2017. február 7., kedd

Thomas Hardy - Egy tiszta nő (1891)

Februári könyvajánló



Meglepő körülmények között találkoztam ezzel a könyvvel, és szégyellem is magam, amiért egy lapon említem a kettőt, de a lelkiismeretem megköveteli, hogy eláruljam: A szürke ötven árnyalatában hallottam az Egy tiszta nőről. A belőle idézett részlet azonnal megragadott:

„Miért nem mondtad, hogy a férfiak veszedelmesek? Miért nem figyelmeztettél? Az úrinők tudnak védekezni, mert regényeket olvasnak, és azokból megismerik az ilyen trükköket; de énnekem sose volt módom ilyenképpen tanulni, és te nem segítettél!”

Ebből az egyetlen rövid bekezdésből azonnal tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom, ugyanis ha a nők bántalmazásával kapcsolatban akár csak fél mondatot elcsípek, azonnal felgyullad bennem a vészvillogó. Nem akarok részletekbe belemenni, én is voltam bántalmazott, bár fele annyira sem, mint regényünk főszereplője: Teresa Durbeyfield.
Sokáig, rendkívül sokáig kétségbeesetten kutattam valami kapaszkodó után, ami megmagyarázza, mi a hiba a kapcsolatomban, miért vagyok boldogtalan, mikor mindent megteszek érte, hogy jó legyen, és azt hittem, ő a legjobb a világon. A kulcsszó maga a HIBA, amit a fenti idézet máris hiánytalanul megválaszol: a nők legnagyobb része egészen egyszerűen nem tudja, hogy léteznek a földön olyan férfiak, akiktől óvakodni kell. Hallunk persze ijesztő, szomorú, botrányos történeteket, de azok valahogy sosem velünk történnek meg, sosem ebben az országban, nem ebben a városban, nem ami ismerőseink között.

Amikor a szüleinktől vagy tanárainktól nemi erőszakról hallottunk, lelki szemeink előtt mindig középkorú, szakállas, mosdatlan, alkoholista férfiak jelentek meg, sebhelyekkel, durva beszéddel, cigarettával… Még véletlenül sem gondoltunk arra, hogy a ragadozók szépek, kedvesek, ápoltak, sőt gazdagok is lehetnek. A sztereotip berögződésnek köszönhetően ráadásul ezek a férfiak nagyon is tisztában vannak vele, hogy a tapasztalatlan lányok nem félnek tőlük, és ezt ki is használják.

Az Egy tiszta nő témája ezt a problémát dolgozza fel, méghozzá olyan empatikus aprólékossággal, hogy nem véletlenül tartják az angol klasszikus irodalom egyik legkiemelkedőbb műalkotásának.
Műfaját tekintve egyértelműen realista, bár előfordulnak benne kifejezetten romantikus jelenetek is, azok pedig annyira szépen vannak megírva, hogy átérzed minden egyes apró rezdülésüket, lélegzetvételüket. Mégis, maga a világszemlélete a pesszimizmus felső fokát súrolja: Thomas Hardy olyan könyörtelen hidegvérrel terrorizálja szegény főszereplőinket, hogy az már lassan fantáziának minősül. Egészen egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen tényleg megtörténhet a valóságban, mert ami rossz dolog előfordulhat, az ebben mind benne van. Éppen emiatt sokáig haragudtam Hardyra, elkeserített a tudat, hogy ilyen szinten megfosztott minden reményemtől, hogy bármilyen gonosz is a világ, mindig van fény az alagút végén.

De akkor mégis miért ilyen jó ez a könyv? Se nem hiteles, hogy beleéljük magunkat, se nem akciódús, hogy izguljunk, ráadásul klasszikus mivoltából kifolyólag rengeteg tájleírás és egyéb mindenféle leírás van benne, amit csak el tudsz képzelni, már-már unalmassá teszi az egészet, és majdnem feladod az olvasást. Mégis megbirkóztam vele, és minden pesszimizmusa ellenére (bevallom, nem egyszer könnyeztem rajta), elképesztően élveztem. De akkor is haragudtam rá.
Bő egy évvel később támadt egy olyan gondolatom, hogy elolvasom újra, mégpedig azért, mert amíg olvastam, a saját regényemhez is ihletet adott, ráadásul szépen lassan kezdtem átvenni a stílusát is, és egyre szebben fogalmaztam a könyvemet. Szükségem volt Hardy mester segítségére, így újra elővettem az Egy tiszta nőt.

Mesélek egy kicsit a történetéről, bár elég nehéz lesz anélkül, hogy ne lőjem le a csattanót. Főhősünk, Tess, a gyönyörű fiatal parasztlány rendkívül mérgező környezetben nőtt fel: apja szívbetegsége ellenére iszik, alig dolgozik, anyja úgyszintén; lusta háziasszony, aki Tessre hagyja a gyereknevelést és a takarítást. Tess ebben a szorongató helyzetben kénytelen felnőni, tizenhat évesen jóval érettebben gondolkozik a koránál, ám hiányzik belőle az élettapasztalat, amit bezártságának rovására nem kaphatott meg.
A történet abból indul ki, hogy Tess édesapja tudomást szerez egy régész-lelkésztől, miszerint a Durbeyfield név eltorzult változata a d’Urberville névnek, mely egyike a normand lovagi családok nagyjainak. Tehát emberünk a fejébe veszi, hogy ő a legősibb angol nemesek leszármazottja, és elvárja, hogy a közelben élő d’Urberville nevezetű család kisegítse őket nyomorult anyagi helyzetükből. Elküldik Tesst, hogy jelentse be a rokonságot, a lány pedig a fiatal és jóképű Alexander d’Urberville hálójába gabalyodik.

Itt muszáj kicsit belemennem a részletekbe. Tessnek ugyan sikerül elmenekülnie, de teherbe esik a férfitól, és megszüli a gyermeket, aki néhány napos korában meghal. Amikor Tess kiheveri a tragédiát, elszegődik egy tejgazdaságba dolgozni, ahol megismerkedik Angel Clare-rel, egy talpig becsületes úriemberrel, aki hihetetlenül gyengéd szerelmet táplál iránta, melyet Tess boldogan viszonoz.

Nem kifejezetten bonyolult történet, és nem is az a célja, hogy szórakoztasson. Másodjára olvastam, mikor egy apró, eddig jelentéktelennek tűnő részlet ragadta meg a figyelmemet. Még a legelején, mielőtt Tess elmegy a d’Urberville házba, egy délutáni táncmulatságon találkozik Angellel. Azonnal megtetszik neki a férfi, ám Angel egy másik lányt kér fel táncolni, Tessel éppen csak egy szempillantást vált, majd siet tovább útjára. Séta közben azonban elgondolkozik rajta, hogy Tess igen szemrehányó tekintettel nézett rá, amiért nem vele táncolt, kicsit szégyelli is magát emiatt, de nem különösebben foglalkozik vele. Legközelebb már csak a tejgazdaságban találkoznak, ahol Tess elmeséli, hogy már látták egymást korábban is.
Ez az apró jelenet engem egyáltalán nem érdekelt, nem is értettem, mi célból írta bele az író, egészen addig, amíg el nem olvastam másodjára. Rádöbbentem, miről is szól ez a regény valójában: nem csak a nőknek szolgál figyelmeztetésképpen, hanem a férfiaknak is! Ha akkor Angel bátrabb lett volna, ha nem sietett volna annyira, ha felkéri Tesst táncolni, ha beszélgetnek egymással, akkor biztosan együtt is maradnak. Tess nem megy el a d’Urberville-ekhez, nem rontja meg Alec, nem szül gyermeket, aki aztán meghal, illetve a továbbiakban történő tragédia-sorozat is mind elkerülhető lett volna.
Érdekes, ugye? Mi visz rá egy írót arra, hogy ilyen zsigeri szinten meggyepálja a szereplőit?

És akkor megvilágosodtam. Hiszen ez egy gyűjtemény! Ez nem egy konkrét nőről szól, hanem az összes nőről, akit valaha bántottak. Tess egy szimbólum, nem egy valós személy, ő a balsorsú nők oltárán feláldozott ikon, aki helyettünk szenvedett, hogy mi ne fussunk bele ugyanebbe a hibába. Éppen ezért tenném kötelező olvasmánnyá a gimnáziumokban, hogy a lányokat még időben felkészítse az életre.

Na de menjünk tovább. Mi van azokkal a lányokkal, akiket már elért a tragédia? Figyelmeztetni őket sajnos már nem kell. Az ő számukra feloldozást ad a könyv; elmagyarázza, hogy nem ők voltak a hibásak, amiért nem ismerték fel a veszélyt, megnyugtatja őket, hogy pozitív hozzáállással és tiszta lélekkel ugyanolyan tiszta nők lehetnek, amilyenek az előtt voltak.

A könyv nagyon sokat tanít a férfiaknak is, tulajdonképpen ugyanannyit, amennyit a nőknek, csak mivel a főszereplő nő, ezt elsőre nem gondoltam volna. A férfiak számára az üzenet az, hogy egy nőt önmagáért kell szeretni, nem a róla alkotott eszményképbe kell szerelmesnek lenni, mert akkor bizony nagyot fogsz csalódni, ifjú barátom. Ha nem vagy nyitott a párod problémáira, ráadásul azonnal elszelelsz, amint kiderül az igazság, akkor nem vagy igazi férfi. A férfinak harcolnia kell a nőért, nem fizikai értelemben, de óvnia kell, szeretnie és tisztelnie. A problémákat pedig megoldani kell, nem elmenekülni előlük, legalábbis abban az esetben, ha életed nagy szerelméről van szó.

Akivel pedig még soha nem történt hasonló sem, annak is hordoz üzenetet a könyv, ugyanis empátiára tanít. Aki nem esett bele ilyen abuzív kapcsolatba, annak hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy ilyen a valóságban megtörténhet. Sose felejtem el, mikor segítségért kiáltottam azokhoz, akiket a barátaimnak hittem, annyit mondtak nekem: „Nem igaz, hogy te ezt nem akartad. Akkor minek vagy együtt vele?” Nos, azért, mert nem éreztem magamat szabadnak, nem tudtam, hogy van más választásom. Ha ők akkor hittek volna nekem, megmenthettek volna. De nem hittek. Én pedig magamra maradtam, és tűrtem tovább, beletörődve, hogy sosem lesz jobb.


Összegezve tehát, mindenkinek ajánlom ezt a könyvet. A stílusa messze a legnehezebben emészthető, amit valaha olvastam, mert rengeteg hosszú, bonyolult körmondattal van tele, ráadásul sok az idegen szó és az utalás (de lábjegyzetben mindig elmagyarázza), illetve maga a lelki teher, ami malomkőként nehezedett rám, eléggé megdolgoztatott. Mégis imádom! Minden egyes mondatát gyönyörűséggel faltam, másodjára is alig vártam, hogy tovább jussak, megragadott, elrepített. Aki elég bátorságot érez magában, hogy nekiugorjon egy ilyen hatalmas műalkotásnak, az ne habozzon vele!

A könyvből két film is készült. A rövidebb változatot 1979-ben rendezte Roman Polanski, Nastassja Kinski főszereplésével - személy szerint nekem ez a kedvencem, főleg mert szinkronos, és mert nagyon szépen átad minden érzelmet.
Aki a hosszabb és részletesebb szórakoztatást igényli, azt sem éri csalódás, mert a 2008-as, négy részes minisorozat is legalább akkora érzelmi töltetet nyújt Gemma Artenton főszereplésével. Mindkettőt érdemes megnézni, bár ez utóbbi nem lett szinronizálva, de szerencsére van hozzá felirat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése