Embertelen vidék, avagy így lehet egy könyv egyszerre borzalmas és gyönyörű

Sokak nevében állíthatom, ezt a könyvet úgy vártuk, mint a karácsonyt. Sanyi az elsők közt lépett be a FIT-be, így részt vett a legelső bajnokságunkon, ahol máris feltűnt, mennyire különleges stílusa van. Aztán szép sorban osztogatta meg a többi írását is, szinte mindegyik az Embertelen vidékből kiragadott részlet volt, így mindannyian türelmetlenül vártuk, mikor hallhatunk újra Varjúról. Olyan volt ő, mint egy mindenki által jól ismert hős, aki időről időre felbukkan, és tudtuk, hogy egyszer nagy siker lesz belőle, csak azt nem tudtuk, mikor. Az első néhány fejezetet volt szerencsém lebétázni, és mivel épp akkortájt olvastam az Egy tiszta nőt, az volt az érzésem, hogy Thomas Hardy újjászületett. És magyar!

Van ebben a regényben valami, amitől több, mint egy átlagos poszt-apokaliptikus történet. Habár Sanyi még a harmincat sem töltötte be, mégis olyan bölcs élettapasztalat rejlik a soraiban, hogy ha nem ismerném, azt hinném, legalább 70 éves, megjárt egy háborút és tíz unokája van. Pedig nem. Még a harmincat sem töltötte be, gyereke nincs, viszont tanárként dolgozik egy debreceni középiskolában, emellett asztalosként is tevékenykedik. Sőt, még egy kardot is készített, pontos mását a regényben szereplő Norának, amit egy nyereményjátékban el is ajándékozott, amit sajnos nem én nyertem meg, de azért megmutatom, hogy mindenki lássa, milyen szép lett:

Varjú az évek során szépen felcseperedett, és amikor eljött az ideje, Sanyi benevezett a TwisterMedia első [bekezdés] versenyére, amit meg is nyert, bár akkor még száz oldalt sem írt meg a regényből. A győzelem viszont akkora erőt adott neki, hogy hirtelen megtáltosodott, és írt még ötszáz oldalt. Ez után már szinte a körmünket rágtuk, hogy mikor vehetjük meg végre a könyvesboltban, és végre aztán nyár elején ez a csoda is megtörtént.

Rohantam a boltba, hogy megvegyem, három Librit jártam be, mire találtam végre egyet. Már a vonaton elkezdtem olvasni. Az első fejezetek már ismerősen csengtek, de hamar megérkeztem az ismeretlenbe, és tátott szájjal olvastam ezt a 600 oldalas teremtményt.

Egyáltalán nem könnyű olvasmány, a legegyszerűbb alkotóeleme a történet, ezen kívül viszont minden más betonbiztos és kiemelkedő. A negyedik világháború után 17 évvel játszódik, az emberiség privitív maradéka a romokon vagy egymáson marakodik. A lányokat adják-veszik, a legértékesebb fizetőeszköz a vetőmag és ha nem vigyázol, könnyedén leszúrhatnak még a kabátodért is.

Varjú, a harminc év körüli rongyos csavargó ebben a világban próbál életben maradni, de hogy miért, azt ő maga sem érti. Családja, barátai nincsenek, munkája abból áll, hogy katonai kísérletekből megmaradt félig állat, félig robot „kibókra” vadászik, és az emberek fizetnek neki, ha sikerül. Egyetlen vagyontárgya a kardja, amire ismeretlen okokból egy rózsaszín hajszalagot kötött, és Norának hívja. Gyakran beszél hozzá, de a kard természetesen sosem felel, viszont Varjú így biztosítja magát arról, hogy még nem őrült meg: hisz, ha Nora egyszer válaszol neki, akkor tudni fogja, hogy becsavarodott.

A Holló című film jutott róla eszembe. Még a név is hasonlít, és a mi hősünk, Varjú karaktere sok mindenben egyezik Eric Dravennel. Bárhol jár, csak kegyetlenséggel találkozik, a fejére vérdíjat tűztek ki valamiért, amihez semmi köze nem volt, de úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, mert már elfogadta, hogy a világ ilyenné vált, és kész. Nem akar harcolni azért, hogy jobbá tegye. Egészen addig, amíg nem találkozik olyan emberekkel, akiknek hirtelen szükségük lesz rá…

A történettel párhuzamosan időnként kapunk néhány flashback-et, amik Varjú gyerekkorát mutatják be, és így a végére sikerül összerakni a képet, és szépen sorban választ kapunk az összes kérdésre.
A könyv egyetlen gyengesége az, hogy néha vontatott. A 600 oldalas terjedelemhez kevés a cselekmény, kissé el lett nyújtva, és előfordul, hogy hosszú fejezeteken át nem halad a sztori. És pont emiatt nehezen áll össze, hogy miről is szól. Ez valószínűleg nem fog tetszeni az olyan olvasóknak, akik a folyton pörgős kalandot szeretik, ezek közé tartozom én is. Viszont egyszer, még jóval a kiadás előtt beszélgettem erről Sanyival, és azt mondta, hogy ez a regény inkább epizódokból áll. Ahogy ez eszembe jutott, elkezdtem más szemmel nézni a könyvre, és úgy olvastam, mintha az esti sorozatomat nézném. Ekkor újra elkezdett szórakoztatni.

Azt gondolom, ennek a regénynek a legerősebb alapköve a stílusa. Nem tudom eléggé dicsérni Sanyi szókincsét és tehetségét a szövegalkotásban. Olyan hosszú és kerek mondatokat ír, hogy komolyan oda kell figyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat, mégsem lesz fárasztó, annyira szórakoztat. Megdolgoztatja az agyat, de jó értelemben. Az atmoszféra, amit létrehozott, egyszerre gyönyörű és borzalmas. Borzalmas, mert a szereplőket nem csak fizikai, de olyan durva lelki terrornak teszi ki, hogy azt senki sem bírná ép ésszel túlélni, ha megtörténne vele. Mellékesen megjegyzem, nem is bírják: a szereplők mindegyike komoly mentális sérüléseket szenvedett, amiből megpróbál kimászni, aztán vagy sikerül, vagy nem. És gyönyörű, mert mindezt úgy képes leírni, hogy az már nem is írás, hanem festés. Művészet. Csoda. Az a fajta kegyetlen szépség, aminek láttán legszívesebben összegömbölyödnél a sarokban, és sírnál, de akkor még is szépnek találod. Nem érted, miért, de mégis.

A gimis irodalomtanárom Radnóti verseiről mondta ugyanezt, és eszembe jutott, milyen szépen festette le a halált. Nagyjából itt is ez történik. A hangulathoz hozzájárulnak még az illusztrációk, amit csupán sziluettek, és épp ettől fokozzák a feszültséget. Minél előrébb haladunk a történetben, annál jobban kaparjuk a falat, hogy úr isten, mi fog itt még történni. Nem akarok spoilerezni, de legyen a közelben csoki és zsebkendő.

Emellett említést érdemel még a humor, ami az egész történetet végigkíséri. Furcsán hangzik, hogy egy ilyen könyörtelen világba ez belefér, de bemutatok egy részletet, és rögtön meg fogjátok érteni, miféle humorról van itt szó:

Igen, szóval elég beteg… De időnként jó, hogy van, mert kizökkent a depresszív hangulatból. Persze nem mindig csak szörnyűséges dolgok történnek benne, néhány rész kifejezetten örömteli. Ilyenkor felcsillan a remény, hogy a világ pusztulása ellenére azért még maradtak igaz emberek ezen az embertelen vidéken.

U.i.: Dedikáltatni még nem sikerült, de ami késik, nem múlik. Viszont a könyv végén a köszönetnyilvánításban Sanyi szót ejtett a FIT-ről, amiért nagyon hálás vagyok neki.