Emlékszem,
együtt néztük a csillagokat azokon a kellemes nyári estéken, amikor a szél
lengedezett és lecsendesedett a világ. Csak a tücskök kórusa hallatszott. Ott
feküdtünk kint a mezőre terített pokrócon, és figyeltük, ahogy aláhullanak az
üstökösök. Először kívántunk, majd szenvedélyes csókot váltottunk. Megszűnt
akkor az idő számomra, nem számított semmi csak Te. Örökre a szívembe véstem
azokat a pillanatokat, és a legszebb emlékeim lettek a veled töltött éjszakák,
napok.
Akkor
még nem sejtettük, hogy az Örökké oly távoli, és a csillaghullás az eljövendő
változás kezdete.
A
Galaxisban felborult az egyensúly, érthetetlen okokból, amit a tudósuk sem
fejtettek meg, a csillagok eltűntek, megszűntek létezni. Ha feltekintettünk az
égre, csak a felettünk húzódó végtelen sötétséget láttuk. A világűr törvényei
megváltoztak, megtanultuk, semmi sem állandó az életben, ahogy annak idején az
Ősrobbanás megalapozta az élet kialakulását a Földön, ugyanúgy a Világegyetem
vissza is vehette ezt bármikor. Azon az estén kezdődött…
A
planétánk forgása gyorsulni kezdett, a Hold pedig egyre távolabb került tőle. Éjjelente
már egyre kisebbnek tűnt, a felszínén szürkéllő krátereket mintha sosem láttuk
volna korábban. A média másról sem szólt, minthogy a tengerek, óceánok szintje drasztikusan
változott, felborult az ár-apály közötti egyensúly, erős szelek támadtak
elsöpörve mindent, ami az útjukba került. A szívünkbe félelem költözött, ahogy
embertársaink megsemmisült házait, az egykori életük romjait, a sírhalmokat,
amely végső nyughelyet adott az áldozatoknak. Az országomat ölelő hegyektől
védve voltunk, de ez a sok kép az elménkbe égett.
A
külföldi gazdaság kezdett összeomlani, egyre kevesebb lett a természet sújtotta
területeken megtermő élelmiszer, amit be tudtak volna hozni. Mi is megéreztük
ennek nyomását, de tudtuk ez csak a kezdet. Az élelmiszerhiány miatt az emberek
immunrendszere kezdett gyengülni, betegségek, járványok ütötték fel a fejüket,
a korábban elfogyasztott tartósító szeres ételekből származó méreganyagok még jobban
nehezítették a gyógyulás esélyét.
Te
is megbetegedtél, emlékszem reménykedtem, hogy felépülsz, az emlékekbe
kapaszkodtam, fohászkodtam, de győzött a Halál, és elragadott tőlem.
Innentől
kezdve megszűnt létezni számomra minden, sivár lett az életem, depresszióba
estem, de azt mondják a legszebb virágok a viharban nyílnak, nem adhattam fel
Miattad, Értünk, Érte.
Itt
állok a réten, ahol minden elkezdődött, a sötét fellegeket nézem, hamarosan
újra virrad, egyre rövidebbek az éjszakák. Nem szól a tücskök harsonája, nem
hullanak csillagok, a Hold minden egyes perccel távolodik tőlünk. Sokszor
eltöprengtem mi értelme az életemnek Nélküled? Tudom egy nap én is követlek,
talán már holnap vagy két hét múlva, esetleg fél évvel később jön el az időm.
Könnyek marják a szemem, próbálom visszafojtani a sírást, a hasamra csúsztatom
a kezem, érzem, ahogy a Tőled fogant élet mozog. Nem adhatom fel. Egy híres
hazai kötelező olvasmány jelmondata ugrik be, ahogy az elmém felsikít; Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál.
Elerednek a könnyeim, nagyot dobban a szívem, a szél feltámad, ahogy megérinti
a bőrömet bizsergést csókol a testemre, mintha Te ölelnél át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése