Piszkosszürke felhők takarták a napot, a verebek tollukat borzolva megültek a bokrok ágain. A csendet csak az enyhe szellő susogása törte meg – ideje volt hazaindulnom a vadászatból. Úgysem fogtam a madáretetőknél semmit, ráadásul a mancsom is kezdett sajogni.
Alig értem be a veteményesbe, máris megérkeztek az első hópelyhek. Eleinte elhervadt mind, ahogy földet ért, de amint megérkezett a fősereg, a fehérség elhódította magának a fagyott barna tájat. Sűrű függöny libegett a szemem előtt, és a ragacsos pelyhek megültek a bundámon, hiába próbáltam lerázni őket. Mindent egybevetve: jogosan könyöröghettem éjszakai menedékért.
- Segítség! Nyissák ki, azonnal! Meghalok! Esküszöm, megfagyok – kiabáltam az ajtónál. A lakkozott fa élesen csikorgott, ahogy végighúztam rajta a karmomat. - Hát van szíved? Megfagyok!
Szerencsémre a vastagbokájú, rózsaszín papucsos gazda nyitott ajtót – vele sosem kellett sokat egyezkednem. Egy ideig kérettem magam, csak hogy érezze, neki teszek szívességet, ha a közelében töltöm az estémet. Végül, mielőtt még rám csukta volna az ajtót, besurrantam oszloplábai között és a cserépkályha padkájára telepedtem. Egy ideig lefoglalt, hogy alaposan átnyalogassam a bundámat – egy olyan előkelőség, mint jómagam, nem mutatkozhat csapzottan –, csak utána néztem körül. A szoba épp olyan unalmas volt, mint máskor, figyelmemet csupán az asztalon hagyott, konyharuhával letakart tálcák keltették fel. Amint a vastagbokájú elszunyókált, odalopakodtam, hogy megszagolhassam a gyanús, kígyó-hosszú csomagokat. Nagyot szippantottam az első illatából, de azonnal el is tüsszentettem magamat. Fúj, káposzta! Undorodva léptem a következő tálca süteményhez. Kedvem lett volna inkább visszamenni a simogató tűzmeleghez, de támadt egy sejtésem, amit mindenképp igazolnom kellett. Túró, mák és cseresznyeszag. Tehát újra eljött az áldozás ideje. A maradék kétségem is elillant, amint belépett a csizmás gazda. Késeket fent.
Amikor végzett, kilépett a konyhába. Egy vödörbe gőzölgő vizet engedett. Követtem, ki a hátsó ajtón át. A csizmája körül tekeregtem, miközben elballagott a sárudvar palotájáig. Csülök Őhájassága horkantva várta az étel-felajánlást, majd csalódottan visongott. Megvártam, hogy a gazda visszamenjen a házba, csak utána szöktem be egy tetőrésen Csülökhöz. A tágas „palota” padlóját szalma és friss ürülék borította. Melegebb volt, mint a kisebb ólakban – ahol büdös van, ott meleg is, ugyebár.
- Nem ízlik az étel, Őhájassága?
- Mi ez? Hol a kukoricadara, almacsutka?
- Remélem, kiélvezted a hajnali moslékot, mert sosem kapsz már többet.
- Megint milyen bolondságot akarsz elhitetni velem? Hetek óta fenyegetsz, mert irigy vagy. Nincs itt semmi probléma, a gazdák imádnak engem. Csak... Hát, mostanság meghíztam egy kissé.
- Azt látom. Már majdnem földig lóg a tokád.
- Mint minden nagy királyé. Nem tehetek róla!
- Király vagy, bizony – nyújtózkodtam kényesen. - Bolondok királya! A te trónod is csak egy évre szól.
- Menj innen - röffent rám, majd meghempergett a saját mocskában.
Még jó, hogy belül nem vagy olyan mocskos, mint kívül – nyaltam meg a számat. Leugrottam a friss hóba. Úgy ropogott, akár egy egérkölyök csontja. A hölgyek szállása felé tartottam. Tömött sorokban kuporogtak az ülőfán, épp aludni készültek.
- Szépségek! - köszöntem. - Nagy hírt hozok.
- Te, hogy mered megzavarni az esti nyugalmunkat? Takarodj a nejeimtől! - toppant elő az ifjú Tarajos.
Az anyja csakhamar leintette.
- Mondd csak, úrfi! - kért a Madame.
- A Csülök nem kapott vacsorát – közöltem, miközben a padlón élesítettem a karmomat. Szerettem ezeket a szálkás deszkákat.
- Lehetetlen, még nem telt el annyi idő levélhullás óta.
- Hazudtál a családomnak? - heveskedett Tarajos, de a Madame megint leintette.
- Nemrég sok halfejet kaptam a csizmás gazdától. Ma pedig a vastagbokájú rétest sütött.
- Akkor igaz.
A hölgyek izgatottan karattyoltak a hátam mögött, amikor kisurrantam a hidegbe. Újfent bekönyörögtem magam a házba, és csak bámultam a kavargó hópelyheket a jégcirmos ablak mögül. Holnapra el fog állni – gondoltam. - Szép időnk lesz az áldozatra.
Hajnalban gumicsizmás csapat érkezett az udvarba. Lábukat még pamacsos köd nyaldosta, leheletük úgy gomolygott a levegőben, mint egy alvó sárkány füstje. Már elkezdték a szertartást: egy üveget adtak körbe, amiből mindegyikük ivott. Jómagam felkapaszkodtam a tetőre, hogy jobban lássam az eseményeket.
Csakhamar szalmát szórtak a kút melletti kövezett részre, háromlábú rémfát állítottak, kihozták az ebédlőből a nagyasztalt, majd alágyújtottak egy óriási, fedeles katlannak. Szőrömet felborzoltam, lábaimat a hasam alá húztam, hogy kevésbé dideregjek. Hiába ragyogott fel a nap, valahogy mintha belülről fáztam volna. Dorombolással igyekeztem lenyugtatni magamat. Talán a gazdák is hasonlóan éreztek, mert énekelni kezdtek, miközben hátramentek Csülökért.
Kezükben kukoricával előre csalogatták. Már épp a döfésre készültek volna, amikor Őhájassága megpillantott engem a tetőn. Hirtelen értelem ragyogott fel az eddig mindig üres tekintetében. Rémülten megugrott, próbált elfutni, de a gazdák szitkozódva közrefogták.
- Hagyjatok – visított. - Jó leszek! Ígérem, lefogyok! Hagyjatok!
Egy-egy ember lefogta a lábait, hogy ne rúgkapálózzon, míg a ház ura gyakorlott mozdulattal Csülök nyaka alá döfte a kést. Hamar kapták a tálat, alig folyt a földre pár kortynyi a kibugyogó vérből. A tál gőzölgött a csípősen hideg levegőn. Sót is szórtak bele, akár a papjaik a szentelt vízbe.
Aztán fogták a testet, elcipelték a kútnál előkészített térig. Szalmából máglyát raktak rá, és meggyújtották. Az újévi áldozat kormos füstje konok színfoltot hagyott a piszkosfehér égen. A hölgyek már biztosan nyugtalanok, ezt ők is láthatják. Jobb, ha megyek. Nagyot nyújtóztam, majd végigszaladtam a tetőn, egészen a kopasz cseresznyefáig, amiről már könnyen lemászhattam az ólakhoz. A hideg ellenére mindenki kimerészkedett az alvóhelyéről.
- Mi hír, úrfi? - kérdezte a Madame.
- Meglett.
- Nem szenvedett?
- Gyors volt a döfés.
Egy ideig hallgattunk. Ropogott a hó az idegesen topogó lábak alatt. A pajta környékén egér neszezett.
- Majd adok én annak a csizmásnak, ilyen szörnyűséget kell látnia a nejeimnek minden évben – dohogott Tarajos. - Megcsípem! Tavasszal. Mert legyengít a tél. De tavasszal megcsípem, a szeme között, biz' Isten!
- Csípjed csak! - bíztattam.
- Gúnyolódsz? Azt hiszed, nem merem?
- Dehogy – nevettem. - Csípd csak meg!
Apád is megcsípte. Finom volt a pörköltszaft.
- Most mi lesz a Csülökkel? Elégetik? - kérdezte az egyik idei lány.
Elmosolyodtam. Minden évben ugyanaz. A fiatalság! Borzonganak, kíváncsiak. Ők még élvezik. Belekezdtem a mesébe.
- Dehogy, csak a szőrét pörkölik le, hogy olyan csupasz legyen, mint ők maguk. Először a lábait vágják le, mintha meg akarnák akadályozni, hogy az áldozat lelke elfuthasson. A fejét is elveszik, az az első, amit forró vízbe merítenek. Ott is tartják egész addig, mígnem a hús majd' lemállik a koponyáról.
- Na de úrfi! Ne beszéljen ilyen badarságokat – fedett meg a Madame. - Gyertek lányok, visszamegyünk aludni.
A szófogadóbbak kelletlenül ugyan, de beballagtak az ólba. De mint minden évben, most is maradt kettő-három, aki tovább faggatózott.
- És még mit csinálnak vele?
- Miután feldarabolták, a húsa egy részét péppé zúzzák és beletöltik a saját beleibe. Vagy épp apró cafatokra vágva a gyomrába tömködik. Így vagy úgy, de az új év során mind megeszik.
- Fúúúj – A lányok egyszerre undorkodtak és viháncoltak.
- Úrfi, jobb ha elmegy.
- Igenis Madame – adtam meg magam, majd elinaltam a konyha felé.
A papucsosoknál mindig lehetett egy kis nyesedéket kunyerálni. Sajnos, amint a csizmás gazda észrevett, rögtön kicsukott a házból.
Az immár megfagyott vértócsához mentem. Fémes illata hívogatott. Óvatosan belekóstoltam, egyszer-kétszer végigkaristoltam nyelvemmel a sima jégtükröt.
Már alig várom, hogy tavasszal megismerjem az új Csülököt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése