2017. február 21., kedd

Beut Lora: Gyönyörű, gyönyörű

PRÓZAI MŰ:

Kisétáltam a büszkén emelkedő kastély ajtaján, hogy elbúcsúzhassak a Nap álmos sugaraitól. Az semmit sem sejtve a szívemet gyötrő kínról, vidáman szórta szét fényét a zöldellő kertre.
Apró, lila és sárga virágok nevetgéltek a kövér fűszálakkal, vagy éppen a dús hajú fűzfa alatt álmodoztak valamiről, amiről én nem tudhatok. Csak bámultam, ahogyan a szikrázó égitest ideiglenesen elbúcsúzik a növényektől, tőlem pedig örökre. Ott álltam, néztem, ahogyan narancssárga korongját elnyeli a föld, és a távol sűrű erdeje. Fájdalmas búcsú volt.
A hátam mögött gyenge léptek hangja terjedt a levegőben, bárhonnan felismertem ezt a zajt. Elképzeltem hozzá a hosszú lábak mozgását, és a kecses test ringását. Gyönyörű volt. Tulajdonosa megállt, úgy, hogy majdnem hozzám ért, apró ujjait a vállamra tette.
Egyszerre esett jól az érintése és fájt is, mélyről jövő, kegyetlen fájdalommal, hiszen tudtam, hogy ez volt az utolsó. Nem akartam több kínt átélni, mert felemésztették a lelkemet, az pedig, hogy ő most itt volt, jobb és egyszerre rosszabb is volt mindennél.
– Egyedül akarod tölteni az utolsó estédet? – kérdezte lágy hangján, majd gyengén végigsimított a hátamon.
– Csak elbúcsúzok a fénytől – suttogtam, majd egy nagy, bátorító levegőt véve megfordultam és belenéztem pázsitzöld szemeibe. Megérintettem arca puha bőrét, megpróbáltam elraktározni magamban ezt az érzést, hiszen talán soha többé nem élhetem át. – Ígérd meg, hogy miután megtörténik, nem fogsz keresni engem. – Ez volt az egyetlen egy dolog, amit teljesíteni akartam. Mindenről képes voltam lemondani, hatalomról, szabad akaratról, saját magamról, de az ő boldogságáról nem. Márpedig azt velem többé nem élheti át.
– Ilyesmit nem ígérhetek. – Lábujjaira emelkedett, és vékony ajkaival puha csókot lehet a számra. Azután pedig úgy maradt, pipiskedve, orrát az arcomba dugta, és hatalmasat szippantott a bőröm illatából. – Ez a legfinomabb dolog a világon.
– Ígérd meg! – Erősködtem, majd mindkét vállát megfogtam és visszanyomtam a talajra. Szúrós, gonosz szemekkel néztem rá, hátha ettől meggondolja magát.
– Nem! – Rázta a fejét, majd újra megpróbált megcsókolni, de nem engedtem neki, mert fájt. Régebben édes volt, mint a méz, fellobbantotta parázsló tüzemet, most viszont rosszabb volt, mint legkeserűbb vér, mert tudtam, hogy ez az utolsó.
– Kérlek. Ezt az egy dolgot tedd meg nekem. – Tekintete kék íriszembe fúródott, majd enyhén balra döntötte a fejét. Nem válaszolt. Tudtam, hogy ez nemet jelent, nagyon erős nemet. – Hát mivel tudnálak rávenni? – Tenyereim közé vettem az arcát és picit lejjebb hajoltam, hogy orrunk összeérjen, de csak pár pillanatra. Imádtam őt.
– Azzal, ha nem adod fel. – Szélesen mosolygott, mintha lenne valamilyen terve, hátsó szándéka, vagy csak egyszerűen meg akarna viccelni.
– Semmit nem tehetek. – Ha tehetnék, már rég nem itt állnék, hanem gőzerővel dolgoznék azon, meg megváltoztassam a sorsomat, de már mindent megpróbáltam, az összes lehetőségen átrágtam magamat, de egyik sem sikerült. Nem volt esélyem.
– Akkor had tegyem vidámabb utolsó emberi óráidat. – Ajkai újra az enyémet kutatták, csukott szemmel, én sem bírtam teljesen visszafogni magamat, egy kicsit engedve neki utánoztam őt. A szánk száraz volt, de így is bizseregtem az érintésétől. Aztán nedves nyelve olyan hirtelen ért az enyémhez, hogy a kegyetlen szikra száguldva végigfutott a gerincemen.
Kegyetlenül fájt, égetett és mart, de boldog voltam. Mégsem adhattam meg neki ezt, mert tudtam, hogy akkor a sóvárgás nagyobb lesz. Az övé, az enyém, mintha mind a ketten maró savban hemperegnénk, amiből nincs kiút. Megpróbáltam elszakadni tőle, de finom ujjai rögtön beletúrtak a hajamba, lágyan simogatva a fejbőrömet.
Elvesztettem minden kontrollt, teste az enyémhez ért, teljesen összegubancolódtunk, mint régen. Mint akkor, amikor még egyikünk sem tudta, hogy a kapcsolatunknak egyszer vége lehet. Pár perc múlva elengedett, de csak annyira, hogy szomjazó tüdejét oxigénnel töltse meg, majd nyújtotta is a nyakát, de nem hagytam, hogy még egyszer elérje azt, amit akar. Kapkodta a levegőt, lehelete bizsergette a bőrömet.
– Nagyon szépen kérlek. – Csak ennyit tudtam mondani, elfogytak az érveim.
A távolban láttam, hogy a Nap az utolsókat rúgja, kérlelő szemekkel bámultam rá, hátha megfordul, és újra felfelé készük az égen, de nem tette. Még mielőtt az utolsó fényszemcséi is elrohantak volna szerelmem lágy hangja újra megszólalt:

– Nem, még mindig nem. Akárhányszor megkérdezed. – Megcsókolt, nekem pedig jobban fájt, mint bármi az életbe. Vak volt, nem jöhetett velem oda, ahová menni készültem, nem ránthattam magammal a sötétségbe, de azért megadtam neki a lehetőséget, hogy reményteli szíve élvezze utolsó csókunkat.

EREDETI MŰ:


Illés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépte
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szíve
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt
üveges lombja fölragyog,


tündöklik mindenütt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése