Amikor
megérkeztünk a Prófétához, a fiam már alig élt. A hátamon cipeltem egy
hátizsákban. Könnyebben belefért, mint gondoltam. Akár egy összegyűrt ruhadarab
– így is hivatkoztam rá, amikor néhány nyomorult idegen megszólított a
zarándokutamon. Nem kockáztathattam. Elég rémtörténetet hallottam azokról, akik
megették a saját gyermekeiket, mert ettől várták a gyógyírt. Csakhogy az én
fiamnak a húsa is egyértelműen romlott volt.
Az
utolsó néhány sarok megtétele bizonyult a legnehezebbnek. Már hallottam a
keserves tömeg kántálását, amikor az izmaim feladták a küzdelmet. A porban
szuszogtam, nem tudom meddig. Percek, vagy akár órák is lehettek. Arra
gondoltam, hogy hiába minden, fel kell adnom, mert a hátizsák olyan merev volt
a hátamon, mintha krumplit rejtett volna. A fiam meghalt, én is mehetek utána.
Így is tettem volna, ám meghallottam a nyöszörgését: Apa. Vékonyan, rekedten
szólt. Ez arra sarkalt, hogy minden maradék erőmet összeszedjem. Az utolsó
métereket kivert kutyaként, négykézláb tettem meg. Aztán olyasmi történt, amire
nem számítottam.
Vannak
még jó emberek! Hihetetlen! Ujjak ragadtak meg. Élettel teli, erős kezek
cipeltek.
Aztán
a ragyogó napfény glóriájában, amelyet a túlvilág kapujának hittem, megláttam
egy pirospozsgás arcot.
–
Próféta – csak ennyit tudtam kinyögni.
A
férfi mosolyogva bólintott.
Először
nem tudtam mozgatni a fejem, csak a szemem vánszorgott jobbra-balra, majd
mintha áramütés ért volna, megláttam a fiam csontsovány testét egy másik férfi
karjaiban. Megriadtam. Felüvöltöttem.
A
Próféta szelíden megtörölte verejtéktől kivert homlokom. Egy szót sem szólt, de
én elnémultam tőle. Teljesen máshogy nézett ki, mint én. A körülötte álló
csoport is. Mintha egy másik világból érkeztek volna. Vagy talán én nem tartoztam
ide? Nőket és más gyermekeket is észrevettem. Nem lógott rajtuk a ruha.
Mindegyik arca pirospozsgás volt, testük csupa izom. A látványtól könny szökött
a szemembe.
Igaz
volt a mendemonda! Megérte annyit fáradozni! A Próféta tényleg tudja a
megoldást! Tudja, hogyan kell megtisztítani a húst!
Körülbelül
két héttel ezelőtt kezdődött, és egy pillanat alatt végigsöpört a Földön. Nem
tudni, hogy a baktérium honnan jött, és mi terjesztette el, de mindent
megváltoztatott. Az első pár napban a hányás ártalmatlan megbetegedésnek tűnt.
Egy kellemetlen tünetnek. Aztán kiderült, hogy annál sokkal borzalmasabb. A
baktérium, amely megtelepedett a belekben, teljesen megváltoztatta az
emésztésünket. Hús, zöldség, gyümölcs, hal – ugyanaz volt a vége. Hányás a
földön, hányás a falon, véres köpet a ruháinkon. Sugárban tört elő belőlünk
minden, amit lenyeltünk.
De
a Próféta rájött! Te jó ég, rájött a megoldásra, mert a körülöttem álló csoport
egészségesnek és jóllakottnak tűnt. Mit ehetnek?
–
Kérlek – siklott ki cserepes ajkam mögül a könyörgés.
A
tömeg újra kántálni kezdett. A szavak kivehetetlen morajlássá olvadtak össze a fejemben.
Olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam tartani a fejem, ezért valaki
megtámasztott, miközben a Próféta fatányért tolt az orrom elé.
–
Egyél – olvastam le a szájáról.
Elkerekedett
a szemem, amikor az edény tartalma a nyelvemre csúszott. El akartam rántani a
fejem, ki akartam köpni, de egy kéz kérlelhetetlenül az arcomra tapadt.
–
Egyél! A fiadért! – keményedett meg a Próféta tekintete.
Vizenyős
szemmel oldalra pillantottam. A gyermekem már alig lélegzett.
Amikor
visszanéztem a Prófétára, bólintottam, majd éhesen kinyitottam a szám. A keserű
íztől hányingerem támadt, viszont csak az agyam tiltakozott. A gyomrom nem. A
gyomrom akarta!
Néhány
másodperc múlva már magamtól ültem, magamtól ettem. Nyeltem, nyeltem és
nyeltem.
Addig
ettem a keserű homokot, amíg azt nem éreztem, hogy majd’ kipukkadok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése