Ülök a kandalló előtt, nézem a tüzet, vörös és sárga lángok táncát, kergetőzésüket, elevenségüket. Idebent forróság perzseli az arcomat, odakint sűrű pelyhekben hullik a hó. Hallom az utcáról beszűrődő halk éneket, gyermekek önfeledt kacagását, száncsengők csilingelését és patkók dobogását.
Közelebb húzom a kandallóhoz az oroszlánbőr szőnyeget, amint ülök, még egy takarót is magamra terítek, mégis fázom. Puha léptek neszére mozdul a fülem, megfordulok, hogy megszemléljem őt.
Syrona leül mellém, az ölembe húzom, és átölelem, érzem az édes mandulatej illatát, még nyirkos a bőre a fürdés után.
– Szeretlek, kincsem – súgom a fülébe.
– Én is szeretlek, Raewin – mondja lágyan, ajkai máris az enyémet keresik.
Felemelem az arcát, hogy a szemébe nézhessek. Minden egyes csókomtól megremeg, kis kezei utat törnek a takaró alatt, végül lehúzza rólam az egészet, és átfordul velem szemben. Felsóhajtok, és átölelem a derekát, annak a tudatában szorítom magamhoz, hogy talán ez lesz együtt az utolsó éjszakánk.
Reggel még mindig a karjaimban tartom, a tűz éppen csak pislákol, de nem akarok felkelni, hogy fát tegyek rá. Syrona mocorogni kezd. Hogy megnyugtassam, csókokkal borítom el a testét, ettől felébred, mosolyogva magára húz, látom a szemében a követelést.
– Énekelj nekem valamit – kérem, hogy késleltessem az időt.
Syrona összeráncolja a homlokát, nem érti, miért kérek tőle ilyesmit éppen most, de azért leheveredik mellém, és halkan énekelni kezd:
Hullik a hó, éjfélt üt az óra
Mély dallam száll, még hallgat a szóra
Én némán, csendben a hóban járok
Szívem felröppen, mert szabad vagyok.
Sóhajtva végigsimítok az arcán.
– El kell mondanom valamit.
A pajkosság azonnal kifut az arcából, helyette döbbenet és balsejtelem telepszik rá.
– Mi baj? – kérdi aggodalmasan.
– Ma reggel elmegyek. Behívtak a háborúba.
Erősnek szerettem volna mutatni magam, de amint felzokog, lehanyatlom az ágyra, és képtelen vagyok tovább játszani. A mellkasomba temeti az arcát, és keservesen sír, átölelem, ringatom, de csak még jobban elszomorítom vele.
– Mikor kaptad a behívót?
– Két hete.
– Miért csak most mondod el? – kérdi felháborodva.
– Azt akartam, hogy boldogan töltsük az utolsó napjainkat.
Ettől még inkább elkeseredik.
- Ne halj meg… gyere haza - suttogja erőtlenül, és újra a karjaimba omlik.
Felkelek, gyengéden lefejtem magamról szorongató ujjait, és felöltözöm. Kinyitom a szekrényt, végigpásztázom a szememmel a páncélomat. Mióta kiűztük az orkokat az országból, egyetlen egyszer sem nyúltam hozzá, még csak rá se néztem. Menekülni akartam a háború emlékei elől, és most újra bevonulok. Minden darabját csigalassúsággal illesztem egymáshoz, piszmogva kötözök és csatolok, néha direkt elrontom, hogy újra kezdhessem.
Syrona is felöltözött már, rókaprémes ruháját húzta magára, amit a tavalyi születésnapjára kapott tőlem. Összehúzza a mellén a kabátot, és figyeli, ahogy csizmát veszek, és hónom alá csapom a sisakot.
Felnyergelem a lovat, ráültetem Syronát, és felkapaszkodom mellé. Még most is hozzám bújik, de már nem sír, mások előtt ritkán mutatja ki az érzelmeit. Ha nem tettem volna már meg ezerszer ezt az utat, bizonyára eltévednék, olyan sűrűn hullik a hó, teljesen beteríti a ló nyakát, még Syrona ezüstös hajára is rátelepszik.
A téren alig lehet mozdulni, annyi a katona és az őket búcsúztató család. Meglátom a barátaimat, intek is nekik, de még nem csatlakozom hozzájuk. Lecsúszom a nyeregből, és kiemelem a feleségemet. Minden szerelmemet igyekszem egyetlen hosszú csókba önteni, átjárja a mellkasomat a belőle áradó szelíd erő. Ez az aprócska nő ma reggel bátrabb és erősebb nálam.
A király megérkezik fekete lován, fején az ezüstkorona valósággal szikrázik, ahogy a hópelyhek megcsillogtatják. Oldalán legendás pallosa lóg, nyergén tegez és íj, arca komoly, méltóságteljes.
– Tündék, testvéreim! – kezdi meg beszédét fennkölt hangon. – Az orkok hamarosan elérik az országhatárt. Az emberek nem tudják megfékezni őket, már csak mi vethetünk véget a mészárlásnak. Tartsatok velem, és fékezzük meg őket, amíg nem késő! Védjük meg a hazánkat, óvjuk a családunkat! Csatába, katonák!
Tízezer torokból tör fel az üvöltés, de nem a lelkesedés, hanem a bosszúszomj szólaltat meg minket, amit az ellenség iránti soha el nem apadó gyűlölet táplál. A király lova felágaskodik, majd vágtára ugrik, körötte megindulnak a katonák.
Syronához fordulok, szorosan magamhoz ölelem, és ajkára lehelem utolsó csókomat.
– Gyere vissza hozzám – kéri elhaló hangon.
– Ígérem.
Megsarkantyúzom a lovat, és vágtatok a többiek után. Még hátranézek, integet nekem, aztán az arcát a kezébe temeti, és szaladni kezd hazafelé.
A pusztán fagyosan süvít a szél, mintha hóóriások ülnének lepedője sarkain, egyszerre fütyülnek minden oldalról. Felharsan a kürt, ez a miénk, mert magas és kellemes hangja van. A válaszadó azonban fülsértő trombitálás, mellyel együtt a hideg is az arcomba csap. A számra húzom a sálamat, és felveszem a sisakot, így kevésbé fázom.
– Íjakat készenlétbe! – üvölti a király, de a hangja elvész a szélben, így a kürt sokszorozza meg a parancsát.
Megragadom az íjamat, nyilat helyezek a húrra.
– Célozz!
Kihúzom a húrt, és feltartom az íjat, de nem látom, mire kellene célozni, teljesen elvakít a szembe szakadó hó. Olyan sebesen vágtatunk, hogy hamarosan mégis megpillantom a felénk rohanó ork sereget. Ronda, szürke disznóképük azonnal fintorra késztet, röfögnek és gonoszul vihognak, azt hiszik, győzni fognak, de ma biztosan nem. Nem számítanak rá, hogy a tünde sereg háromszorosa az övéknek.
– Lőj! – ordítja a király, és mindannyian kieresztjük a nyilakat.
Az első sorban vágtató orkok azonnal orra buknak, bőgve gurulnak végig a csúszós talajon, hátuk mögött haladó társaik könyörtelenül átgázolnak rajtuk. Ilyenek ezek, nem számít nekik, miféle lény az, csak ölni lehessen, még egymást sem kímélik.
Még egy nyílzáporra elegendő idő jut, mielőtt a két sereg összegabalyodik. Hamar visszadugom az íjat a puzdrába, és kirántom a kardomat. Még éppen időben, a szembejövő ork dühödt visítással veti rám magát, de olyan meggondolatlanul, hogy egyenesen a kardom hegyébe érkezik, és míg a lovam ugrik egyet, én könnyedén felnyársalom a hasát.
Robogok tovább, keresem azt, amelyik egyedül van. Ütöm, vágom, még a lovam is tapossa, harapja őket. Az egyiket úgy tarkón csapom a kardgombbal, hogy kiugrik a szeme a helyéről. A másik buzogányt lengetve rohan felém, kiugrom előle, és visszalendítéssel lecsapom a fejét. Még megcsonkítva is szalad néhány lépést, majd felborít egy nála kisebb orkot, amit a lovam tapos halálra.
Aprítom a férgeket, zihálva kapkodom a levegőt, próbálom kisöpörni a havat a szememből. A lovam rálép egy elgurult tünde pajzsra, megcsúszik, és orral előre bukik, ránt magával engem is. Megragadom a sörényét, és kapaszkodom, közben kétségbe esetten kiabálok:
– Kelj fel! Könyörgök, állj fel!
De nem csak a pajzs miatt botlott meg. Most látom csak, nyíl áll ki a szügyéből, kiömlő vére forrón gőzölög a fagyos levegőben. Azonnal lecsúszom róla, nem maradhatok itt, különben én is meghalok. Rohanok, keresem a társaimat, de csak orkokat látok, a földön fekvő tündéket szúrják szíven, hogy biztosan meghaljanak. Gyáva férgek.
Észrevesz az egyik, röfög egyet, mire az összes felpillant. A szemükben látom; a mészárlás örömet okoz nekik, önelégülten vicsorognak, mint megannyi vadászó farkas. Bár a farkas túl szép és kedves állat hozzájuk képest.
Nincs hová bújnom, nem tudok elmenekülni. Felemelem a kardot, védem magam, nem fogom feladni ilyen könnyen. Hatot számolok, de még jönnek, minden holttest mögül újabb meg újabb bukkan elő. Rám vetik magukat, hörögnek, kalimpálnak tüskés bunkóikkal, némelyiknél már tünde kard van, úgy lopták őket a halottaktól.
Az elsőnek nyaktól köldökig felmetszem a gyomrát, kifordul a belével együtt még a reggelije is. A második és a harmadik egyszerre támad, félreugrom az útjukból, egymásnak ütköznek, aztán az egyiket hátba szúrom, a másikat fejbe csapom a kezem ügyébe akadt buzogánnyal.
A többi felbőszülve vágtat felém, ormótlan patáik mély nyomokat hagynak a hóban. Egyszerre négyen csapnak le rám, az egyiket még meg tudom sebesíteni, de a többinek elér a fegyvere. Berántják a fejemről a sisakot, valamelyik tarkón könyököl, és megszédülök. Kicsavarják a kardot a kezemből, ököllel püfölik a gyomromat, míg öklendezni nem kezdek, és fuldokolva kapkodom a levegőt. Csak gyötörni akarnak, megölni nem?
A homlokomból ömlik a vér, az egyik fogam biztosan kitört, az orromból a számba folyik a vérem. Levágták rólam a páncélt, a mellkasom szabadon remeg, a lábam, a karom fáj. Nem látom, de érzem, hogy megvágtak, több helyen is. Leborulok a földre, nem mozdulok többé. Itt hagynak, hisz már úgyis halott vagyok.
Hideg van. Azt mondják, a legnagyobb hidegben már nem esik a hó. Csak a lehelet látszik, és csontunkig fagyva érezzük a halált, az elmúlást. Eddig fehér volt minden, de most egyre sötétedik, szürke, majd fekete, mintha a tenger mélyén lebegnék, végül már hangokat se hallok.
Syrona hajol fölém, gyönyörű mosolya átmelengeti a szívemet, kinyújtom felé a karom, s mintha valóban érezném, itt van velem. Erősen szorít, rángat, de annyira erőszakosan, hogy már fáj, üvölteni akarok, de nincs hangom, nem értem, mi történik.
Aztán újra hangokat hallok, halkan bugyborékoló, bizonytalan szavakra csapom hátra a fülem… A fülem! Még tudok mozogni!
– Gyere, hazamegyünk – mondja valaki a fejem fölött. Az én nyelvemet beszéli.
Nem látom, de hallom. Nem tudom, csak érzem, hogy még élek. És hazamegyek… hazamegyek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése