Fordítva látom ezeket a kezeket,
mert áznak vízben, tintában és vérben,
ahogy hajtom előre a mókuskereket
és látom mennyire gazdagok is érben.
Sok kis csövecske fut keresztül rajtuk,
kékek, zöldek így kívülről és mások.
Remegnek miközben egy oldalt odébb hajtok,
ez egy valamiért van és nincsen más ok.
Én vagyok világom tévedhetetlen teremtője,
mennyek, poklok, a túlvilág és reinkarnáció ura.
Magam vagyok a végtelen termés földje,
mégis korlátokkal szembesülök, minek oka fura.
Hadsereget írtam, ellenséget festettem,
szövetséget rajzoltam és lázadót faragtam,
mert kezeimet vér, víz és tinta fedi felettem,
mindig is a gyilkosság mellett maradtam.
Isten vagyok a végtelenben
és egyszerű ember a végesben.
Nem egyéb a két kezemben,
mint másnak vénségben.
Üres lapok, tömb kövek, vásznak
és maga a fekete, vörös fantáziák,
mik maguktól rájuk másznak,
majd őket tulajdonuknak kikiáltják.
Én csak tettetett teremtő vagyok,
ki istennek képzeli magát itt,
mikor magam után nyomot hagyok,
mert a fantáziám csak erre vitt.
Én a kegyetlen, a keserű, a szörnyeteg,
teremtményeim gépies természete,
kimért és logikusan nagyon beteg.
Én vagyok minden téveszme.
Bukj el, vagy én bukok el,
légy a mártírom, a hősöm,
kiálts, üvölts, sikolts fel,
ha az alkotástól elhagyom a körmöm!
Parancsba adom a halálod, de te örvendj!
A kezemhez tinta, vér és víz tapadt,
te csak hagyd magad és özvegyedj,
nekem már csak a sikerem maradt.
Hagyd, hogy gyilkoljon a teremtőd téged,
meg se szólalj, csak tűrd a kínokat, a bűnöm,
hisz a beleiden táncolok, megírom a véged,
majd beléd mártom a görbére élezett tőröm.
Minden egyes szóval közelebb viszlek,
egy utazásra elkísérlek a ceruzám hegyével,
míg a vésőmtől hullanak rólad a kövek,
addig karcolgatlak a pengém végével.
Te, ki ennek a közember istennek teremtménye vagy,
te, ki életét áldozza a teremtésben és a halálban,
kinek fejében csak gondolatok vannak, de nincsen agy,
éld meg velem a tegnapot, mát, holnapot hálában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése