Sokan áldásnak
tartják az életet, de számomra az már börtönné vált, ami évek óta nem ereszt.
Ha valaki átélte azt, amit én, az tudja, hogy miről beszélek.
Jól emlékszem a
támadás napjára, másodpercre pontosan a fejembe vésődött annak minden egyes
pillanata. Épp hazafelé baktattam az utcán, amikor az EMP végleg kioltotta
Denver fényeit, és megjelentek a város felett az idegenek sötét borítású hajói.
Az otthonom egy szempillantás alatt semmivé vált a magasból özönlő
plazmanyalábok tüzében. A feleségem, Kacey és a lányom, Julie örökre odalettek.
Azt hittem, aznap eljött a vég, ám a sors más tervet szánt nekem.
Az idegenek nem
akarták felszámolni a teljes lakosságot, inkább csak megpuhítottak minket a
következő csapáshoz. Miután a hajóik megtizedelték Denver lakosságát – és még
ki tudja hány más városét –, megvárták, amíg a kormány megpróbálja eltakarítani
őket a magasból. Az állam küldött is mindent, ami csak elképzelhető: az EMP-t
földalatti bunkerekben átvészelő drónok, vadászgépek és helikopterek garmadája
tört rá a megszállókra, azonban hiába cikáztak körülöttük az égbolton, semmi
sem hatolhatott át a vaskos, sötét borítású hajókat védő energiapajzson. A
kíméletlen ostrom ennek ellenére is folytatódott, órákig, más helyeken talán
napokig is, mígnem az idegenek minden létező gépet szétlőttek a város felett.
Amikor ez
megtörtént, a túlélők között már ezernyi rémhír kapott szárnyra a céljaikkal
kapcsolatban. Egyesek szerint ki akartak irtani minket, mások úgy vélték,
uralkodni akartak felettünk, noha egyikről sem szerezhettünk tanúbizonyságot.
Mindeközben keskeny, szögletes csapatszállítók szálltak le a romos városban. A
belőlük özönlő idegenek végigmészárolták az utcákat, azután minden halottat magukkal
vittek, akit csak tudtak.
A városban maradt
katonák megpróbálták feltartóztatni őket, ám modern eszközök híján rendre
alulmaradtak ellenük. Az utcai harcok nap mint nap számtalan harcos életét
követelték magukkal, a kétségbeesés egyre nőtt, így szívesen láttak mindenkit,
aki be akart állni a soraikba. Köztük engem is. Meg akartam halni, ezt látták
rajtam, noha jelen körülmények között ez senkit sem zavart.
Néhány héttel az
első támadás után lelőttük az egyik csapatszállítójukat. Ami ott fogadott
minket, az gyökerestül megváltoztatta a harchoz való hozzáállásunkat. Az
idegenek nem csak elvitték a testeket, hanem feldarabolták őket, és
becsomagolták a maradványaikat. Azért jöttek ide, hogy a rokonaik lakmározzanak
egy jót odahaza. Elszörnyedtem ezt látva. Ordítottam, kiabáltam a társaimmal,
hisz el sem tudtam képzelni, hogy valaki ilyet csinálna.
Igaz, ha az ember jobban
belegondol az invázió okába, akkor a cselekedeteik nagyon is értelmet nyernek
számára. A Föld kicsi, jelentéktelen bolygó más égitestekhez mérten, ha valaki
erőforrásokat akar, az máshol is megszerezheti azokat, ahol nem kell törődnie a
szárazföldet benépesítő több milliárd őslakossal. Élőlények közül sem akadt itt
bármi különleges, legalábbis semmi, ami ne fejlődhetne ki ezerszer
hatékonyabban egy másik égitesten. Mi emberek pedig végképp nem lehettünk
valami figyelemreméltó jelenség, hacsak nem azt nézzük, hogy sokan még a NASA
megfigyelései ellenére is laposnak vélték a Földet.
Szóval ja, a többi
lehetőséggel összevetve, nagyon is van értelme, hogy épp egy olyan faj látogat
meg minket, amely íncsiklandónak találja a helyieket.
Most, hogy ismertük
az idegenek terveit, mindennél elszántabban folytattuk a küzdelmet velük
szemben. Megállás nélkül özönlöttek az önkéntesek a soraink közé, napról napra
váltották egymást a bajtársak, mígnem mindenki arca egybefolyt számomra.
Hónapokon, majd éveken keresztül kérdeztem magamtól, engem miért kímélt meg a
sors, míg annyi más lelket eltiport, de nem kaptam választ a kérdésemre.
Ahogy telt az idő,
a bajtársak egyre csak fogytak, mígnem senki sem maradt. Évekbe telt, ám Denver
népe túlzottan megfogyatkozott ahhoz, hogy szervezett ellenállást mutasson fel
a rohadékok ellen. Mára már csak én maradtam, a puskám és egy váratlan szövetséges
– mégpedig Kacey személyében.
Néhány hónappal
azután, hogy egyedül maradtam, a feleségem visszatért hozzám, szellemként
kísérve az utamat. Kezdetben úgy véltem, csak a fejemben létezett, sőt igazság
szerint mind a mai napig nem bizonyosodhattam meg az ellenkezőjében. Igazság
szerint már nem is érdekelt. Számomra csak a harc maradt, az öldöklés véget nem
érő ciklusa, ami egészen addig folytatódik majd, amíg végre eljön hozzám a
megváltó halál. Furcsa, groteszk tréfaként tekintettem arra, hogy még élek, de
legbelül tudtam, egyszer minden tréfának vége.
Mint minden reggel,
ma is ezzel a tudattal ébredtem fel.
Tudtam, a harcnak
folytatódnia kell, ezért hamar munkához láttam a romos felhőkarcoló szobájában.
A kezembe vettem a mesterlövészpuskám, majd a hiányzó ablak párkányához álltam
vele, hogy lőjek magamnak egy-két idegent. Nem kellett sokat várni az első
jelentkezőre. A két méter magas, szénfekete lény öles léptekkel vágott át az
utcán, hat éves kislányt vonszolva maga után a betonon. A gyerek vastag, élénkvörös
vércsíkot hagyott a járdán, ezek szerint csak néhány perce vághatták át a
torkát.
Mély levegőt
vettem, azután elsütöttem a kezemben szorongatott puskát. Az M107-es hatalmas
erővel rúgott hátra, ahogyan útnak indította a golyót. Egy másodpercig semmi
sem történt, azután a lény koponyája valósággal szétrobbant a felkelő nap
fényében. Teste élettelenül esett össze a betonon, végtagjai elernyedtek, lelke
a másvilágé lett.
A lányra néztem,
aki ártatlanul, mégis holtan feküdt a gyilkosa mellett. Legszívesebben szitává
lőttem volna a testét, hogy ne maradjon belőle használható hús, ám a józanész
mást sugallt számomra. Az idegenek a testünkre pályáztak, és minél több idő
telt el az érkezésük óta, annál nehezebbé vált megszerezniük, amit akartak.
Hamarosan mások is idejönnek majd a lány miatt, akik a bajtársukhoz hasonlóan
könnyű prédát jelentenek majd számomra.
Régen nehezen
vettem rá magam az ilyesmire, ám az idő múlásával megtanultam együtt élni
azzal, amit tettem. Azok az idegenek, akiket itt láttam, aligha lehettek
összeegyeztethetőek a gonosszal. Csupán egyszerű katonák lehettek, akiket az
akaratuk ellenére küldtek be ebbe a rémálomba. Napközben a túlélésért
rimánkodnak, este pedig a szeretteikről ábrándoznak. Ezt tudtam, mégis el
kellett vennem az életüket. Mind közül talán ez a legsarkalatosabb pontja
annak, amiért ennyire vonzott az elmúlás mámorító gondolata.
– Jared – hallottam
egy ismerős hangot a hátam mögött.
Sóhajtottam egyet,
majd anélkül feleltem, hogy hátranéztem volna a golyó-szaggatta szobában.
– Tudom, tudom, ők
is élnek. Senkinek se teszek jót vele, ha mészárlást rendezek egy halott miatt,
és a többi, és a többi – feleltem, miközben ismét felmértem a terepet. A
környék kihalt volt, mint mindig, most pedig még a korábbinál is kevesebb hajót
láttam az égen. Úgy tűnik, a többségük Kaliforniába ment folytatni a
mészárlást.
– Legfőképp
önmagadnak nem – felelte Kacey. – Tudod, mi történik, ha megint lövöldözni
kezdesz azzal a szarral.
– Ugyan, okos
fickók ezek – ráztam meg a fejem. Az idegenek elsőre is képesek lehettek
meghatározni a helyzetem.
– Akkor mi a frászt
keresel még itt? – vágta rá a nő.
– Nem egyértelmű? –
kérdeztem, azután tovább pásztáztam az utcát.
– Még nem állsz
készen rá, hogy a Mennybe kerülj – felelte Kacey, miközben a vállamra tette a
kezét. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy ezt csinálja. Mióta meghalt,
meglehetősen nehéz feladatnak számított eldöntenem az ilyesmit.
Mély levegőt
vettem, azután hátrafordultam a rommá lőtt falak között. Az angyal a szoba
másik végében állt, csípőre tett kézzel próbált napirendre térni az
elhangzottak előtt.
– Mert mikor fogok?
– kérdeztem, noha mindketten tudtuk, mi lesz a válasza. A másvilág, amiről
mesélt nekem, jó eséllyel csak a fejemben létezett, és amikor meghalok, örök
sötétség fogad majd a túloldalon. Mégis vonzott valami odaát. Valami
megfoghatatlan.
– Meg kell tenned,
amit lehet. Megbeszéltük – felelte Kacey, visszautalva a korábbi beszélgetéseinkre.
Most az egyszer hiába tette.
– Épp azt csinálom
– feleltem ércesen, azután visszafordultam az utcához.
Ahogy vártam, két
idegen valóban elindult begyűjteni a lányt. Megdermedtek, amikor meglátták azt,
ami a társuk után maradt. Végigpásztázták a terepet a kezükben szorongatott
plazmapuskával, majd a testekhez indultak.
– Jared – mondta
Kacey, azonban én minden további nélkül elsütöttem a 107-est.
A golyó hátba
találta a jobb oldalt haladó idegent, ám meghagyta az életét. A társa sietve
elkapta őt, és fedezékbe húzta a kuka mögé. Fenébe. Gyors halált akartam neki,
nem ezt a fajta kínt.
Kis számolgatás
után a rozsdás fémre fogtam a célkeresztet, és újabb lövést adtam le a
fegyveremmel. Az irdatlan visszarúgást kísérő agyvelő látványa mindent elárult
számomra, amit tudni akartam. Így is szörnyű érzés fogott el azért, amit a
szerencsétlenre róttam, de legalább már véget vetettem a fájdalmainak.
– Béke poraira –
mondtam, mire váratlan fejleménnyel szembesültem.
A másik idegen
kiugrott a kuka mögül, majd elindult a lány felé. Kevesebben maradtunk, mint
hittem, ha ennyit ért nekik az emberhús. A vállamhoz szorítottam a puskatust,
azután útjára engedtem a következő lövedéket. A golyó lábon érte a lényt,
kifelé menet magával vitte a térdkalácsát, egészen a szemközti ház faláig
hordozva azt. Az idegen vinnyogva esett orra, kétségbeesetten fordult felém, ám
a következő lövés tőből letépte a fejét.
Mély levegőt
vettem, azután további célpontok után néztem a közelben. Hiába kerestem bárkit
is, mindenkit megöltem, aki a testet fenyegette.
– Mit forgatsz a
fejedben már megint? – kérdezte Kacey, amint elléptem a repedezett ablakpárkánytól.
A hátamra kaptam a
zsákomat és a puskát, majd csak ennyit mondtam neki:
– Ez egyszer teszek
valami jót is.
A felhőkarcolóból
indulva percek alatt elérhettem a lányt – viszont így is roppant körültekintést
igényelt a feladat végrehajtása. A lövések számtalan idegent vonzhattak ide a
közelből, így még a szokásosnál is óvatosabban kellett útnak indulnom.
Amint bevágtam
magam mögött a lépcsőház ajtaját, fegyverrel a kezemben indultam meg az
autóroncsok és golyó szaggatta falak közé. Egyik utcán gázoltam át a másik
után, kínosan ügyelve az engem körülvevő világra. Örök életemre az
emlékezetembe vésődött az előttem húzódó, rozsdás autókkal borított útszakasz,
ahogyan azon szerencsések rothadó csontjai is, akiket az idegenek elfelejtettek hazavinni az első
találkozás idején.
Még egyszer
körbefordultam, mielőtt elértem volna a lányt, azután olyan gyorsan siettem oda
hozzá, ahogyan csak megengedték megfáradt izmaim. Lefejtettem az idegen ujjait
a lány elfehéredett csuklójáról, a vállamra kaptam a holttestet, és megindultam
vele a temető felé, ahol örök nyugovóra térhetett.
A temető csupán két
kilométerre lehetett az utcától, noha nekem örökkévalóságnak tűnt az út. A
107-essel és a zsákkal együtt iszonyatos tehernek bizonyult a vállamon csüngő
test, ráadásul alaposan szednem kellett a lábamat, nehogy még a végén rám
találjanak. A lány miatt haboznának a lövéssel, persze előbb vagy utóbb úgyis
plazmát eresztenének a képembe.
Ezt tudva minden
apró neszre és fuvallatra felfigyeltem a kihalt úton haladva. Megnyugvással
töltött el a temető növény nőtte kerítése, már nem voltam messze a célomtól.
Amint odaértem, az első gondolatom az volt, hogy átmászok rajta, ám még időben
felismertem a kaput, ami csupán néhány lépésre húzódott tőlem. Rozsdás lakat
fedte azt, alighanem azóta ott rohadt, amióta a megszállók elkergették innen a
kormány erőit.
Erőteljes rúgással
törtem szét a lakatot rögzítő láncokat, majd hátranéztem, és már mentem is
tovább a temető szívébe. Két sietős lépés között felfigyeltem Jézus Krisztus
szobrára. Gyorsan elmormoltam egy imát, nehogy szégyent hozzak rá, noha ennél
aligha lehetett több időm megadni a kellő tiszteletet a Mindenható fiának.
– Menj, később
személyesen is köszönetet mondhatsz neki – sürgetett meg Kacey.
– Tudom –
bólintottam, miközben megindultam a temető másik végébe.
Jó pár
kihasználatlan helyet találtam ott. Ez elsőre meglepett, pedig koránt sem
kellett volna. Aki él, az aligha foglalkozik már a holtakkal, inkább csak
próbálja valahogy átvészelni a mindennapokat. Ha nincs Julie, talán én sem
vesződnék ennyit ezzel a lánnyal. Neki köszönhetően volt valami megfoghatatlan
a tetteim mögött. Mintha nem is az ismeretlen gyereket hordoztam volna a
vállamon, hanem magát Julie-t, akinek sosem találtam meg a testét a romok
között.
Kivettem a
gyalogsági ásót a zsákomból, majd az egyik sír mellett nekiláttam a munkának.
Gyors, begyakorolt mozdulatokkal hordtam el a földet a leendő sírról. Igaz,
bármilyen keveset is panaszkodtam az erőnlétemre, hamar beláttam, ez a gödör
nem lesz meg három méter. Sőt alighanem kettő sem.
Késő délutánig
túrtam a földet. Ekkor megálltam harapni valamit, ám a zsákomba kotorva
rájöttem, hogy nem maradt nálam semmi. Jobb híján kiittam az utolsó kortyokat a
kulacsomból, és izzadtan, holtfáradtan folytattam a munkát.
A nap lassan
alábukott az égbolton, én pedig meghallottam azokat az ismerős hangokat,
amelyektől éjjelente rettegtem. Azt hittem, csak a képzeletem játszott velem,
noha már megtanultam, hogy ilyenkor teljesen mindegy, mit képzeltem és mit nem.
Levágtam az ásót a
földre, és a puskához ugrottam. Épp időben. Magas, sebhelyes arcú idegen tört
rám a sírok közül. Rám akarta fogni a kezében tartott plazmapuskát, de én előbb
sütöttem el a 107-est. A lövedék letépte a lény állkapcsát, majd a tarkóján
keresztül távozott a testéből.
Sóhajtottam egyet,
miközben vártam, hogy elmúljon a csengés a fülemben. Azt hittem, ezzel a
harcnak vége, ám a következő pillanatban éles fájdalom hasított az oldalamba,
ahogyan keresztülment rajta az idegen kezében szorongatott penge. Kezdetben
meglepetten néztem az életemet keresztülvágó fémre, azután megfordultam, fejbe
vágva az idegent a 107-es átforrósodott csövével.
A lény elengedte a
pengét, ahogy hátraesett a porban. Rá fogtam a fegyver csövét, mire az
kiáltozva fogta maga elé a kezét. Gyilkos lövés hangja szakította félbe a
kiáltásait, azután több másik is követte azt, egészen addig, amíg kiürült a tár
a puskában.
– Anyádat késeld
meg – mondtam szinte már ordítva, noha hamar rájöttem, mit tettem az imént.
Keresztet vetettem
a holttest előtt, majd az oldalamból kiálló pengére eresztettem a tekintetem. A
májamat érte az átkozott, ezt már a vér sötét színéből is megállapíthattam. A
penge valamelyest eltorlaszolta az átvágott ereket, de ha kihúzom, akkor
perceken belül vége.
Körülnéztem, majd
látva, hogy már senki sincs itt, folytattam a munkát. Harminc percbe is
beletelt, mire végeztem a gödörrel. Ekkor belefektettem a lányt, lehunytam
halványkék szemét, majd nekiálltam betemetni a sírt.
Amikor ez
megtörtént, már átáztatta a ruhámat a sebből csordogáló vér. Összeszorítottam a
fogaimat, azután kihúztam a testemből a pengét. Furcsa öröm vegyült a fájdalom
mellé. Lelkem mélyén mindig is tartottam valamennyire a haláltól, mégis
megkönnyebbülésként ért a közelgő vég.
Lefeküdtem a sír
mellé, majd vártam, hogy elvigyen a vérveszteség. Kacey megfogta a kezem, és
mosolyogva nézte, ahogyan átadom magam a másvilágnak. Már alig vártam, hogy
viszont lássam őt a Mennyben, akárcsak az egyetlen gyermekem.
Tudtam, a másvilág
jó eséllyel csak a fejemben létezett. Mégis nyugodtan adtam át magam a
halálnak, hiszen tudtam, bármi is várjon odaát, az ennél csak jobb lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése