2018. december 4., kedd

Ágoston Sára: A mi asztalunk




Huszonheten jártunk az osztályba. Ez egy olyan bűvös szám, amit pont nem lehet egyenlő arányban elosztani néggyel. Vagyis a menzán lévő négyes asztalok közül egynél csak hárman ülnek. Ez volt a mi asztalunk.
Néha azért akadtak magányos farkasok, akik kitöltötték az egyetlen szabad helyet közöttünk. Lúzerek a másik osztályokból, akiket kivetett magából a társadalom. Kalandorok, akik mindig új társaságot kerestek (de sosem találtak), és művészlelkek, akiknek tökmindegy, csak megeszik a kajájukat, és mennek órára (vagy ellógnak).
De a nyolcadik osztály első napján a mi kis hármasunk állandó negyedik személyt kapott maga mellé, nevezetes Gyöngyösi Letícia Latikát. A második keresztneve természetesen nem valódi: máris elmesélem, hogyan mutatkozott be nekünk.

Az osztályfőnök első nap kiállította a tábla elé, és közölte, hogy mostantól a mi osztályunkba fog járni, nyáron költöztek ide a szüleivel, és szeretné, ha befogadnánk. Persze csak az igazi nevét árulta el, mire Latika megköszörülte a torkát, hogy ő is mondana pár szót.
– Sziasztok! A becenevem Latika. A gettómilliomosból.
Mivel mindenki értetlenül pislogott rá, készségesen elmagyarázta:
– Ez egy indiai film, amiben a főszereplő eljut egy tévés nyereményjátékba, és közben elmeséli az életét. Nagyon tanulságos, és hűen bemutatja a világ legszegényebb oldalát.
Azt hiszem, folytatni akarta, de az ofő megköszönte neki az érdektelen információt, és leültette a helyére. Az osztály még jó tíz percig Latika látványának hatása alatt állt: a csaj olyan parfümöt használt és ruhákat hordott, hogy még a kisujjkörmében is Indiát láttad. A farmerja normális volt, de a felsője, a fülbevalója, a sminkje, egyszerűen mindene csupa távol-kelet. Egy ilyen tudálékos csodabogarat minden esetben kiröhögtünk volna, de Latikát nem lehetett. Latika maga volt a megtestesült tökéletesség. Tizennégy évesen már kész nő, és nem csak testileg, de viselkedésben is. Állítólag Pesten mindenki ilyen, de mi, vidéki suttyók úgy néztünk rá, mint a Földre szállt Madonnára. Vagy Visnura…?
Persze, hogy a mi asztalunkhoz ültették. Aznap Szilvi volt a soros, hogy a kajáért menjen, és mivel meg akartuk ismertetni a rendszert Latikával, őt is magával vitte. Borsólevest kaptunk, és mohón kanalaztuk, közben ismerkedni kezdtünk a jövevénnyel.
– Honnan jött ez a stílus? – vágtam bele a közepébe.
Latika büszkén kihúzta magát.
– Kiskorom óta foglalkoztat az indiai kultúra. Hat éves koromban anya elvitt a Cserépvárosba, és annyira megtetszett, hogy onnantól fogva mindig onnan akartam vásárolni.
– Hol van az a Cserépváros? – kérdezte Betti.
Latika elmosolyodott.
– Az nem város, hanem egy bolt a West Endben. Nagyon jó dolgokat lehet ott kapni: füstölőket, kendőket, dísztárgyakat…
– Elmegyünk a másodikért? – szakította félbe Szilvi.
– Persze – mondta Latika lelkesen, de mikor visszajött, mintha lefagyott volna az arcáról a mosoly.
Púposra szedtük a tányérunkat túrós tésztával, Szilvi szokás szerint a fele adag sült szalonnát elvette előlünk, mi meg ketten Bettivel osztoztunk a maradékon. Latika nem akart szedni.
– Nem szereted? – kérdeztem.
– Nem eszem semmiféle állati származékot.
Szilvi akkorát nevetett, hogy majdnem kiköpte a kaját. Én nem csodálkoztam, sejtettem, hogy egy hindu-mániás csaj valószínűleg tudja, miről beszél.
– De a túróért nem halt meg a tehén – mondta Szilvi.
– Az mindegy. A tehén szent állat, nem szabad elvenni, ami az övé.
­­– Megegyem az adagodat?
– Ha akarod.
Betti el volt tőle ájulva:
– Azta, ez tök menő, hogy ilyen öntudatos vagy – nyalizott neki, amin én eléggé meglepődtem, mert nekem sosem mondott ilyeneket, pedig én vagyok a banda esze. – És miket tudsz még?
Latika elmosolyodott. Láthatóan élvezte, hogy egy nála nagyobb mellű csaj ilyen ájtatosan pislog rá.
– Szénhidrátokat sem eszem. Se cukor, se glutén.
– Miért? – ugrott fel a szemöldököm. – Allergiás vagy rá?
– Dehogy! – legyintett a csaj. – Csak egészségtelen, és én nagyon odafigyelek a testemre. Ahogy a lelkemre is. Minden este meditálok.
Betti elájult tőle. Még soha nem láttam ilyennek.
– Én mindig is ki akartam próbálni a meditálást! – visongott. – Egyszer megmutatod, hogyan kell?
– Persze – vágta rá Latika, és nem esett le neki, hogy ez a hirtelen nyomulás kissé természetellenes.
Szilvi betúrta az összes kaját, a többiek is végeztek, és visszapakoltuk a tányérokat a menzás néniknek.

Betti másnap reggel úgy lépett be a suliba, hogy a telefont buzerálta, és még csak nem is nézett a lába elé.
– Hali! Kinek írogatsz? – kérdeztem, mert amúgy nem nagyon szokott senkinek.
– Latikával chatelek. Este átmentem hozzá, és meditáltunk. Nagyon jó fej csaj.
– És milyen volt?
– Király! Egész végig nem gondoltam semmire. Teljesen kikapcsolt az agyam.
– Az nem lehetett nehéz neked – szúrta közbe Szilvi.
Betti sértetten horkantott, de nem volt ideje visszaszólni, mert a folyosón megjelent Latika egy türkizkék, batikolt hosszúruhában. Puszival köszöntek egymásnak, amin újfent meglepődtem, mert köztünk ez nem volt szokás. Biztos valami pesti divat.
Szünetben abonettet húztak elő a táskájukból. Latika ételhordóból mártogatta valami zöld szószba, aminek állítólag köze volt az avokádóhoz, a spenóthoz és az uborkához. Betti csak natúrban ette, gondolom még reggel vette a boltban. Közben be nem állt a szájuk:
– Cukor helyett xilitet szoktam használni, de például a teába csak mézet rakok – mondta Latika. – Mondjuk már azt is egyre ritkábban. Tanultam egy tibeti vajas tea receptet, és imádom.
– Majd megtanítasz rá? – csorgott Betti nyála.
– Ha van kedved, nálunk alhatsz hétvégén. Még jó idő van, akár az udvaron is alhatunk.
– Mármint sátorban?
– Nem, szabad ég alatt. Gyújtunk tüzet, és hálózsákban alszunk.
Ez engem is érdekelt volna, de Szilvivel nem kaptunk rá meghívást, szóval csöndben maradtam.
Ebédnél rántott csirkét kaptunk rizzsel és csalamádéval. Latika átpasszolta a húst Szilvinek, és Betti szinte parancsszóra ugyanezt tette.
– Akkor már egyétek meg a rizsámat – ajánlotta Szilvi.
– Ez nagyon nem egészséges – csóváltam a fejem.
– Érdekel is engem! – rántott vállat Szilvi, ami igaz is volt, mert imádta a műkajákat, és a paradicsomon kívül semmiféle zöldséget nem volt hajlandó a szájához venni.
– Mi lesz, ha holnap pörköltet kapunk nokedlivel? – kérdeztem.
Latika elfehéredett. Végre sikerült megfognom az öntudatos kis fejét. Nem is tudott válaszolni.
Pechére másnap tényleg pörköltet kaptunk, bár nem nokedlivel, hanem tésztával, de a csaj egyetlen falatot sem evett belőle. Szilvi degeszre tömte magát, Betti pedig korgó gyomorral nézte. Gondoltam, hogy ez lesz: túl éles váltás ez neki.
– Figyelj, Letícia – szólítottam szándékosan a saját nevén. – Elhisszük, hogy te egészséges vagy meg állatvédő meg minden, de nem kéne mást is belerángatnod. Ez nem normális, hogy nem esztek semmi.
– Nem rángattam bele semmibe, ő akarta, hogy segítsek neki.
– Így van – mondta Betti. – Már régóta meg akartam tenni ezt a lépést, csak nem volt eddig lehetőségem rá.
– Érdekes, nekem sosem beszéltél róla – morogtam. – De tök mindegy, a lényeg az, hogy meg fogsz betegedni, ha nem eszel rendesen. És ez rád is vonatkozik – néztem Szilvire.
Latika felsóhajtott.
– Én nem fogok tésztát enni. Évek óta nem ettem, rosszul lennék tőle. De Karinak igaza van, Betti, te edd meg, ne éhezz.
És Betti csodák csodájára az összes tésztát megette, még Latika adagját is.

Otthon elmeséltem anyának ezt a dolgot, és nagyon zabos lett.
– Ez a Letícia nem normális – mondta, és örültem, hogy legalább ő egyet ért velem. – Bettivel meg ne foglalkozz. Nem a hinduizmus érdekli, hanem bármi, amitől egyéniségnek érezheti magát.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem akarom bántani, tudod, hogy semmi bajom vele, de Betti nem valami okos lány. Nincs stílusa, se hobbija, se egyénisége. Meglátta ezt az új lányt, és rá akar hasonlítani, mert saját magára nem tud. Nincs mire. Érted?
– Igen, így már értem. De ez annyira gáz. Mit fognak enni? Nem bírom nézni, amit csinálnak.
– Nem a te dolgod. Az ő szüleiknek kell megnevelni őket. Majd észbe kapnak, ha baj lesz.
– Én ezt nem akarom megvárni.
– Jó, ha ettől megnyugszol, legközelebb szülői értekezleten beszélek a szüleikkel.

Aztán bekövetkezett a csoda. Latika ételhordóval a kezében libegett be a menzára, és megkérte a konyhás néniket, hogy mikrózzák meg neki. Azok minden szó nélkül megtették. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi az a varázserő, amivel ez a csaj mindenkit a rabszolgájává tesz. Oké, hogy gyönyörű, a fiúk rendszerint megfordulnak utána a folyosón, de hogy még a bajuszos menzás nénik szívét is meglágyítja…
Leült az asztalhoz, és nekilátott az ebédjének. A nagyját felismertem, de azt a barna négyzet alakú izét sehogyan se tudtam beazonosítani. Úgy nézett ki, mintha sodrófával kilapítottak volna egy müzliszeletet.
– Ez micsoda? – kérdeztem.
– Párolt rizs, mogyorószelet, célkasaláta.
– Mi van a mogyorószeletben?
– Földimogyoró, kókuszvaj, méz, zabpehely, ilyesmik.
– Megkóstolhatom? – sóvárgott Betti.
Latika odatolta elé a tányért. Betti evett belőle egy falatot, és úgy csinált, mintha élvezné, de olyan régóta ismerem már, hogy engem nem vert át. Az ebéd hús-porcióját ismét lepasszolta Szilvinek.
– Eddig miért nem otthonról hoztad a kaját? – kérdeztem Latikát.
– Mert anya még nem rendezte be a konyhát. Most lett kész.
– Mi van az apáddal? Mindig csak az anyukádról beszélsz.
– Elváltak.
– Miért?
– Nem működött.
– Ha ilyen kajákkal etette apádat is, nem csodálom – mondta Szilvi.
Mérgesen néztem rá, hiába gondoltam én is ugyanezt, bunkóság volt kimondani. Latika mégsem húzta fel magát.
– Nem a kaja miatt mentek szét, de ez nem tartozik senkire sem, ha nem haragszol.
– Ja, hagyd békén! – kelt a védelmére Betti. – Attól, hogy te minden szart felzabálsz, még nem kell másnak is.
– Szerintem ez a mogyoróizé a szar, én legalább jól lakok, nem úgy, mint te.
– Én döntöttem így, ne szólj bele!
– Persze, mert egy idióta vagy. Amint látsz valami menőt, azonnal utánozni akarod. Volt punk korszakod, aztán a rocker korszak, aztán lettél hip-hopos. Most mi vagy? Kamu indiai, aki úgy csinál, mintha szuperegészségesen étkezne, közben meg nem is eszik semmit.
– De eszem! Zöldséget, gyümölcsöt, egészséges dolgokat.
– Miért nem vallod be, hogy anorexiás lettél? Mindig is kövérnek érezted magad.
– Ez nem igaz!
Felálltam, és felemeltem a hangom rájuk:
– Na jó, elég! Hogy beszéltek ti egymással? Elment az étvágyam. Sziasztok!
– Igazából nekem sincs kedvem itt maradni – mondta Latika.
– Pedig miattad van az egész. Csinálj velük valamit, mert én nem fogok.
És faképnél hagytam őket. El se pakoltam a tányéromat, pakolják el ők. Mérges voltam mindegyikőjükre, de főleg Latikára, aki ezt az egész őrületet a nyakunkra hozta.

Otthon megint csak anyámhoz menekültem vigaszért.
– Mi történik velünk? Régen olyan jóban voltunk, most meg jön ez az új csaj, és a feje tetejére állít mindent.
– Ezt el kell fogadnod, Kari. Most kezd kifejlődni a jellemetek. Más dolgok kezdenek érdekelni, más lesz az értékrend. Már elég nagyok vagytok ahhoz is, hogy kiálljatok magatokért.
– El fogom veszíteni a barátnőimet?
– Ha úgy alakul, hogy igen, ne bánkódj miattuk. Lesznek olyan barátnőid, akik hasonlítanak rád.

A rossz hangulat megmaradt. Betti és Latika elvonultak mellőlünk, és kettesben cseverésztek a szünetekben, míg mi Szilvivel a fejünket csóváltuk.
– Nem jó ez így. Ne add neki oda még egyszer a köretet, és ne fogadd el a húsát. Egyél normálisan, hátha visszajön az esze.
– Nem fog. Hülye és hülye is marad.
A menzán már inkább hozzájuk se szóltunk, és ők sem szóltak hozzánk. Most már Betti is hozott magával kaját, bár biztos voltam benne, hogy nem Marcsi néni csomagolta neki. Ő mindig magyaros ételeket főzött, hírből sem ismerte a hummuszt vagy a rizspufit, de nem volt kedvem megkérdezni, honnan van akkor mindez. Szünetben megevett egy almát és egy zacskó diákcsemegét.
Órán Latika mellett ült, és egyfolytában susmorogtak, Ildi néni rájuk is szólt, hogy fejezzék be. Aztán Betti feltette a kezét.
– Tanárnő, kimehetek, rosszul vagyok.
– Persze, de menjen veled valaki.
– Nem kell.
– Hadd menjek vele – jelentkezett Latika.
Ránéztem Bettire: falfehér volt az arca. Most vettem csak észre, mennyire karikás a szeme, pedig alig két hét telt el a botrányos váltása óta.
Kimentek a teremből, és becsukták az ajtót. Egy másodperc múlva csattanást hallottunk, és Latika felsikított:
– Tanárnő!
Ildi néni azonnal kiszaladt, és rohantunk mi is, hogy lássuk, mi van. A padlón Betti eszméletlen teste feküdt. Peti ugrott elsőként, hogy feltámassza, de Ildi néni rá szólt:
– Hívok mentőt. Fiúk, segítsetek. A tanáriban van egy kanapé, oda le tudjuk fektetni.
Latika felháborodott:
– Itt nincs orvosi szoba?
– Képzeld, nincs! Te hülye, pesti ribanc! Miattad van az egész! Te mondtad neki, hogy ne egyen! – üvöltött rá Szilvi, és a csaj teljesen elvörösödött. Végre először láttam rajta, hogy felfogta a tettei súlyát.
A srácok felnyalábolták Bettit (hárman kellettek hozzá), és becipelték a tanáriba.
– Mindenki maradjon itt, nem vásártéri látványosság! – teremtett le minket Ildi néni, mert az egész osztály csordaként akarta követni őket.
Így hát visszaültek a helyükre, de mi ketten Latikával akkor is látni akartuk az eseményeket.
A tanári szoba előtt az orrunkra csapták az ajtót, kint rekedtünk a folyosón. Latika homlokát kiverte a víz, és láttam, hogy a szeme is könnyben úszik. Nem akartam szenya lenni, hogy még jobban ráhozom a bűntudatot, de nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg:
– Miért csináltad ezt? Ettől érezted menőnek magad? Ha van melletted valaki, aki nem annyira menő, mint te, és bálványoz?
– Kari, ne… – Elfúlt a hangja.
– Ne haragudj, de ezt nem hagyom szó nélkül. Eddig játszottad a nagy felnőttet, most meg sírsz, mintha nem tudtad volna, hogy ez lesz a vége. Már akkor megmondtam, hogy ez rossz, amikor elkezdtétek.
– Én… nem… Én csak megpróbáltam normális lenni.
– Normális? Szerinted ez normális? Ki a fene eszi meg a cukkinifasírtot, ha marhapörköltet is kaphatna? Miért etetted rizspufival, mikor kenyérért sírt a szája?
– Olyan akart lenni, mint én… Hiába mondtam neki, hogy rosszul jár.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Kari, én cukorbeteg vagyok. És mindenre allergiás vagyok, ami létezik.
– Mi van? – ugrott fel a szemöldököm. – Mire?
– Hús, glutén, laktóz. Ezeket nem bírom megemészteni.
– Most szívatsz?
– Nem… bárcsak így lenne. De kérlek, ne mondd el senkinek! Egész oviban csúfoltak miatta. Még az előző sulimban is. Csak az ofő és a menzás nénik tudják.
– Köze van ennek ahhoz, hogy elváltak a szüleid?
– Apa utálta, hogy állandóan kórházról kórházra járunk. Budapest összes orvosa előre köszönt neki. Aztán mikor nagyobb lettem, és kiderült, mi bajom, már nem kellett járni. De addigra apa már nem volt itt. El kellett adni a házat, mert anya nem bírta egyedül. Ezért költöztünk ide.
Mire befejezte a mondatot, már zokogott. Megsajnáltam és átöleltem. Fene gondolta volna, hogy ez van az álarc mögött.
– Akkor ez az egész India-mánia csak emiatt volt? Kellett valami, hogy ne legyen ciki a betegséged?
– Amúgy is tetszett. De kellett is.
– Miért nem mondtad el az igazat?
– Mert Betti a barátom akart lenni. Nem akartam, hogy kiábránduljon.
– Neked sosem voltak barátaid?
– Soha.
– Ha úgy viselkedsz, mint aki felsőbbrendű, nem is csodálom.
– De te is úgy viselkedsz, mégis vannak barátaid.
– Úgy érzem, már nekem sincsenek. Megváltoztunk. Nincs már közös téma. Még ezt az évet kibírom velük, aztán úgyis elballagunk. Megyek Szegedre, koleszban fogok lakni.
Latika kifújta az orrát, és kibontakozott a karomból.
– Mit mondjak Bettinek? Nem tudom, ezek után mi lesz, nem akarom, hogy utánozzon.
– Fogalmam sincs.
Kinyílt az ajtó, és Ildi néni lépett ki rajta.
– Pár perc múlva érkezik a mentő. Lányok, magyarázzátok meg, mi volt ez.
– Az én hibám, tanárnő. Én mondtam neki, hogy táplálkozzon egészségesen.
– Az, ami neked egészséges, nem feltétlenül jó neki is. Nem lehet egy kalap alá venni mindenkit, hisz mindannyian mások vagyunk. Nagyon felelőtlen dolog volt ez tőled. Beszéltem az osztályfőnököddel, mondta, hogy ételallergiád van. El kellett volna mondanod Bettinek is az igazat.
– És most mi lesz vele? – kérdezte Latika kétségbeesetten.
– Felhívtam az édesanyját, már úton van. Nem tudott az egészről semmit. De most már tudja, és figyelni fog rá. De ehhez te is kellesz. Ne engedd meg neki még egyszer, hogy utánozzon. Ha már úgyis hallgat rád, vedd rá arra, hogy egyen normálisan.
Végszóra begurult a mentős hordágy az ajtón. A mentősök kihozták Bettit a tanáriból, és ráfektették. Addigra már eszméleténél volt, és álmatagon pislogott mindenkire.
– Mikor evett utoljára? – kérdezte tőle a mentős.
– Ebédkor.
– Terhes?
– Nem! – tiltakozott Betti. – Hogy lennék?
– Eléggé fel van puffadva a hasa. Rendesen eszik?
– Az elmúlt két hétben folyamatosan koplalt, fogyni akart – válaszolt helyette a tanár.
– Az nagy hiba. A szervezet elsőként a tartalékokat veszi elő.
Ez irónikus volt. Gonoszság tőlem, de nem bírtam ki nevetés nélkül. Tudtam, hogy nem lesz baja. Időben észrevették a problémát. Visszamentem a tanterembe, és egy árva szót sem szóltam Szilvinek erről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése