2017. január 17., kedd

Hugyecz Roland: A favágó és a sárkányvadász



A sárkány felégette a falut. Kora hajnalban értem oda, füst szállt fel Sárvölgy romos házaiból, összeégett emberek feküdtek a frissen esett hóban.
Fertelmes szagot hordott az orromba a szél, miközben a házak között baktattam. Megálltam, amikor apró holttesthez értem, a gyerek nem lehetett csak három éves. Az életéért futott, amikor a sárkány szénné égette őt, mások is megpróbáltak elmenekülni, azonban ők sem jutottak messzire. A gyilkosuk nem hagyott maga után túlélőket, ezelőtt három másik falut is felégetett a királyságban. Rendre péntek este támadott, azt hittem, Sárvölgyre is pénteken fog lecsapni, azonban csütörtökön sújtott le rá.
Rengeteg ártatlan ember életébe került a tévedésem. A legtöbben ezt betudták volna a véletlennek, de nekem mást sugallt a bennem élő sárkányvadász: a préda el akart kerülni engem, ami tovább bonyolította a helyzetet. Utáltam, amikor számítanak rám, annak mindig kemény és véres harc lesz a vége. Legutóbb egy völgyi szürke sárkánnyal jártam így, aznap estétől másnap hajnalig harcoltunk egymással, mire sikerült a szájpadlásába állítanom a kardomat. Kár, hogy eközben leégette a fél arcomat. Ha nincs az a patak a közelben, sosem látom el rendesen azt a sérülést, és a tűz talán többet is magával követel a megnyerő képemnél.
Remélhetőleg ez a sárkány nem fog még jobban elcsúfítani. Csak tudnám, hol lehet. Sok fajtársa ölt szórakozásból, az ilyenek általában visszarepültek a tetthelyre, ahol gyönyörködhettek a munkájuk gyümölcsében. Tudatos és gyilkosságszerető lényként Sárvölgy mészárosa is ebbe a kategóriába tartozott. De már tudott rólam, ami óvatosságra intette őt. Nagy valószínűséggel nem fog idejönni, ostobaság lenne sárkányvadászt provokálnia. Muszáj lesz közel kerülnöm hozzá, ha kezelésbe veszem a kardommal, akkor már csak felveszi velem a kesztyűt.
Ehhez először is meg kellett találnom a prédámat, ami kezdetben okozott nekem némi fejtörést. Hová menne valaki, aki kerülni akarja a harcot, azonban mindenképpen szemügyre szeretné venni a munkája gyümölcsét?
Aztán beugrott a válasz. Araton nem a lapos síkságairól volt híres, némelyik hegyéről be lehetett látni a fél királyságot. Magaslatot láttam az égett házak mögött. Félnapi járóföldre lehetett innen, havas fenyőfák kúsztak fel a meredek oldalán, örök hó fedte a csúcsát. Ha sárkány lennék, én onnan gyönyörködnék a lerombolt faluban, elmerülve a sötét lelkem örök ragyogásában.

Sajnálkozó pillantást vetettem a gyerek testére, aztán elindultam a hegy felé. Útközben megláttam valakit a távolban, a fickó baltát fogott a kezében. Egyszerű favágó lehetett, aki meglátta, mi történt, és most erre tartott.
– Hé, te ott! Mondd, mi történt itt? – förmedt rám a férfi.
– Itt járt egy szirti vörös sárkány. Holnap ilyenkorra halott lesz – mondtam tömören. Sosem voltam az a beszélgetős típus, általában csak elmondtam a lényeget, aztán mentem a magam dolgára.   
– És te rá vadászol? Egyedül? – kacagott fel a favágó. – Miért nem hagyod azt a dögöt a királyra?  
– Ő nem tud mit tenni velük, leköti a csapatait a háború. Senkit sem fog ideküldeni a télen, és talán még azután sem – feleltem. Hónapok óta dúlt a harc Araton királysága és Sztrava barbár népe között. Az első hó előtt sem álltunk valami jól, ráadásul a tél nekik kedvezett. A sárkányok is ezért élénkültek fel: tudták, hogy a hadsereg felől azt csinálnak, amit csak akarnak. Mindössze a sárkányvadászok álltak az útjukban: néhány bátor ember, akik az esélyek dacára is szembeszálltak velük az ártatlanok nevében.
– Akkor inkább meghalsz? Én még bírnék vele, de téged meg fog enni reggelire! – hencegett a favágó.
– Akkor gyere velem, ha ennyire nagy a szád! Ketten könnyű dolgunk lesz – mondtam határozottan, noha előre tudtam a válaszát.
– Mennék én, de nincs időm rá – rázta a fejét. Rühelltem az ilyen embereket. Még az életben nem láttak sárkányt, de azért megállás nélkül hazudoztak a „hőstetteikről”. Fölényben érezték magukat miatta.  
– Akkor hátat fordítasz neki? Mi lesz a falu népével? Ki fogja megbosszulni őket? – kérdeztem, hátha kiváltok valamit az átlagemberből. Én magam azért harcoltam, hogy másnak ne kelljen meghalnia, azonban a legtöbben nem ismerték ezt a fajta motivációt.
– Majd jön valaki, aki elintézi. Ez nem az én problémám! – rántott vállat az átlagember. –Szerintem te se menjél, mert esélytelen a részedről… De gondolom, nincs elég eszed hozzá, hogy ezt felismerd. Szóval sok sikert!
Alig tudtam magamban tartani a haragomat. Még nekem kellett rosszul éreznem magamat azért, mert tettem valamit másokért! Legszívesebben leütöttem volna a fickót, de azzal semmit sem oldottam volna meg.
Különben is, még szükségem lesz az erőmre a későbbiekben.

Az átlagember elment a maga dolgára, és én is folytattam az utamat a hegy felé. A nap már lefelé kúszott az égbolton, amikor elértem a hegy tetejét. Jókora, hó fedte részre érkeztem, amit kis jóindulattal még laposnak is nevezhettem. Félig elfogyasztott állatok maradványai vettek körbe, betöltötte az orromat a friss vér szaga. Mély lábnyomokat láttam a hóban, jól sejtettem, a sárkány húsz méter is meglesz. Sebaj, még bírok vele. Már csak meg kellett várnom, amíg visszatér.   
Fedezéket kerestem az egyik szikla mögött, és igyekeztem kevés életjelet adni magamról. Mozdulatlanul nagyobb hatást gyakorolt rám a fagy, mint azt gondoltam. Szerencsére meleg ruhát hordtam, illetve a hideget is bírtam. Felesleges lenne sárkányokkal viaskodnom, ha maga alá gyűr engem némi hó.
A fülembe hasítottak a sárkány szárnycsapásai. Kinéztem a szikla mögül, a vörös szörnyeteg közelebb volt, mint gondoltam. Halkan hátrálni kezdtem a fák határába, aztán előrántottam a kardomat. Megremegett a föld a sárkány vaskos lábai alatt, amikor földet ért. Észrevett, és rám kiáltott, a büdös nyála megállás nélkül csöpögött a szájából.
Meg sem rezzentem a kiáltásától, ahogyan a szaggal sem akadt különösebb problémám. A sárkány ráébredt, hogy nem fog kibújni a párbajunk alól: kinyitotta az állkapcsát, forró tűz tört elő a torkából. Egyből félreugrottam a lángok elől, aztán előre rohantam, egy vonalba kerülve a fejével. Mire felfogta, mi történik, én már a nyakába állítottam a kardomat. A penge átvágta a bőrét, majd a húsát, aztán megakadt az egyik csigolyájában. Nem ölte meg, de rettentő nagy fájdalmat okozott neki. 
A prédám üvölteni kezdett a kíntól, kétségbeesetten szállt fel a havas földről. Nem engedtem el a kardomat, ami az istennek sem akart kiszabadulni a nyakából. A markolatot szorongatva én is felemelkedtem a levegőbe, a sárkány megdöntötte a fejét, azt remélve, képes lesz lerázni magáról – de én nem adtam ilyen könnyen magamat. Rácsimpaszkodtam a keresztvasra, majd felhúztam magamat a kard mentén, gondosan ügyelve arra, hogy ne vágjon meg annak az éles pengéje. Felegyenesedtem, majd megmarkoltam a bestia nyakát, és felhúztam magamat rá. A prédám meg akarta akadályozni az előrehaladásomat: össze-vissza vonaglott a levegőben, hol a szárnyával, hol a mellső lábával próbált megszabadulni tőlem. A gond csak az, hogy egyikkel sem ért el igazán a hosszú nyaka miatt.   
Sikerült megülnöm a bestiát, összekulcsoltam a lábamat a torkánál, aztán a kezembe kerítettem a tőrömet. Szorosan megmarkoltam azt mindkét kezemben, és a sárkány tarkójába mártottam a pengéjét – menten abbamaradt az üvöltése.
Megálltak a prédám hatalmas szárnyai, majd zuhanni kezdett az erdő felé. Lenéztem, eddig észre sem vettem, milyen magasan voltunk. Minél lejjebb kerültünk, annál inkább tudatosult bennem, hogy ez hiba volt.

Szorosan megkapaszkodtam a haldokló sárkányban, és reméltem, egészben fogok földet érni. Nagy erővel csapódtunk be a fák közé, lefordultam a prédám nyakáról, ami számos fenyőfát tört ki maga alatt. Azt hittem, hogy megúsztam, aztán megakadt a szemem az oldalamat keresztülszúró faágon. Megpróbáltam kihúzni magamból, de nem maradt elég erőm hozzá. Felállni sem tudtam. Megrémültem, és kezdtem rájönni arra, eljött az út vége.
Lépteket hallottam, az átlagember volt az. Segíteni jött volna?
– Még él – mondtam neki erőtlenül. A sárkány levegőt venni is alig tudott, de nem akartam, hogy váratlan meglepetés érje a favágót. Az odament bestiához, és menten elvigyorodott. A nyakába is állította a baltáját egy erőteljes mozdulattal.
– Most már nem él – felelte, majd jól irányzott csapásokkal elválasztotta a sárkány fejét a nyakától. Kötelet ragadott, amivel rövidesen vontatásra kész állapotba hozta a trófeáját.
Tehetetlenül figyeltem az eseményeket. Sok vért vesztettem, egyre inkább elhagyott az a kevés erőm, amit az élet meghagyott nekem. Az átlagember egyszer csak felém fordult, aztán leguggolt mellém a havas földre. Elkerekedett a szemem, amikor levette az övemről azt a kis táska aranyat, ami a korábbi vadászatokból maradt hátra. Ezután a favágó megfordult, és elindult Kelet felé, ahol jó pénzt kap majd a maga után vonszolt sárkányfejért.
– Segíts! – mondtam alig hallhatóan. Nem akartam elhinni, mit csinált velem. Kellett, legyen benne némi jóság, az minden emberben volt.
– Nincs időm rá – mondta az átlagember, aztán tovább állt.
Hátrahagyott meghalni a hóban. Az eszem megállt, annyi veszély közül végül a hideg lesz az, ami beüti az utolsó szöget a koporsómba. A favágót is okolhattam volna, noha kevés értelmet láttam a vádaskodásban. Felesleges kegyeletet várni az emberektől, épp annyira, akár magától a kegyetlen sorstól.
Az életben küzdesz vagy meghalsz, csak addig maradhatsz talpon, amíg elég erős vagy túlélni a téged sújtó csapásokat. Ma az én küzdelmem véget ért. Gyenge voltam, nem kell sajnálni engem, hiszen az élet rendje, hogy elhulljanak a hozzám hasonló, ostoba emberek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése