A nehéz albumot kinyitva megakadt a szemem egy régi fotón. Ahogy nézegettem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzik. Szemeim megteltek könnyekkel. A szívemet a jól ismert rideg, utálatos és megállíthatatlan üresség égette. A hiány. A hiánya annak, ami régen voltam, a hiánya annak, amit régen csináltam.
A maró fájdalom, miszerint többé nem tehetem meg. Kezem ösztönösen a térdemhez nyúlt, a fülhallgatómból a jól ismert zene üvöltött, én pedig a szememet lehunyva ismételtem újra és újra el az eseményeket.
A kocsiból kiszállva körbefordultam. Izgatottan néztem a hatalmas sportcsarnokot, és az előtte álló autókat. Feljebb húztam a vékony, fehér, egyesületi névvel ellátott pulcsimon a cipzárt és egy mély lélegzetvétel után vállamra kaptam a sporttáskát, kezembe fogtam a karikám, és anyáékat siettetve elindultam a bejárat felé. Odabent nem voltam ismerős arcok hiányában, mindenki ott volt, akit ellenfélnek tekinthettem, meg persze az is, akit nem.
Sokan, sőt, rengetegen voltunk. Másodpercek alatt szúrtam ki az edzőmet és mellette a barátnőimet. Gyors öleléssel üdvözöltem őket, majd ledobva a melegítőmet én is melegíteni kezdtem. Niki, azaz az edzőm épp egy másik lány haját és sminkjét készítette el, így hát várnom kellett.
Anyáék elfoglalták a helyüket a lelátón. Emi, az egyik segédedző felolvasta a sorrendet, és önelégült vigyorral vettem tudomásul, hogy megint én nyitok. Elsőnek lenni jó (és nem csak a dobogón), hiszen hozzád mérik a többieket.
Futottam pár kört a kis gyakorlásra, bemelegítésre szánt szőnyegen, s az előttünk lévő korosztály egyik versenyzőjének zenéjére lépkedtem. Pontosabban az ütemére. Pár hashinta és spárga után helyet foglalhattam az edzőm előtt, ami azt jelentette, hogy elkészülhet a hajam és a sminkem. És ez egyet jelentett azzal, hogy körülbelül hat percig tépni fogják a hajam, négyszer kiszúrják a szemem, és leordítanak, hogy öltözzek már át.
Szóval miután megkopasztottak, megvakítottak, és visítoztak velem, felkaptam a szabad gyakorlatos ruhám, és az öltözőben belebújtam. Elnézve a többi lányt, és a hihetetlenül színes öltözéküket, megállapítottam, hogy még mielőtt a szőnyegre lépnék és elindulna a kicsit sem szokványos zeném, kilógok a sorból. A ruhám alapja fekete volt, melyen három lilás színű virág kapott helyet.
A többiek bambulásából az edzőm hangja ébresztett fel, mikor elküldött melegebb égtájakra, majd gyakorolni. Zene hiányában átvettük pár ezerszer a gyakit. A lelátóhoz rohantam, hisz anya intett nekem. Tudtam, hogy lassan én jövök és az adrenalinszintem az egekbe emelkedett.
– Ügyesen – suttogta, és szorosan megölelt.
Apa arcán őszinte féltést láttam, és ez nem lepett meg, tekintve, hogy bemelegítésem nézése közben is olyan arcokat vágott, mint akit nyúznak. Én voltam a kislánya, és nem akarta, hogy kitörjem a nyakam. Mama büszkén szorította meg a karom, a papa pedig az ölebe húzott és a feszültségem enyhítése érdekében megcsikizett. Az öcsém tekintetében csodálatot fedeztem fel, és szorosan magamhoz vontam. Beszívtam az illatát, és erőt gyűjtöttem az elkövetkezendő hat percre. Meghallottam a felkonferáló szöveget. Következik a C kategória Haladó korosztálya. Felkészül Tóth Daniella.
A lelátóról lelépve Niki és a barátnőim kíséretében a szőnyeg lábához értem.
Edzőm a hátam mögé lépett és megnyugtató kis semmiségeket suttogott a fülembe. Én pedig kihúztam magam és elsétáltam a bal felső sarokba, köszöntöttem a bírákat, és beálltam a kezdő pózba. Tekintetem a családomhoz tévedt, s az arcomra hatalmas vigyor húzódott, mikor megláttam, ahogy öcsém lerohan, egészen a korlátig és tátott szájjal néz. A bírókra emeltem a tekintetem, ők pedig szórakozottan pillantottak rám. Kíváncsian. Kutatóan.
Megszólalt a kis pittyegés, és elindult a zene. Biztos voltam benne, hogy az ütemes dobok hangja mindenkit az Adele szám kezdésére emlékezett, s tudtam, hogy azt is várták. Elemet elem után ismételtem, majd hirtelen megszólalt az igazi zeném, ami nem hogy nem hasonlított a pop énekes gigaslágeréhez, de még csak dalnak is durva volt. Az ember hirtelen egy esőerdőben érezte magát, ahogy a tábortűznél táncol a bennszülöttekkel. A mozdulataim erősek voltak és kemények, pontosan érkeztem az ugrásnál, és a vigyort le se törölhették volna a fejemről. Sosem táncoltam kényszerből, az egészet szenvedélyből tettem, s akárhányszor a szőnyegre léptem és elindult a zene, mint egy megbokrosodott ló, megállíthatatlan voltam.
Imádtam minden egyes pillanatát és a könnyek akaratlanul újból elborítják a szemem és nem tudok mit kezdeni magammal. Kikapcsolom a telefonomból szóló dalt és egy zsepiért nyúlok. A térdem, mintha csak azt szeretné mondani, sajnálom, elkezd remegni, majd beléhasít a fájdalom. Hogy valaha túlélem azt, hogy többé nem tornázhatok? Hogy mostantól kezdve talán örökké fájni fog a lábam? Hogy el tudom-e viselni azt az ürességet, amit a hiánya okoz? Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése