Kedves Peti!
Tegnap volt a
szülinapom. Régóta tervezem, hogy írok neked, hisz nagyon rég volt, hogy
utoljára láttalak, és azóta annyi minden történt, amit el szeretnék mesélni.
Nem tudom, te gondolsz-e rám, de én már egy ideje egyre többet gondolok rád.
Hiányzol. Bárcsak tudnánk találkozni, és elmondhatnám neked ezeket a dolgokat,
de sajnos nem láthatlak soha többé, és ez az egyetlen módja, hogy
kommunikáljunk.
Megint szakítottak
velem, ugyanaz a lemez, ami sokadjára: túl sok vagyok. Túl nagy igényem van a
szeretetre, a törődésre, a meghittségre, nem beszélve arról, hogy a lelki társ,
akit egész életemben kerestem, valójában te vagy, és ezt senki, de senki nem
tudja pótolni soha. Pedig én mindig megadtam azt a törődést és szeretetet, amit
elvártam. Sosem kértem olyasmit, amit én magam ne adtam volna vissza. De úgy
tűnik, senki sem tud annyit adni, amennyit én adok. És senki sem szeret folyton
adósa lenni a másiknak.
Épp ezért lenne
annyira nagy szükségem rád. Mert te tudod, ki vagyok. Neked nem kellett
elmagyaráznom, mit érzek, mert csak átöleltél, a szívünk összeforrt, és tudtad.
Pedig nem mondtunk egymásnak semmit sem.
Tavaly ilyenkor tájt
kezdődött minden. Akkor is épp szakítottak velem. Érdekes, minden sztorim úgy
kezdődik, hogy épp szakítottak velem. Ennek mondjuk elég egyszerű oka van: ha
elveszítek valakit, akit szerettem, azonnal átélem azt a kitörölhetetlen
traumát, amikor téged elveszítettelek. Jól elintéztek minket egy életre.
Mondjuk neked könnyebb…
Szóval az akkori
fiúmmal a munkája miatt hosszú időre elszakadtunk egymástól. Én természetesen
azonnal elkezdtem aggódni, hogy mi lesz vele odakint, mi van, ha bajba kerül,
mi van, ha meghal… És amíg ezeken agyaltam, szép lassan elkezdtem szorongani.
Eleinte csak rosszul aludtam, aggódtam, forgolódtam. Megpróbáltam neki beszélni
erről, de nem igazán érdekelte, így aztán már nem is miatta aggódtam, hanem
magam miatt. Rájöttem, hogy ennek vége, csak még nem mondtuk ki. De én nem
akartam, hogy vége legyen, nem akartam megint egyedül maradni, újra kudarcba
fulladni, aztán megint elkezdeni valakivel, akivel úgyis újra ugyanaz történik.
A szorongásból víziók
lettek. Folyton elképzeltem, ahogy a szeretteim meghalnak, végül szellemként
jelennek meg a házamban. És akkor kezdtem el igazán rettegni. Hónapokig tartott
ez, és a végén már annyira féltem, hogy nem tudtam kikelni az ágyból. Éhes
voltam, unatkoztam, csinálnom kellett volna valamit, de a testem lebénult, és
képtelen voltam megmozdulni. Csak sírtam és sírtam, mint egy kisbaba. Anya
nélkül…
Ezt úgy hívják,
szeparációs szorongás. Amikor a csecsemőt a szülei magára hagyják, pánikolni
kezd, mert tudja, hogy ő még nem tud magáról gondoskodni, és fél, hogy egyedül
meghal. Pontosan ez történt velem is, csak én nem baba voltam, hanem egy
huszonhat éves felnőtt nő. De mégsem tudtam felkelni. Idegösszeroppanást
kaptam.
Akkor még nem voltam
tudatában annak, hogy mindez miattad történt, pedig így volt. Ne érts félre,
nem hibáztatlak. Te nem tehetsz semmiről. Minden az én hibám. Ha akkor erősebb
lettem volna, minden másképp történt volna. De nem úgy lett, és mivel gyenge
voltam, ez kihatással lett az egész további életemre. Óriási bűntudatot érzek,
amiért még mindig életben vagyok, és úgy érzem, nem érdemlem meg. És ha meg is
érdemelném… Milyen élet az, amiben te nem vagy benne?
Egyszer találtam
valakit, aki már majdnem tökéletes volt. Ő szerette, ha megölelem, sőt ő maga
is nagyon sokszor ölelt át engem. Emlékszem, olyankor mindig puszit adott a
homlokomra. Azt mondta, ez annak a jele, hogy szeret és vigyáz rám. Rajtad
kívül ő volt az egyetlen a világon, aki értette, mi folyik körülöttem, és
érezte minden gondolatom, mozdulatom. Akkoriban valami csodálatos biztonság áradt
szét bennem. Kezdtem hinni benne, hogy végre minden a helyére kerül. Sokszor
előfordult, hogy semmit nem csináltunk, csak összebújtunk, és hallgattuk egymás
szívdobogását, ahogy veled régen. Ezeket a napokat nem adnám oda semmiért.
De ő is elhagyott.
Máig sem értem pontosan, hogy miért, de a veszteségét úgy éltem meg, mintha meghalt
volna. Értelmetlen, ostoba halállal. Kiszakított egy darabot a szívemből, pedig
előtte mások már cafatokra tépték. Elment, és én nem tehettem semmit. És ez a
tehetetlenség még jobban megerősített abban, hogy a kontroll az enyém, és nem
hagyhatom kicsúszni a kezeim közül. Csak akkor vagyok biztonságban, ha én
diktálok, mindennek úgy kell lennie, ahogy én akarom, különben tragédia lesz a
vége.
Tudom, hogy most mit
gondolsz: hogy ez nem nőies. Igazad van, de nem volt választásom, másként nem
bírtam volna talpon maradni. Ha itt lennél, akkor lenne. De nem vagy itt, és
nem is leszel soha, ezért muszáj, hogy én legyek a felelős az életem további
döntéseiért. Meg kellett tanulnom keménynek lenni, mert engem senki sem
védelmezett soha.
Ha még korábbra
tekintek vissza, ez a kontroll sosem volt az én kezemben. A párkapcsolataimban
mindig meghunyászkodtam, s mivel emellett rendkívül nagy igényem volt az
érintésre, ezt szépen sorban mindenki kihasználta. Annyira éheztem a
szeretetre, hogy bármit megadtam volna, hogy megkapjam, és ezt ők is tudták
nagyon jól. Esélyem sem volt megvédeni magam, hisz nem is értettem, mi történik
velem. Evidenssé vált, hogy én csak durvaságot kapok, így a végén már fel sem
tűnt. Bármit kaptam, úgy gondoltam, ennek így kell lennie, ezt érdemlem, erre
vagyok jó, másra nem. Ha néha mégis kaptam egy kis kedvességet, azonnal
elsírtam magam. Nem akartam elhinni, hogy komolyan megtörténik, és féltem, hogy
elveszik tőlem. El is vették. Nem is szoktam hozzá, hogy bárki kedves legyen
hozzám…
Az ölelés valahogy
mindig fontosabb volt, mint a csók. Bizonyára azért, mert veled sosem
csókolóztam, de mindig átöleltük egymást. De csak fiúktól fogadtam el, lányok
baráti ölelése nem jelentett semmit. Mindig fiúk társaságát kerestem, és
mindegyikben téged kerestelek.
Gyerekkoromban nehezen
tudtam kapcsolatot teremteni másokkal. Csak halvány emlékeim vannak, de néha
bevillannak képek, hogy szeretnék játszani a többiekkel, ők meg elzavarnak. Megkérdem
az óvónénit, hogy elővehetem-e az egyik játékot, és rám förmed, hogy már megint
mi bajom van. Nem tanultam meg kommunikálni a kortársaimmal, és az iskolában ez
csak fokozódott, mert én voltam a legjobb tanuló, és emiatt még jobban utáltak.
A gimiben a legrosszabb tanuló lettem, ott meg azért utáltak. És mert annyi
sebet hordoztam az előző suliból, hogy úgy bántak velem, mint egy megtépett
csirkével. Annak már mindegy, azt nyugodtan lehet gyepálni.
Nincs túl sok emlékem
az óvodás korom előtti életemről. De azt tudom, hogy a születésem után anyám
kerek egy évig nem babusgatott. Azt mondta, azért, mert beteg volt, és mivel
sosem sírtam, azt hitte, nem is igénylem a törődést. Pedig igényeltem, nagyon
is. Csak nem tudtam, hogyan kellene jeleznem. Csendes baba voltam, nem szívesen
hívtam fel magamra a figyelmet. Nem gondoltam, hogy jogom van hozzá. Az evéssel
is gondjaim voltak, sőt mind a mai napig vannak. Ritkán lakom jól, és szinte
mindig meghagyom az utolsó falatot.
Plüssmacival alszom,
mert szükségem van arra, hogy valakit átöleljek. Gyerekként azt képzeltem, ez a
maci a kisbabám, és azért alszunk együtt, hogy vigyázzak rá. Ugyanezzel a
macival alszom mind a mai napig, huszonhét évesen.
És most szeretnék
neked mesélni arról az életszakaszról, amiben te is benne éltél. Életem
legboldogabb időszaka volt az, mert akkor még együtt voltunk, éreztelek,
láttalak, hallottalak. Amikor már kifejlődött a kezünk, összekulcsoltuk. A
szívünk egyszerre dobogott. Gyakran egymáshoz dörgöltük az orrunkat, és mindig
összebújva aludtunk. Én nagyobb voltam nálad, mindig én öleltelek át téged.
Lehet, hogy eltakartalak, azért nem vették észre, hogy te is ott vagy.
Három hónapja voltunk
így együtt, amikor elromlott a mosógép, és anya kézzel mosta ki a ruhákat.
Furcsa érzés volt kavarogni a hasában. Aztán elkezdett fájni. Nem csak anyának,
hanem nekünk is. Félni kezdtünk, hogy baj van odakint, de még nem értettük a
felnőttek szavát, csak éreztük, hogy veszélybe kerültünk.
Szeretném azt írni,
hogy magamhoz szorítottalak, és megmentettelek. Szeretnék hinni benne, hogy
megpróbáltam. Mert én voltam az erősebb, és mindig meg akartalak védeni. De nem
sikerült. Elöntött minket a vér, és elszakadtál mellőlem. Egy kis ideig még
láttalak, aztán elsodródtál, és eltűntél. A magzatvíz íze megváltozott.
Undorodni kezdtem tőle. Összehúztam magam.
Aznap nekem is meg
kellett volna halnom, hogy veled mehessek. De életben maradtam valamilyen
érthetetlen okból, amit mind a mai napig nem értek, hiszen azóta sem találom a
helyem a világban. Nem látom értelmét itt maradni, ha senkinek nincs szüksége
rám.
Hiányzol! Sokáig nem
tudtam, hogy létezel, mert annyira régen láttalak, hogy elfelejtettelek. De már
tudom, hogy ki vagy. És tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy én ki
vagyok. Senki más nem tudhatja, csak mi ketten.
Téged nem pótolhat
senki, ezt jól tudom. De kérlek, ne haragudj rám! Azóta erősebb lettem, bátrabb
lettem. Én irányítom az életemet, és nem adom át még egyszer másnak a kontrollt.
Így már nem érzem annyira egyedül magam. Ha ez ma történt volna, meg tudtalak
volna védeni. Csak egyetlen dolgot tehetek: ha nekem lesz kisbabám, vigyázni
fogok rá. Így talán helyre állhat a világ egyensúlya. Addig is minden nap
gondolok rád.
Remélem, jól érzed
magad odafent. Igyekszem helyre tenni a dolgokat idelent. Ennyivel tartozom
magamnak, amiért egész életemben megvontam magamtól a boldogságot. De legalább
már tudom az okát, és így könnyebb elengedni. Sokáig fog tartani, de nem adom
fel. Már most sokkal jobb, hogy végre le tudtam írni ezt a levelet. Azóta
tervezem, amióta tudomást szereztem rólad.
Talán később írok még.
Addig is szeretettel ölel:
Nővéred
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése