Dr. Coracus magába roskadtan ült az íróasztalánál. Ősz haja
loncsokban lógott arcába, már két hete hordott selyeminge gyűrött, itt-ott
szakadt volt, mintha viselője munkájának szenvedéseit hordozná. A vén tudós
csak egyre írt és írt a fáskamrában kialakított kis dolgozószoba sarkában,
melyet pusztán egy gyertya pislákoló fénye világított meg. Így történt ez
minden nap, már negyven éve.
Ekkor belépett felesége, hogy legalább egy kicsit enni adjon
neki. Az asszony acélszürke haja és bánatos ráncai némi fáradtságot, de
végtelen szeretetet sugároztak a sarokban gubbasztó már-már csak félig emberi
létforma felé. Kitartása egészen emberfelettinek bizonyult, hiszen hitves férje
látszólag teljesen megtébolyodott. Eleinte mogorva, társaságkerülő ember lett,
aztán a Bibliából kezdett idézgetni, többnyire olyan részeket és úgy, mintha ő
maga lenne Jézus. Ezért párszor meg is feddte a plébános atya, de amint
elkezdtek a doktoron az őrület egyértelmű jelei mutatkozni, inkább csak
hallgatta a zavaros beszédet, mondván legalább valaki fejből tudja őket. Egy
idő után az öreg tudós már nem is szólt senkihez, és ha igen azt is mások
számára érthetetlen nyelven, pont úgy, ahogy állandóan jegyzeteit körmölte
íróasztalánál.
- Egyél egy kicsit! Szükséged van az erőre a munkához. –
mondta az asszony gondoskodóan.
De a kócos öreg megrázta a fejét, majd zavartan rótta tovább
a lapra kanyargós betűit. Az egyik sornál hirtelen megakadt kezében a toll.
Ijedten bámult a kizárólag számára érthető mondatok sorára, mintha el se hitte
volna, amit lát. Felesége értetlenül állt az eset előtt, hiszen urán nem igazán
látott még ilyesmit. Egyébként sem mutatott semmilyen érzelmet bármi vagy bárki
felé hosszú évtizedek óta.
- Jól vagy? – kérdezte a nő.
A férfi nem szólt semmit, csak meredt tovább a lapra némán.
Pár perc elteltével komótosan feltápászkodott székéből és magában motyogva
elindult az ajtó felé. Végigsétált az udvaron, kissé zavartan, de mégis valami
katonás dicsőséggel, mint egy lázadó tiszt, kit az elveiért ítéltek halálra.
Kilépett a kapun, hogy végignézzen az embereken. Látta a fiatal, sétáló
párokat, a játszadozó gyerekeket és a padon üldögélő öregeket. Mintha sose
tapasztalt volna ilyet, őszinte megelégedés ült ki arcára. Felesége utána
sietett, hiszen ki tudja, mire készülhet egy háborodott elme. Mélyen belenézett
az egykori, csodás elme viharzó, szürkés-kék szemeibe, mire a doktor így szólt:
- „ Consummatum est. ” [1]
Erre szorosan átölelte feleségét, majd válla fölött
felnézett az égre. Látta, hogy a nap miként válik vérvörössé, és száll alá.
Aztán tűzgolyók gyúltak az égen, melyek egyre csak potyogtak le hatalmas
porfelhőket hagyva maguk után. Az emberek sikongatva menekültek mindenenfelé,
gondolván, így megmenekülnek elkerülhetetlen sorsuk elől. Így tett volna az
asszony is, de férje csak megkönnyebbülten csóválta a fejét és nem engedte el.
Végül sorsába beletörődve állt a nő is az utcán, és elborzadva nézte, miként
csodálja az egykori Coracus doktor az általa ismert világ összeomlását.
- Te tudtad ezt… végig tudtad… – rogyott térdre a még mindig
extázisát élő férfi kezét szorongatva.
A doktor állt és meredt maga elé, ügyet sem vetve a lábai
előtt heverő nőre. Végül elmosolyodott, ahogy vakító fényárban úszva,
feleségével együtt felemelkedett a földről. Az ég megdörrent, óriási villám
sújtott beléjük, mitől testükből nem maradt más csak por és hamu.
[1] latin: " Elvégeztetett. " (Jn 19,30)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése