőt, meg minket és elbeszélgetés keretein belül
aláírnák a halálos ítéletem, mert ennyiért még nem csapják ki a gyereket.
Miért
is tennék, hiszen jó tanuló, közösségi ember és támogatja az iskolát. Eminens
diák, aki csak arra vár, hogy levetkőzze álarcát és másra hárítsa a hibáit.
Tereli a szót állandóan, mint valami juhász, aki még álmában is a birkáit
irányítja. Az a baj, hogy a birkákat követik a farkasok is.
Már
csak az eső hiányzott az egyenletből. Hiszen nem elég a hosszú gyalogút, meg a
rettegés, hogy ezek valamikor beérnek, neeem… Még esnie is kell, zuhognia,
eláztatnia, mert épp az egyik felhőnek nem volt jobb dolga. Azt hiszem itt az
ideje, nem hezitálok többet. Elég volt az elemzésből! Itt ez az ócska fém kuka.
Elég éles ahhoz, hogy elérjem vele a célom.
Most
pedig addig verem hozzá a két csuklóm, amíg bele nem döglök!
Vérzik.
Fáj. Eltört. A másik is. Vérzik. Nagyon vérzik… Ég. Beton.
–
A fiúk épelméjűsége erősen megkérdőjelezhető. Ha felébred, kezelésbe veszi a
kórház pszichológusa, de keressenek neki egy magánorvost is! A gyógyulás időtartama
alatt folyamatosan figyelni fogjuk, és azonnal nyugtatózzuk, ha szükséges.
Sajnos csak ennyit tehetünk, mert nem fizetik rendesen a TB-t.
Nagyon
halk és homályos, alig értem, de rólam beszél. Azt hiszem. Anya zokog, apa
hangja furcsa, de tudom, mi a baj. Nem sikerült. Még mindig élek.
–
Az amputációt komplikációk nélkül sikerült elvégezni, a fertőzés nem terjedt
tovább. A fiú még altatásban lesz egy napig, de arra az esetre, ha előbb
ébredne, legyenek itt. Valószínűleg pánikrohamot kap majd, amikor meglátja a
két csonkot.
Két
csonk… A kezeim…
Pánikroham?
Mi?
Nem.
Nincs
szó róla. Végre nem baszogathat többé, mert nyomorék lettem miatta. Már nem
csak a lelkem, de a testem is összetörte. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen
arcot vág majd, amikor megmutatom ezeket neki. Vicces lesz. Nagyon vicces…
Sírni
akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése