Hugyecz Roland: Atama szelleme +16

- A sötét oldal -

Sötét felhők gyülekeztek a Keselyű Szurdok felett. Utáltam a viharokat. Minél tovább tartottak, annál inkább elvették a kedvemet az élettől, márpedig itt emberemlékezet óta esett az eső.

Rossz előérzetem támadt, amikor elértem a felhőszakadás határát. Az állandó zivatar kézzel fogható határt húzott az elátkozott föld előtt. Mély levegőt vettem, aztán átléptem a túloldalra.

Az ösztöneim azt mondták, vissza kell fordulnom, azonban én makacsul megráztam a fejemet. Már hetek óta, hogy útnak indultam, ezen a ponton már nem fordulhattam vissza. 

Jó másfél órát baktattam a hegyek között, amikor megláttam a folyam lábánál lévő csontvázat. Döbbenten néztem rá, valósággal megigézett a halott titán. Láttam már holttesteket, azonban még a leghatalmasabb emberek csontjai is eltörpültek az ősi lények maradványai mellett.

Harminc méter magas is meglehetett a szurdokban heverő csontváz. A lába és a medencecsontja a folyam lábánál feküdt, a háta felkúszott a hegyoldalon, a koponyája jókora sziklán pihent. Vaskos páncél tartotta egyben a csontokat, a feketére égett, sárkánycsontból készült vért veszedelmes támadások ellen is megvédhette a viselőjét. Első ránézésre jó állapotban maradt, még a koponyát fedő hatalmas sisakon sem láttam horpadást.

Rejtély maradt számomra, mi végzett a szörnyeteggel. A legendák szerint Atamának hívták, avagy a Fekete Titánnak és az egész Kontinens urának. A régi világ emberei hatalmas csatában győzték le őt, véget vetve a titánok uralmának a világunk felett. De ezek csak mendemondák lehettek, hiszen ki ölhetne meg egy olyan hatalmas lényt, mint Atama? Alighanem senki sem.

Talán egyszer megtudom, mi végzett vele, azonban egyelőre csak a célom foglalkoztatott. Megakadt a szemem a titán hatalmas pallosán, ami a halála óta mellette állt, három méter mélyen belefúródva a sáros talajba. Már sokan megpróbálták hazavinni, de még senkinek sem sikerült elmozdítania a helyéről.

Az elmúlt időben csupán egyetlen kalandor tért vissza a szurdokból, a legendák szerint átkot bocsátott rá Atama szelleme. A legény épségben tért haza az útjáról. A helyi kocsmában továbbadta a látottakat, aztán felvágta a hasát, és a beleivel a nyakában távozott onnan. Hamar elérte a halál, addig szüntelenül vigyorgott a falu népe előtt, mint akinek valóra vált a legfőbb álma.  

Nem tartottam magamat babonásnak, de el kellett ismernem: Atama szelleme valóban benne lehetett a tragédiában. Azt mondják, már évszázadok óta kísértette a szurdokot. A földöntúli ereje tartotta fent a folyton tomboló vihart, és az végzett mindenkivel, aki a közelébe merészkedett a maradványainak.

Erős akaratú embernek számítottam, ezért tovább haladtam. Nagy szükségem volt arra a kardra, legalábbis az egyik szilánkjára, amivel könnyedén végezhettem az utamba állókkal. 

Elindultam a hatalmas palloshoz, majd felfigyeltem a földön heverő csontvázak sokaságára. Harcosoknak bizonyultak, sötét páncélt viseltek, kardjaik a haláluk óta a kezükben hevertek. Sztravai katonák lehettek; talán a pallosért jöttek, vagy pedig a szurdokon keresztül akartak betörni Araton földjére.

Különös pozícióban találtam őket: egytől egyig térdre borultak a Fekete Titán holtteste előtt. Isteníteni kezdték, és egészen addig imádkoztak hozzá, amíg meg nem haltak. De mégis miért tették volna? Talán Atama szelleme felettük is átvette a hatalmat?

Egyre kevésbé akartam itt lenni, azonban a célom tovább hajtott. Odaléptem a kardhoz, majd felnéztem a hosszú, fekete pengéjén és a drágakövekkel díszített markolatán. Az igazat megvallva, nem tudtam, hogyan szerezhetnék belőle egy darabot. Útközben elgondolkoztam a feladaton, de végső soron arra jutottam, majd tudni fogom.

Ránéztem a titán sisakos koponyájára, azután hátborzongató hangra lettem figyelmes.

Mit keresel itt, ember? – hallatszott a fejemben..

– A kardodért jöttem – feleltem teljes őszinteséggel. A legkevésbé sem zavart, hogy szóba elegyedtem egy halottal.

És mondd, miért kell neked az én fegyverem, Ranos? – kérdezte Atama. A nevemen szólított, pedig nem árultam el neki. Válaszolnom kellett, emberfeletti késztetést éreztem rá, mintha engem is megszállt volna a Fekete Titán szelleme.

– A kereskedők miatt. Kitapasztaltam, merre mennek az áruval, ezért tudom, mikor kell támadni – magyaráztam, mintha mi sem lenne természetesebb. Már régóta ebből éltem, a háború páratlan körülményeket teremtett a bűnözésre.

Nem elég ellenük a te fegyvered, bandita? – vágta rá a Fekete Titán.

– Páncélos katonák őrzik az értékesebb zsákmányokat. Kockázatos szembemenni velük, de a te kardoddal könnyebben menne. Úgy vágná az aratoni páncélt, mintha az ott sem lenne – feleltem, miközben gyengepontot kerestem a fegyveren.

Nem találtam, de én nem adtam fel ilyen könnyen.

És azt hiszed, segíteni fogok neked?

– Nem kell a segítséged – ráztam a fejemet. – De azért jól jönne. Gondolom, nincs ellenedre az ilyesmi.

Vér tapad a kezemhez, azonban én nemes célból öltem. Sárkányokat szeltem a kardommal, és emberek egész seregeit győztem le azért, hogy megmaradjon az a világ, amiben oly elszántan harcolnak. Én jobbá tettem a világot a tetteimmel, de te csak káoszba taszítod azt – felelte Atama.

– A gyilkos az gyilkos, nem számít a cél. A sárkány is élőlény, és a katona sem kedvtelésből megy harcolni. Az átlagember számára a behívó nem több, mint egy választás az akasztás és a hősi halál között – magyaráztam, miközben megakadt a szemem a kard élén.

A katona a hazájáért hal meg, és nem a saját önző célja végett.

– A családja miatt harcol ahelyett, hogy dezertálna. Én is a családom miatt fosztogatok – rántottam vállat, közelebb lépve a kardhoz. – A fosztogatás a háborúban is benne van. Csak a király kapja az elkobzott javakat, és nem a katona. Ha így nézed, még a királyok is elbújhatnak mellettem, hiszen ők mások segítségével lopnak, de én saját kezűleg teszem ugyanezt.

Fegyvert akarsz, Ranos? Ám legyen – mondta a Fekete Titán, aztán méretes darab pattant ki a kardjából. A hosszú szilánk puhán esett a sárba, jókora mosolyt csalva az arcomra. Ha kovácshoz viszem, napokon belül kard készülhet belőle.

A kezembe vettem a szilánkot, az éle pillanatokon belül szétvágta a tenyeremet. Tovább tartottam, noha nagy fájdalmat okozott a fogása.

De ha gyilkolsz, akkor azt öld meg, aki rászolgált: azaz saját magadat – mondta Atama. Kis ideig ellenálltam, aztán teljes mértékben átadtam magamat az akaratának.

A Fekete Titán belelátott az elmémbe. Pontosan tudta, mi vagyok, és rávilágított arra, amit tennem kell. A gyomromba döftem a szilánkot, aztán alaposan megforgattam a beleimben.

Nevetve roskadtam össze a sáros talajon. Nem zavart az eső, sem a halál, sem a fájdalom. Végre tettem valami jót: megöltem a gonoszt.