2017. január 22., vasárnap

A magyar kultúra napja



Január 22 – A magyar kultúra napja

A mai nap rendkívül nagy jelentőséggel bír; mi írók, a magyar kultúra napját méltán tarthatjuk saját nemzeti ünnepünknek. Ennek alkalmából szeretném nektek elmesélni, mit jelent számomra írónak, költőnek lenni.
Miért választottam ezt az utat életcélomul? Miért csak ezen a pályán tudok teljes valómban szárnyalni? Mert ugyan több lábon kell állni, mindannyiunknak van munkája, hivatása, legtöbben csak kedvtelésből írunk, mégis, kinek ne jutna minden nap eszébe: de jó is lenne ebből megélni, csak írni, nem tenni semmi mást? Lehetséges, hogy ez valaha bekövetkezhet? Úgy gondolom: igen. Hogy hogyan, azt máris kifejtem nektek.


Maga a csoport megalapítása is egy hasonló gondolattal pattant ki Tekla fejéből, amit később együtt tökéletesítettünk, kiviteleztünk. Tekintsünk vissza a régmúlt nagy művészeire! A kortárs alkotók mind-mind ismerték egymást, legtöbben jó barátok voltak, együtt jártak szórakozni, megosztották az ötleteiket, segítettek a kivitelezésben, közös műtermet használtak, kritikájukkal véleményezték – akár újságban is – egymás műveit. Önzetlen barátságok alakultak ki közöttük, bár biztosan akadtak olyanok, akik nem szerették a társaságot, vagy írótársaikra vetélytársként tekintettek, ezzel azonban nem értek egyet.

Mert ugyan, ki ismer olyan embert, akinek mindössze egyetlen könyv árválkodik a polcán? Miért lenne két író egymás versenytársa? Hiszen az olvasók nem kimondottan egy írótól hajlandók olvasni, és senki mástól; a műfajon belül minél több alkotótól, változatos műveket szeretnek fogyasztani. Ebből következően lehetőségünk, sőt kötelességünk szellemileg építeni, biztatni, terelgetni egymást.

Gondolatmenetem következő állomása a közös érdek, a cél, melyre a nemzet minden tagja egyaránt vágyik, de nincs a kezükben megfelelő ütőkártya, a fegyver, amivel megvalósíthatnák álmaikat. Egyszerű, klasszikus példával érvelnék, amit mindenki ismer: az 1848-as szabadságharc. Ez időkből kerültek ki legnagyobb költőink és íróink, nem véletlenül. Ez a történelmi esemény rendkívül jelentős fordulópontot adott a magyar nemzet identitásának, hiszen eleddig tűrtük az elnyomást, majd kimondtuk: elég! Ám ez édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy ténylegesen fellobbanjon a forradalom lángja, kellettek az erős hangok, akik megfogalmazták és kimondták azt, amit előtte mindenki csak a szívében érzett.

Az írók, költők nyitották meg a változás kapuját, mert a toll és az elme lehetőséget adott arra, hogy fantáziákkal megvalósítsák a tökéletes világot, s hogy hogyan kell mindezért megküzdeni, kit kell eltávolítani, kit kell a helyébe tenni.
Amíg ez csak az emberek szívében él, addig csak álom. De amint valaki kimondja, és ezt mindenki hallja, hiszi, onnantól már valódi cél.

Ha tudod, hogy a melletted álló is ugyanazt akarja elérni, amit te, bátrabban ugrasz neki a feladatnak, mert segíteni fogjátok egymást. Ezt a szellemi köteléket alkotják meg az írók. Ez a mi nemes hivatásunk, nem pusztán az, hogy érdekes, izgalmas történeteket alkossunk, hanem az, hogy mindezeket olyan tartalommal töltsük meg, melyek kérdéseket vetnek fel, és meg is válaszolják azokat, reális körülmények között.

Manapság kissé háttérbe szorult ez a moralitás, mert az országban béke honol, az átlagember tévét néz, internetes újságot olvas, kevés kultúrához jut, talán nincs is igénye rá, hisz a média tudatosan csavarta el a fejét. A mi dolgunk az, hogy tudatosan tereljük vissza az embereket a helyes erkölcsi útra. Nem tudhatjuk, mikor következik be újabb fordulópont, de fel kell készülnünk rá. Az éppen aktuális problémákra kell gyógyírt hoznunk, mindig akkor és ott segíteni, ahol baj van. Minden nagy költő és író ezt tette, ezért vált a nevük halhatatlanná.
Tehát, ha az írásból akarod megvalósítani önmagad, és szeretnéd, hogy a neved és műveid örökké éljenek, íme: ez a recept hozzá.


A magyar kultúra napját 1989 január 22 óta ünnepeljük, ezen a napon (1823-ban) tette le Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Én most mégsem a Himnuszt hoztam el nektek, hisz mindannyian ismerjük, s remélem, énekeljük is, mikor úgy kívánja a helyzet.

Arany János, szeretett és nagyra becsült költőm versét mutatom be, mely alkalomhoz és gondolataimhoz illően alátámasztja állításaimat. Olvassátok szeretettel!


A KÖLTŐ HAZÁJA
Művész hazája széles e világ;
A hírnév országútját lakja ő,
S ez út hosszába' minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy
- csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér
-
És egy szerény zöld ággal megpihen
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő
- tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Úgy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét,
Ajkára ez símult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll,
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel,
-
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét,
- addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azon túl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe' s hona
- csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él,
-
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza,
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat
-
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztúl,
És a jövendő hallgat,
- nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse' hagyja el;
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált
-
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.


1851 - Arany János

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése