Alikónak nem voltak illúziói. Mióta Shien elment, ő volt a csapat leggyengébb tagja. Bár nem látszott rajta, a nő haldokolt. A kór, ami belülről ette, megkímélte duzzadó izmait és szeme ragyogását.
Lerázta divatjamúlt overáljáról a havat, miközben végignézett a kifáradt csapaton. Még húszan sem voltak, de betöltötték a barlang minden szegletét.
Elma, a főnök felesége, széles, lapos hengert húzott elő a holmija közül. Ez jelentette a legnagyobb kincset az élelem után, a hősugárzó. Leállította a barlang közepére, és intett, hogy húzódjanak közelebb.
‒ Enni mit fogunk? ‒ kérdezte egy asszony erőtlenül.
‒ Amit hoztál ‒ felelte Elma férje. Rátarti hanghordozását már észre sem vették.
Aliko csendben letelepedett, kettétörte a húsos búrkáját, a kisebbik darabot átnyújtotta a nőnek. Nikos, a vezetőjük megrázta a fejét. Már csak az hiányzik, hogy beinduljon az egyenlősdi. Éppen elég, hogy az asszony az engedélye nélkül osztotta meg az emberekkel a hősugárzót, holott tudnia kéne, hogy ha Nikos főnök akar maradni, meg kell őriznie a tekintélyét.
‒ Jólesik a kegyesség álarcában tetszelegni, mi? ‒ fordult Aliko felé. ‒ Azután, ha elfogyott az élelmed, ugyanezt várnád el a többiektől is. Ismerem a fajtád.
‒ Gondolj, amit akarsz! ‒ morogta az válaszul.
‒ Jó volna, ha összeszednéd magad ‒ korholta tovább Nikos. ‒ Kis híján fel sem jutottunk a barlanghoz időben a te hibádból.
Aliko szemében könnyek gyülekeztek, de büszke volt arra, hogy hosszú élete során sohasem sírt. Most is csak a fáradtság miatt lehet. Mindenesetre nem most fogja elkezdeni. Megszívta az orrát, majd lenyelte a torkában formálódó gombócot.
A megjegyzésben az volt a legbántóbb, hogy Nikos baklövése miatt kellett gyalog megtenniük az utat a teleptől az űrkikötőig. Ha a HOD-dal mehettek volna végig, Shien még élne, és talán Aliko is elég erős maradna ahhoz, hogy otthon megkíséreljék a gyógykezelését. Ugyan, kit akar becsapni? Hónapok óta tudja, hogy ez lesz az utolsó karácsonya.
Amióta csak ismeri, Nikos felelőtlen sofőr volt, de most kapkodva is vezetett. Az időjárás hamarabb fordult rosszra a megszokottnál, igyekezett hát mielőbb biztos helyre vinni a társaságot. Tudta jól, hogy a lundai télről nem alaptalanul keringenek legendák a szektorban.
Amikor mindenki berakodta a HOD csomagtartójába a szegényes motyóját, melynek mélyén a szerencsés kiválasztottak esetében a kibányászott drágakövek lapultak, Nikos nagyot kiáltott, bevágódott a vezetőpanelek mögé, és indított. A jármű szaporán szedte kilenc lábát, dacolva a sűrű hófúvással.
Nikos maga mellé ültette Shient, azzal a felszólítással, hogy figyelje az utat, ezzel át is hárította magáról a felelősséget. Shien tartása kiegyenesedett, mozdulatai összeszedetté váltak. Végre újra hasznát veszik! Az öregember jól ismerte az utat, de látása az idővel elhomályosult. A lépegető lágyan ringatta testüket, egy-egy másodpercre el is bóbiskolt észrevétlenül. Az eléjük magasodó sziklafalat elfedte a hó áradat, Shien késve intett a hegységet keresztülszelő kanyon bejárata felé.
Nikos a szikláknak hajtott, a baleset mozgásképtelenné tette a járművet. A férfi körbejárta a HOD-ot, belerúgott annak sérült lábába, és hosszan szitkozódott, míg végül minden szempár rajta nem csüngött.
‒ Semmi baj, emberek! Egy nap laza séta, és máris a kikötőben vagyunk ‒ mondta akkor.
‒ Ajánlom is ‒ mordult fel Fard, Nikos legnagyobb ellenlábasa ‒, mert holnap délután indul az utolsó járat haza, a Panderára. Nem fognak várni ránk, és nem fognak keresni sem. Megmondták, amikor a Lundára jöttünk, hogy senkinek sem vagyunk fontosak, mindannyiunk helyére akad tíz másik. Aki a szülőbolygóján akarja tölteni a karácsonyt, az időben legyen a kikötőben.
A rövid menet megindult a kanyonon át az űrkikötő felé. Már az út elején látszott, hogy aznap nem érnek célba, jó, ha az utolsó komp indulásáig odaérnek. Shien, amennyire tőle telt, szedte a lábát, mégis minduntalan lemaradt, és a csapat nem haladhatott gyorsabban, mint a leglassúbb tagja.
Fard előkotorta táskájából a kibányászott köveit, a többi holmiját elhajította, és az öreget fektette a vállára, nem törődve annak hálás tiltakozásával. Ninju, Nikos fia, szótlanul visszaballagott hozzájuk, és a saját táskája hegyébe lendítette Fardét.
Ninjunak ez volt az első idénye a telepen. Épphogy betöltötte a tizenhármat, a munkára foghatóság alsó korhatárát, Nikos már vitte is magával az ültetvényre. Elma előre rettegett attól, hogy három év múlva már a bányába is leküldheti a fiát. Ám Ninju nem bánta a munkát, és látszott rajta, hogy jobb vezető lesz, mint az apja. Kemény, de könyörületes.
Shien akkor lehelte ki a lelkét, amikor a barlanghoz kapaszkodtak fel a meredek sziklafalon. A fagy átjárta ernyedt tagjait, és a szíve egyszer csak nem vert többé.
Milyen szerencse, hogy nekem még megadatik ez az utolsó karácsony ‒ gondolta Aliko, aztán elszégyellte magát.
Tudta, hogy akkor sem temethetnék el az öreget, ha nem csupa szikla venné körül őket. A föld a lundai télben napok alatt keményre fagy. Mégsem hagyhatják csak úgy ott az ösvény szélén szegény Shient! Előhúzta vékonyabbik takaróját, belecsavarta a halottat. Elma tűt és nejlonfonalat vett elő, átnyújtotta Alikónak, aki durva öltésekkel a pokrócba varrta a holttestet.
‒ Ez megőrült ‒ mondta Nikos, egyértelműen a takaró elpocsékolására gondolva, és megindult a barlang felé. Néhányan követték, ám a többség a rögtönzött sírnál maradt, amíg Aliko varrt, és Lilli, aki egész idény alatt a nő elválaszthatatlan társa és tanítványa volt, énekével búcsúztatta Shient.
Lilli tiszta hangját magával ragadta a kegyetlen szél. Most érezték igazán a hideget. Felhevült testük hamar lehűlt, az arcukba csapó hókristályok késként szurkálták a bőrüket.
A lány befejezte a dalt. A telepesek egymás után szállingóztak a barlangba, amikor morajlás hömpölygött végig a tájon.
‒ Lavina! ‒ szállt a rémült kiáltás.
Aliko is futni kezdett. Bár ő maradt utolsónak, sikeresen elérte a menedéket, mielőtt a fehér fal leomlott a kanyon mélyére.
Igen, ő tehet a késedelemről, de Nikost egyetlen percig sem veszélyeztette a lavina.
‒ Hozzád bújhatok?
Lilli állt vele szemben a barlang homályában. Vállára kanyarította mindkét takaróját, és olyan esetlen pózt vett fel, mintha tényleg neki lenne szüksége segítségre. Aliko meleg mosolya elegendő bíztatás volt a lány számára. A nő takarójára borította a sajátjait, és maga is alájuk bújt.
Átmelegedő testüket fájó bizsergés járta át. Lilli hangosan felszisszent időnként, aztán beleernyedt Aliko karjaiba. A nő a sziklának vetette a hátát, lehunyt szemmel élvezte a hősugárzó cirógatását.
Ahogy a hideg elengedte őt, emlékek rohanták meg. Újra a feltört ugart bámulta, egyszerre csodálva Fardnak és embereinek irdatlan erejét, amivel termővé varázsolták az ugart, ugyanakkor már az ő csapata előtt álló feladatokat latolgatta. Lilli mindvégig mellette állt, és amikor az asszony előrelendítette a karját, lelkesen mutogatva a körvonalazódó terveket, a lány keze is mozgásba lendült, nehogy elmulassza egy fontos gondolat digitalizálását. Úgy szerette Lillit, mintha a lánya lenne. A saját lánya! Úristen, mennyire hiányzik ő és a családja! Ez az utolsó karácsony hatalmas áldás lesz a számára. Hazaviszi magával Lillit is. Oda nem mehet vissza, ahonnan jött, az árvaház nem fogadja vissza a tizenhat évnél idősebbeket.
Ezt a gondolatot most fogalmazta meg először magában, de a szíve mélyén régóta tisztában volt vele. Lilli amellett, hogy felnézett rá és mindenben a segítségére volt, sosem rejtette véka alá a véleményét. Ketten együtt nagyszerű csapatot alkottak, és nem akart véget vetni ennek. Arról nem is beszélve, ha ő valóban meghal, lesz kire támaszkodnia a lánynak.
Hisz annyi szépet kapott tőle. Ott voltak a finom vacsorák az egész napos munka után. Telep szerte híre ment Lilli csodás konyhájának. Hát igen, a nyomor megtanította kihozni a legkisebből is a maximumot. Hogy csillogott a szeme, ha Aliko meséit hallgatta, és hogy bújt hozzá esténként, mikor az idő hidegre fordult, hogy felmelegítse lehűlt öreg tagjait.
Csak a bányába nem volt hajlandó lemenni, másfajta gazdagságot keresett. Nem a drágakövekben hitt, és talán félt is a mélyben. A kalandvágy hozta ide, a szebb jövőbe vetett hit, és annak a reménye, hogy rátalál valami igazán varázslatosra. Lilli nem találta meg a szerelmet, Aliko nem lelt drágakövekre, de megtalálták egymást és az igaz barátságot.
Aliko arra ébredt, hogy rázza a hideg, fogai hangosan koccannak egymásnak. A szervezete eddig csodásan ellenállt a kórnak, de most megadta magát.
Nem fogja tudni tartani a lépést a többiekkel, márpedig élete utolsó karácsonyát nem akarja lekésni. Ha nem is vihet drágaköveket a családjának, még utoljára átölelheti őket, nem is beszélve arról, hogy még tartozik valamivel Lillinek. Annak a gondolatától pedig végképp irtózott, hogy bárki miatta maradjon le az űrkompról. Lefejtette magáról az ernyedt karokat, közben megcsapta saját kipárolgása. Elfintorodott a szagtól. Körbetekerte az alvó Lillit a pokrócokkal, aztán lágyan lefektette a hősugárzó mellé. Magához vette a csomagját, és kiosont az éjszakába.
Nem fázott jobban odakint, mint a barlangban. Erőltetett tempóval igyekezett felmelegíteni magát. Egy idő után teste nem érezte a hideget, csak a fogai vacogtak rendíthetetlenül. Ez így nem igaz. Már nem érezte a testét, de elszántan haladt az űrkikötő felé. A kanyon peremén napfény derengett. Megnyújtotta lépteit. Hajnalban a többiek is útra kelnek, jó lenne minél nagyobb utat megtenni, mire utolérik őt.
Visszanézett. A sziklafalban megbújó barlang a messzeségbe tűnt. Szép nagy utat bejárt már. Igazán megérdemel egy percnyi pihenőt, aztán újult erővel talán hamarabb is ér a kikötőbe a társainál.
Ninju, a vezetőjük fia vette észre elsőnek a halottat: ülve fagyott meg, csak aztán dőlt az oldalára. Lilli csendben előszedte Aliko vastagabbik plédjét, egy pillanatra magához szorította, aztán átnyújtotta Elmának. Ugyanazt a szívbemarkoló dalt énekelte Aliko tiszteletére, mint előző este Shiennek. Elma kapkodva öltötte a pokrócba a testet. Ahogy elhalt Lilli éneke, sietve folytatták útjukat az űrkikötő felé, hogy le ne késsék az utolsó járatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése