Schleier Bettina: Angoltanárt keresek

„Angoltanárt keresek, zongoraleckével fizetek!”

Hanna remegő kezekkel pötyögte a jelentkezését, amint meglátta a hirdetést a facebook csoportban. Nem akart zongoraleckéket venni, de nagyon szerette volna látni Danit, akinek angol nyelvtudása úgy tűnt, csiszolásra szorul.

A fiú meglepően gyorsan visszaírt. A válaszüzenetben már tett is egy javaslatot a helyre és az időpontra vonatkozóan, ahol találkozhatnak, hogy az oktatás részleteit leegyeztessék, sőt akár neki is kezdjenek a tanulásnak. Hanna ugyan nem ismerte a Csacska Macska névre hallgató pubot, és a péntek délutánjára is eredetileg más programot tervezett, mégis igenlő választ adott. Elvégre nem akárkiről, hanem éppen Daniról volt szó. Elmosolyodott és jó sokáig így, bazsalyogva figyelte a laptopja monitorját, miközben gondolatban már teljesen máshol járt. Visszarepült a múltba, négy évvel korábbra.

Akkor még harmadéves gimnazista volt. Nagyon nehezen ment számára a matek, ebből a tantárgyból a legrosszabbak között szerepelt. Szigorú tanáruk, Szabó tanár úr azonban sohasem kímélte őt. Gyakran kihívta a táblához, és az egész osztály előtt kellett megoldania a legösszetettebb feladatokat. Hanna az évek távlatából szinte kívülállóként látta önmagát, ahogyan a kopott zöld tábla előtt toporog, kezében a krétával, amely már fehérre meszelte izzadságtól nedves tenyerét. A kezét pedig minduntalan a ruhájába törölte, így a szoknyája rendszerint tele lett fehér foltokkal. Igencsak kínlódott, a társai pedig valamikor sajnálták őt, valamikor pedig kevésbé mutattak együttérzést, de mindenki örült, hogy megúszta a felelést. Egyvalaki akadt csupán, aki rendszeresen igyekezett Hannának segíteni. Szabó tanár úr persze nem díjazta Dani mentőakcióit, így amikor a fiú súgni próbált, vagy egyszerűen mutogatással jelezni valamit, mindig a sarokba állította őt, hogy megszüntesse a kommunikációt.

Csakhogy Hanna és Dani ezeken a matematika órákon kívül alig szóltak egymáshoz. Ám Hanna élvezettel figyelte a fiút tanítás alatt. Ő maga éppen rálátott Danira, aki legnagyobb örömére gyakran fordult a padban oldalra vagy hátra, hogy a többiekkel sugdolózzon. Így hát nem kellett beérnie egyszerűen a fiú szőke hajának és tarkójának a nézegetésével, hanem az arcát is láthatta. A legjobban mégis azt szerette, ha Dani felelt. Élvezettel hallgatta a hangját, lelkesen figyelte, ahogyan gesztikulál és magyaráz, vagy épp poénos válaszokkal igyekszik elfedni azt, amit nem tud. A feleletek során időnként összeakadt a tekintetük és Hanna ilyenkor pirulva nézett egy pillanatra másfelé.

Aztán Dani a nyári szünet előtti hónapokban egyre zárkózottabbá vált, már nem forgolódott annyit, nem volt olyan aktív és a végén még a padtársa is átült egy másik helyre. Hanna nem értette, hogy miért van ez így, de nemigen mert kérdezősködni senkitől sem, Danit pedig főként nem merte megkérdezni. Ahhoz a fiú túlságosan elérhetetlennek tűnt a számára. A legnagyobb kihívást azonban az érettségi éve jelentette. Hanna sokat szenvedett akkor, ám nem a matekkal gyűlt meg igazán a baja, hanem a saját érzéseivel. Dani már nem járt az ő osztályukba, elköltözött, sőt eltűnt. Hanna úgy érezte mintha kifacsarták volna a szívét. Valósággal belesajdult a bensője, valahányszor a fiú üres helyére esett a pillantása.

A pénteket valóságos eksztázisban töltötte. Az egyetemi előadásokon képtelen volt figyelni. Nem is ülte végig az összes órát, alig múlt el dél, megszökött. A kellemes májusi időben szaladt végig az utcákon. Hazaérve kiválasztott egy mélykék szoknyát és egy hozzáillő vajszínű blúzt, amelyek jól illettek vékony testalkatára. Vállig érő sötét haját először kiengedte, és úgy fésülte, ahogy mindig is szokta a gimnázium négy éve alatt. Aztán mégis copfba fogta, mert arra gondolt, ezzel talán egy kissé határozottabbá teheti a megjelenését.

A Csacska Macskához vezető utat lázas izgalomban tette meg. Bőven volt ideje odaérni, így néhány plusz kört is megtett arra számítva, hogy a mozgás talán kicsit csitítja a benne dúló érzéseket. Ám amint átlépte a pub küszöbét, máris kihullottak a kezéből az angol könyvei. Ezzel pedig nyomban magára vonta a kör alakú asztaloknál beszélgető emberek jórészének figyelmét. Hangtalanul szidta önmagát a kilincsel való ügyetlenkedése miatt. Egy pillanatra, amikor lehajolt, hogy összeszedje a könyveit, megint gimnazistának érezte magát.

Végül is, nem sokat változott azóta. Gyakran csetlett-botlott, különösen, ha izgult vagy zavarban volt. Megőrizte csendes természetét, kitartónak és eredményesnek bizonyult immár az egyetemi tanulmányaiban, és a számokkal továbbra sem került jó viszonyba. No és persze külsőre is nagyon hasonlított gimnazista önmagára. A legeslegfontosabb dolog pedig szintén nem változott az elmúlt években. Hanna még mindig nagyon szerette Danit. Megpróbálkozott ugyan, hogy elfelejtse a fiút, volt is egy másfél éves kapcsolata, de rá kellett döbbennie, hogy ez nem működik. Lassacskán még a családtagjai és a barátai is kezdtek hinni abban, hogy az ő esete nem egyszerű diákszerelem, hanem annál mélyebb érzés lehet. Pedig Hanna szűkszavúan nyilatkozott az érzéseiről, Dani iránti vágyódó szerelmét igyekezett eltitkolni ameddig csak tudta.

Visszatérve a jelenbe, alaposabban körbenézett a barátságos pubban, és már meg is pillantotta az egyik hátsó asztalnál ülő Danit. A fiú sötét napszemüveget viselt, és bár egyenesen felé nézett, Hanna mégsem volt benne biztos, hogy felismerte őt.

– Szia! – köszönt kissé bátortalanul, amikor odaért Dani asztalához és lepakolta a kezében tartott könyveket.

– Szia! Te vagy Hanna, igaz? – kérdezte a fiú, miközben tétován a lány felé emelte az arcát.

– Igen – Hannát egy egészen kicsit rosszul érintette, hogy Daninak nem tűnt fel, kicsoda ő valójában.

De igyekezett elnyomni ezt az érzést. Elvégre egy olyan fiúnak, mint amilyen Dani, bizonyára ő egészen láthatatlannak tűnt a gimnáziumban. Csak akkor bukkant elő, amikor matek órán a tudatlanságával főszerepbe került.

– Ülj csak le! – biztatta őt Dani, mire észbekapott, hogy valójában kissé illetlenül bámulta leendő tanítványát.

A fiút, akit négy éve nem látott élőben. Változatlanul nagyon helyesnek találta Dani lágy, kissé még mindig kisfiús vonásait. A napszemüveg, az enyhe borosta és a sötétkék ing azonban kellően komoly és férfias benyomást kölcsönöztek neki.

– Szóval szeretnél megtanulni zongorázni?

– Nem – felelte Hanna automatikusan, mivel váratlanul érte a kérdés. – Mármint igen – igazította ki magát, amikor rájött a tévedésre.

Dani finoman elmosolyodott.

– Gondoltam, hogy senki sem veszi komolyan a hirdetésemet. De azért klassz, hogy mégis eljöttél.

– Nem, nem! – tiltakozott Hanna. – Én komolyan veszem. Hoztam könyveket is, felkészültem.

– A könyvekre nem hinném, hogy szükségünk lesz.

– Nem?

Dani megigazította a szemüvegét.

– Ismerős a hangod – jegyezte meg kitérően, de aztán ismét témát váltott. – Nem szeretnél valamit inni vagy enni?

– Azt hiszem, talán egy kis tea jól jönne.

– Lehet, hogy jobban járnál valami különlegesebbel – érkezett a bíztatás. – Teát otthon is ihatsz.

– Igen, ez igaz – ismerte el Hanna, így amikor alig néhány perc elteltével odalépett mellé a pincérlány, rendelt egy kis kancsó gyömbér szörpöt.

– Remek választás – biccentett Dani. – Hacsak nem valami ütősebbre vágyom, én is szeretem ezt a kellemesen csípős ízt érezni.

Hanna zavartan az ujja köré csavart egy kósza hajtincset, amely kiszabadult a decens lófarokból. Mindig is nehezen ment számára a társalgás, ezúttal sem alakult ez másképp. Amikor a pincérlány nem sokkal később kihozta a finom üdítőt, valósággal a pohárba kapaszkodott, amibe a kancsóból töltött.

– Akkor hogy csináljuk? – kérdezte, miközben a kezében pörgette a szívószálat szabadon engedve a loknisra pödört tincset.

– Te vagy a tanár – passzolta vissza a labdát Dani, majd ő is kortyolgatni kezdte az italát.

– Milyen szinten állsz?

– Tanultam angolt a gimiben, amikor még… szóval ragadt rám valami, de erősen megkopott a tudásom.

– Aha – bólintott Hanna.

Bár Dani úgy tűnt, nem akar a könyvekből tanulni, ő azért zavarában mégis azokat kezdte lapozgatni. Majd mindenfelé nézett, csak Danira nem. Végül a tekintete megállapodott a közelükben, a Dani mögött álló pianínón, valamint az előtte elfekvő aranyszőrű labradoron. A kutya békés, barna szemével éppen őket nézte.

– Talán valami baj van? – kérdezte Dani, amikor feltűnt neki Hanna hallgatása.

– Csak elbambultam – mosolyodott el a kérdezett. – Nagyon szép az a kutya ott mögötted.

– Lizinek hívják. – A labrador nevének említésére felemelte, majd egy egészen kicsit oldalra billentette a fejét.

– Szóval a tiéd?

– Igen, ő a vakvezető kutyám.

Hanna erősen elszégyellte magát, és zavartan fészkelődött a helyén.

– Nagyon sajnálom, azt hiszem tapintatlan voltam.

– Nem, dehogy. Sőt talán még jól is esik, hogy nem rögtön egy vak embert láttál, hanem…

– Hanem egy volt osztálytársamat – fejezte be végül Hanna a mondatot.

– Tessék? – kérdezett vissza Dani döbbenten.

– Szilágyi Hanna vagyok, a matekzseni – mutatkozott be Hanna erős öniróniával a hangjában.

– Akkor azért tűnt ennyire ismerősnek a hangod. Nekem kell elnézést kérnem, én voltam a figyelmetlen, amiért nem ismertem rád. Habár te magad is egy kicsit csalfa voltál. A facebookon nem az igazi neveddel vagy fent.

Hanna nem is tudta, hogy mit mondhatna. Jól esett volna neki, ha a fiú rögtön felismeri, de hát elvégre nem is látta őt. Vagyis Hanna nem tudta pontosan vajon Dani érzékel-e egyáltalán maga körül valamit, vagy csupa sötétség veszi őt körül.

– Szóval… – köszörülte meg a torkát némi csend után –, akkor te nem látsz? – tette fel egészen óvatosan a kérdést.

– Nem.

Hanna meglepődve látta, hogy Dani ismét elmosolyodott. Mintha most, hogy már tisztázták a helyzetet, egy kissé megkönnyebbült volna. Lazábban ült a székén, nem olyan komoly tartással, mint addig.

– Már hozzászoktam, amennyire persze lehet. Semmit sem látok, mert nincsenek szemgolyóim.

Hanna a szavakat hallva majdnem összeroppantotta a kezében tartott poharát. El sem tudta képzelni azt, amit Dani mondott, pedig a hangja könnyednek tűnt, mintha csak a Present perfectet ismételnék át.

– Nyilván ez elég ijesztő a számodra – ezúttal Dani hangja ismét valamivel szomorkásabb színt öltött.

– Nem, nem annyira – jelentette ki Hanna, de maga is meglepődött mennyire hamisan csengenek a szavai.

Igenis ijesztő volt ezt hallani.

Időközben Lizi odajött hozzájuk és leült a gazdája mellé. Dani a kutyája füle tövét vakargatta, amiért Lizi úgy tűnt nagyon hálás.

– Kaptam műszemeket – folytatta Dani. – Tehát gyanítom, annyira nagyon nem vagyok csúnya. Persze mindez nem olyan, mintha látnék. Ezért is viselek inkább napszemüveget.

Hanna még látta maga előtt a fiú kék szemét, amiből áradt a boldog csíntalanság. Most pedig látni akarta Danit úgy is, hogy a kék szempár már nem láthatja viszont őt.

– Levennéd a napszemüveged? – kérdezte Hanna félénken.

Dani eleget tett a kérésnek, de lesütötte a szemét.

– Biztosan ezt akarod?

– Igen.

Dani úgy emelte Hannára a tekintetét, mintha látna. Hanna pedig néhány pillanatig valóban azt érezte, hogy Dani tényleg látja őt. A kék műszem egészen jól visszaidézte az igazit, csak a csintalan fény nem volt ott és az a valami, ami a fiú lényéből áradt. Ám Hanna így hogy teljes valójában láthatta az arcát, még mindig, ha nem sokkal jobban érezte azt, amit középiskolás korában.

Elöntötte a melegség és sejtette, hogy az arca egészen kipirosodott. Ám most szabad volt pirulnia, ezzel nyugtatta magát.

– Nagyon szép a szemed – jelentette ki.

Dani elnevette magát. A szeme körül finoman kirajzolódtak apró nevetőráncai. Hanna nézte, ahogy ezúttal az ő arca ölt piros színt az őszinte és meglepően jóízű kacajtól. Hanna emlékezett rá, hogy Dani a gimiben is milyen önfeledten tudott mulatni, akár a tanóra kellős közepén is.

– Te most tényleg megdicsérted a szememet?

– Igen – vallotta be Hanna, ám Dani derűjét látva ezúttal zavarán felülkerekedett a saját jókedve és ő is elnevette magát.

– A műszememet? – kérdezett vissza Dani ismét.

– Igen. Nagyon eredeti – tette még hozzá Hanna.

– Profi gyártótól származik – mondta Dani, némiképp csillapodottabban. – Ám mindez csak illúzió.

Hanna ismét elkomorodott. Kissé valóban groteszknek hatott a helyzet. Talán nem kellett volna megdicsérnie Dani szemét. Zavartan kortyolgatta a limonádéját. Már maga sem tudta, hogy a délután folyamán hányszor hozta magát kellemetlen helyzetbe.

– Mit szólnál, ha zongoráznánk egy kicsit? – vetette fel Dani rövid hallgatás után. – Tudom, nem akarsz megtanulni, de az a helyzet, hogy én szeretnélek megtanítani.

Dani sejtelmes, féloldalas mosolyát látva Hanna már nagyon is akarta, hogy a fiú tanítsa őt. Mégis, egy kicsit kérette magát.

– Nincs érzékem a zenéhez. Majdnem annyira nincs, mint a matekhoz.

– Ez nem jelenthet akadályt – vetette ellen könnyedén Dani, és már fel is állt, karját pedig Hanna felé nyújtotta.

Hanna a fiú kezébe csúsztatta a kezét. Meglepően meleg és puha volt a tenyere. Dani odakísérte őt a közelükben álló pianínóhoz. Úgy tűnt nagyon jól ismeri a helyet, rutinosan mozgott.

A pianínó előtt éppen két kis kerek szék állt, ott foglaltak helyet.

– A zenét terápiás céllal javasolták nekem, amikor elvesztettem a szemem – fogott mesélésbe Dani, miközben néhány egyszerű gyakorlattal bemelegítette az ujjait. – Nem hittem, hogy a hamis hangokon kívül bármit elő tudnék csalogatni akármelyik hangszerből is, de belejöttem. Zsolti, a tulaj megengedte, hogy használjam ezt a pianínót. Itt tanultam meg játszani, de persze szigorúan nyitás előtt és zárás után.

– Csakhogy most még nincs záróra – jegyezte meg Hanna, miközben körbenézett és a többi embert fürkészte, vajon mit szólnak a felhangzó zongoraszóhoz.

– Ez a megkötés csupán arra az időszakra vonatkozott, amikor még tanultam – felelte könnyeden Dani. – A tanításért járó fizetséget, a zongoraleckét persze zárás után terveztem átadni, de talán Zsoltinak még több is lesz a bevétele, ha a vendégeknek szolgálunk egy közös muzsikával.

Hannának efelől erős kétségei voltak, de ebbe nem akart belebonyolódni.

– Teljesen egyedül tanultál? – kérdezte inkább.

– Igen, mivel minden tanáromat kikészítettem – vont vállat Dani, majd nem sokkal később elmosolyodott. – Persze ez nem volt túl nehéz, mert valójában egyetlen tanárom sem volt. Add a kezed!

Hanna Dani felé nyújtotta a jobb karját, mire a fiú a ráfektette az ujjait a billentyűzetre.

– Próbál ki! Csak bátran! Nyomj le néhány billentyűt.

Hanna így tett. Egyaránt nyomta a fehér és a fekete billentyűket, amelyek meglehetősen hűvösnek tűntek, Dani meleg érintései után.

– Borzasztó klimpírozás! – húzta vissza rövidesen a kezét. – Csak zavarom a többi vendéget.

– Engedd el magad és mindjárt igazi dallamokat csalogatsz elő! – bíztatta őt Dani.

Hanna feladta volna, ha Dani nem fogja meg ismét a kezét és nem helyezi vissza a hangszerre. Ám ezúttal mást is tett. Vezetni kezdte a karját. A segítségével tudta, hogy mit nyomjon le.

– Tavaszi szél vizet áraszt – suttogta felismerve a melódiát. – Te valójában varázsoltál. Honnan tudod ilyen pontosan, hogy mikor mit kell megnyomni?

Dani elmosolyodott.

– Adja magát. Olyan, mint amikor sétálsz és visz a lábad. Szinte bele sem gondolsz, hogy mész, mégis megteszed. Ha kell lassabban, ha kell gyorsabban. Számomra a ritmus ilyen. Csak megyek, amerre látok. Az ujjam ismerik az utat, felfedezték, bejárták már ennek az öreg zongorának a zegzugait.

– Olyan határozottan vezettél.

– Végre én lehetek az, aki mutatja az utat. Ha kilépek az utcára, nyomban Lizi segítségére szorulok. De itt én szabhatom meg az irányt. Néha saját dalok írásával is próbálkozom.

– Játssz el egyet!

– Most én vagyok a tanár! – jelentette ki Dani csipetnyi évődéssel a hangjában. – Én diktálom a szabályokat.

– Mielőtt leckét vennék, hallanom kell a mestert.

– Nos, akkor hát legyen.

Hanna figyelte, ahogy Dani végighúzta az ujjait a billentyűkön. Mintha azon töprengett volna, hogy melyik szerzeményét adja elő. Kisvártatva azonban bólintott egyet, majd elkezdte a játékot. Eleinte lágy dallamok szálltak a levegőben, majd egyre gyorsabb ütemek következtek. Hanna valóságos bűvöletben nézte újdonsült mesterét, aki mindjobban beleélte magát az előadásba. Az ujjai egyre sebesebben szaladtak a billentyűkön. Ám a szépen ívelő dallamok egy idő után mindinkább zaklatottak lettek. Ezek valósággal felkavarták Hannát, aki egy-egy pillanatra úgy érezte magát, mintha a fiú lelkébe látna. Az előcsalogatott hangok elárulták Danit, meséltek a fájdalmairól, a helyzetének súlyosságáról.

Hanna érezte, ahogyan az arcán legördül egy könnycsepp, amit sehogyan sem sikerült visszatartania. Csakhogy nem volt elég ügyes, nem kapta el időben, így az éppen Dani kézfejére hullott. A fiú ekkor abbahagyta a játékot, és a bal kezével a jobbjához nyúlt, megtapogatta a nedvességet.

– Mi a címe? – kérdezte Hanna csendesen.

– Tessék? – Dani zavart mozdulatokkal lecsukta a pianínó billentyűzetének fedelét, majd felállt. – Azt hiszem, mára ennyi elég volt a zongorából.

– Mi a dal címe? – tette fel Hanna ismét a kérdést, miközben ő is felállt és követte Danit vissza az asztalukhoz.

– Nem adtam neki címet. Valójában egyik szerzeményemnek sincs címe.

– Akkor hogyan azonosítod őket?

– Mindegyik egy-egy érzéshez, egy-egy gondolatmenethez kapcsolódik. A hangulatomtól függ, hogy éppen melyiket veszem elő. Ezúttal több dalt fűztem össze egy láncolattá.

– Nagyon szép volt – jelentette ki Hanna.

Dani nem felelt, komor hallgatásba burkolózott. Aztán némi csend után mégis ő szólalt meg először. Magától fogott mesélésbe.

– Azt hittem, hogy rövid időn belül meg fogok halni. Mégis be akartam fejezni a tanévet és aztán persze le akartam érettségizni. Úgy akartam tenni, mintha minden rendben lenne. Nem akartam más lenni, nem akartam megváltozni. Csakhogy kiderült, hogy nem tehetem azt, mint amit tettem egészségesen. Megváltoztam. Igyekeztem önmagam maradni, de mégis más emberré váltam. Aztán egy idő után már alig ismertem magamra. Elsősorban nem a külsőm miatt, hanem inkább azért, ami belül zajlott le bennem. Hinni akartam a gyógyulásban, mégsem hittem eléggé.

– Miféle… – kezdte Hanna, de még mindig nehezére esett feltenni a kérdést.

Várta, hogy Dani majd kisegíti őt, ám ezúttal nem tette.

– Szóval miféle betegség támadott meg?

– Látóideg daganatot diagnosztizáltak nálam, ami elég ritka. A gimi harmadik évét követő nyáron műtöttek meg. Eltávolították a szemgolyóimat. Azóta a vizsgálatok szerint jól vagyok. Talán nem érdemeltem meg, de most úgy tűnik, hogy mégis meggyógyultam.

– Megérdemelted – jelentette ki Hanna.

Dani komor arca ismét megenyhült egy kicsit, és megengedett magának egy hálás mosolyt Hanna felé.

– Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – vetette fel.

Hanna tétovázott. Kiitta a maradék gyömbérszörpöt a poharából, majd megvonta a vállát, jelezvén, hogy neki mindegy, részéről akár mehetnek. Aztán eszébe jutott, hogy Dani ezt a mozdulatát nem láthatta.

– Nyugi, nem kell rám vigyáznod – szögezte le Dani. – Lizi, gyere ide!

Lizi engedelmesen felkelt és odalépett a gazdájához, aki a táskájából elővette kutyája jellegzetes vöröskeresztes hámját. Aztán előkerült Dani teleszkópos fehér botja is, amivel rutinosan a pulthoz navigált az asztalok között és kifizette a számlát.

– Hanna, el kell, hogy meséljek neked valamit – mondta Dani, amint kiléptek az immáron enyhén sötétedő utcára.

– És miről lenne szó? – kérdezte Hanna kíváncsian.

Csodálta Danit, aki kutyájával és botjával láthatóan remekül elboldogult. Hanna eddig úgy hitte, hogy egy vak ember az utcán igazán nagy veszélyben forog, olyan, mint egy akrobata, aki fent a magasban egy vékonyka kötélen sétál. Danit látva azonban egy kissé megnyugodott.

– A sárga pulcsiról szól a történet – felelte rejtélyesen a fiú.

Hanna egyáltalán nem értette, hogyan kapcsolódik ide egy sárga pulóver, de ez csak még tovább fokozta kíváncsiságát.

– Ezt a bizonyos sárga pulcsit fordítva viselték. Látszott, ahogy a belső varrásról lógtak a vékony cérnaszálak. Ezekkel a cérnaszálakkal finom kis ujjak játszadoztak.

Hanna elnevette magát.

– Igazán klassz kis mese.

– Köszönöm – mondta Dani szintén nevetve. – Csakhogy mintha nem vennél egészen komolyan. Pedig figyelj, hiszen a java még csak most jön. A sárga pulcsi tulajdonosa zavarában csavargatta a kilógó cérnaszálakat. Azért, mert nem tudta a matek feladatot megoldani a táblánál.

Hanna megállt az utcán, amit Dani pár lépéssel később észrevett. Hanna alig tudta leplezni zavart döbbenetét. Szóval Dani róla mesél? Kétség kívül neki is volt egy sárga színű kötött felsője. Elnyűhetetlen darabnak bizonyult, a nagymamája kötötte. De valójában nem is volt kifordítva, egyszerűen csak úgy nézett ki, mintha ki lenne fordítva.

– Hüm, talán nem a sárga pulcsival kellett volna felvezetnem a történetet – évődött Dani töprengést színlelve.

– Valójában nagyon is kíváncsi vagyok, mi lett ezzel a sárga pulcsival – jelentette ki Hanna, és ismét felvette a lépések ritmusát Danival.

– Akkor ebben hasonlítunk egymásra. Én is kíváncsi vagyok, hogy mit lett a sorsa. Szóval elárulod?

– Valahol a szekrény mélyén még mindig megvan. Megtartottam, mert nagyon szerettem, a mamámra emlékeztetett, amikor viseltem.

– Akkor miért száműzted mégis?

– Sokat hordtam még a gimi után is. De aztán már más lett a tartása, és talán én is egy kicsit más lettem – vallotta be Hanna.

– Miben lettél más? – kíváncsiskodott Dani, miközben éppen megálltak egy piros lámpánál.

Hanna inkább arra tudott volna felelni, hogy miben nem változott. Legszívesebben bevallotta volna, hogy az érzései nem változtak. De persze ezt nem merte megtenni.

– Mostanában szinte mindig összekötöm a hajam – mondta végül némi gondolkodás után, amikor már az utca túloldalán folytatták az útjukat. – Ahogyan ezúttal is.

– Ez aranyos. Ha láthatnálak, akkor azt mondanám, hogy valami olyat szeretnék hallani, ami nem ilyen látványos. De most ez is jó. Milyen ruha van rajtad? Talán egy színes szoknya? – találgatott Dani.

– Igen. A szoknyákat még mindig szeretem – vallotta be Hanna, miközben zavartan éppen az említett ruhadarabját kezdte gyűrögetni.

– Ez klassz – mosolyodott el Dani, majd megállt.

Hanna szintén lefékezett.

– És most?

– Forduljunk itt el – kérte Dani.

– A parkba megyünk? – pillantott bizonytalanul Hanna az immár hangulatos lámpafénybe burkolózó park felé, amely az út túloldalán terült el.

Nemrég újították fel, és azóta méltán vált a város díszévé. Hanna is nagyon kedvelte az árnyas fasorokat, habár nem sokszor járt ott, hiszen elég messze esett a lakásától.

– Igen. Mármint ha nincs ellene kifogásod – biccentett Dani, mire folytatták útjukat a park felé. – Szeretem ezt a helyet. Habár mondhatják, hogy egy vak embernek tulajdonképpen mindegy hol van. Hiszen mindenhol ugyanolyan.

– Nem – tiltakozott Hanna. – Ha valaki nem lát a szemével, akkor sokkal jobban odafigyel, hogy lásson a többi érzékszervével. Mesélj, számodra milyen érzés itt lenni?

– Megnyugtató. Élvezem, ahogy reggelente trilláznak a madarak, ahogy az arcomat simogatja a nap és amikor a fa leveleivel játszik a szél. De amikor kevésbé romantikus képet fest a hely, akkor is szívesen jövök ide. Jó érzés, ahogy a talpam alatt serceg a kavics vagy a cipőm egy pocsolyába toccsan. A hóesést pedig azóta szerettem meg igazán, amióta nem látok. Szerintem minden embernek ki kellene próbálnia, hogy eltölt itt egy kis időt csukott szemmel. Hogy olyat láthasson, amit egyébként nem biztos, hogy észrevesz. Számomra viszont most csak egy valami fontos igazán. Láthatnálak téged? A többi érzékszervemmel?

Hanna kissé megborzongott. Nem a kellemesen hűvös szellőtől, ami körüllengte őket, hanem a gondolattól, hogy esetleg Dani megérintené őt.

– Hanna? – kérdezte a fiú egészen lágyan.

Ő maga akkor ébredt rá, hogy nem felelt, és egy ideje már szótlanul lépkedtek egymás mellett.

– Bocsánat, csak elgondolkodtam.

– És micsodán? – jött az óvatos kérdés.

– A középiskolás éveink alatt alig beszélgettünk egymással.

– Tudom.

– Sosem szólítottál meg, én pedig egyszerűen… féltem megtenni.

– Azt gondolod, hogy én nem féltem?

– Igen. Vagyis nem úgy, ahogyan én.

– Nem voltam olyan vagány, mint ahogyan gondolod. Nem mertem közelíteni a lányok felé. Többnyire inkább a lányok közelítettek felém.

– Tehát megszoktad, hogy a lányok elkényeztetnek – vonta le a következtetést Hanna.

– Lehet – hagyta ennyiben a dolgot Dani. – Csakhogy egyik lány sem viselt kifordított sárga pulcsit és összekrétázott szoknyát.

– El kell, hogy mondjak valamit.

– Mi lenne az?

– Azt a pulcsit sosem viseltem kifordítva. Úgy nézett ki, de mindig figyeltem rá hogyan veszem fel. Annyira nem voltam bohém.

– Tényleg? Hát akkor azt hiszem, feltétlenül elő kellene keresned ezt a sokat emlegetett kötött felsőt. Szeretnék megbizonyosodni az állításod helyességéről. Szeretném látni úgy, ahogyan én láthatom.

– Rendben – egyezett bele Hanna.

– Komolyan? – kérdezett vissza Dani és elnevette magát.

Hanna ismét érezte a fiú hangjában a jókedvű derűt.

– Nem hittem volna, hogy a viseltes kötött holmik vonzanak, de ha így van, ám legyen – vélekedett. – Megkeresem neked.

– Nos, ha már itt tartunk – Dani megállt, fehér botjával kitapintotta, hogy hol áll Hanna és szembefordult vele. – Az a helyzet, hogy egy bizonyos viseltes kötött holmi vonz csupán. Ennél azonban sokkal inkább érdekel ennek a bizonyos holminak a viselője. Hanna, láthatnálak?

– Érints meg!

Hanna átvette Lizi pórázát, majd óvatosan Dani kezéért nyúlt és hagyta, hogy a fiú megérintse őt. Dani keze lágyan indult el az arcán, ő pedig visszafojtotta a lélegzetét és lehunyta a szemét. A hosszú ujjak elindultak a homlokától, majd a szemhéján és az orrán át az arca két oldalára vándoroltak. Azután pedig az ajkait barangolták be.

Hanna jólesőn fogadta Dani finom érintéseit. Nem sokkal később teli a felszínre tört vágyaival, arra eszmélt fel, hogy a szája szélén már nem a fiú ujjai játszadoznak, hanem az ajka. Viszonozta a csókot és teljesen belefeledkezett. Ösztönösen közelebb húzódott Danihoz és a szabad kezével átölelte a nyakát.

– Azt hiszem, átléptünk egy határt – suttogta Dani, amikor hosszú percek múlva ajkaik szétváltak egymástól.

– Igen – értett egyet Hanna, de azzal nem volt tisztában, hogy Dani ezzel a kijelentésével vajon mire céloz.

– Egy vak emberrel csókolóztál, Hanna. Talán nem kellett volna, mert…

– Csitt – Hanna Dani szájára helyezte az ujjait. – Ne rontsd el ezeket a szép pillanatokat. Nem egy vak emberrel csókolóztam, hanem Havasi Dániellel.

– Aki vak.

– Igen. De nem ez a lényeg.

– Nem kell ezt mondanod. Tudom, hogy éppen eléggé sokkoló lehet ez számodra.

– Nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, így illik. Tényleg így érzem. Sokkoló volt, igen. Az igazság néha sokkoló.

– Hanna, én szeretlek. Régóta. Ugyan nem beszélgettünk a gimiben, de nem csupán szívjóságból segítettem neked, amikor kint a táblánál feleltél. Szóval már régóta szeretlek. De félek. Saját magamtól. Most talán mindjárt te is azt mondod, szeretsz. Aztán eltelik egy kis idő, és ráébredsz, hogy ez neked nem megy. Nem megy, hogy egy vak emberrel járj.

– Elég erős vagyok – jelentette ki Hanna.

Most, hogy megtudta, Dani is szereti őt, végre valóban erősnek és harcra késznek érezte magát.

– Elég erős vagyok ahhoz, hogy leküzdjem a nehézségeket. Biztosan lennének nehézségek. De én is szeretlek. És ha két ember szereti egymást, akkor együtt…

– Ismerem ezeket a közhelyeket. A szerencse az, hogy a te szádból mégis egészen hihetőnek tűnnek. Vagy talán csak azért érzem így, mert… szóval mert szeretlek.

Hanna odabújt Danihoz, aki átkarolta őt. Lizi pedig szépen lassan köréjük csavarta a pórázát.

– Sok romantikus filmet láthatott Lizi, hogy ismeri ezt a trükköt – jegyezte meg boldogan nevetve Hanna. – Teljesen becsavart minket.

– Jól érti a mesterségét.

Hanna és Dani végül együttes erővel kiszabadították magukat Lizi pórázának fogságából. Szorosan egymás mellett haladva indultak tovább.

– Szeretnék valamit kérdezni – törte meg a rövid csendet Dani. – Lennél a tanárnőm? Elvégre én még mindig angol nyelvtanárt keresek.

Hanna több is akart lenni Dani számára, mint csupán tanárnő. De a tanári szerepet is szívesen vállalta Dani mellett.

– Igen – felelte mosolyogva.

– Köszönöm. De még lenne egy kérésem. Szeretném látni a mosolyod!