Pálinkás Erika - Megjelölve (2016)

Januári könyvajánló

Mivel személyesen ismerem az írót, ez a könyv régóta birizgálta már a fantáziámat, ugyanis az első vélemény, amit hallottam róla, azt állította, lélektani regény, mely dél-amerikai indiánok kultúrkörében játszódik. Mikor kiadták a könyvet, azt hallottam, műfaját tekintve misztikus kalandregény, most azonban, hogy kiolvastam, úgy gondolom, ez egy ballada.

Hogy felfrissítsem gimnáziumi emlékeimet, utánanéztem, mit is jelent pontosan a ballada műfaja: A romantika stílusjegyeit képviseli, epikában megjelenő lírai elemeket tartalmaz, illetve valamilyen tragikus végkimenetelű történetet dolgoz fel, közben nyitott kérdéseket hagy maga után, illetve misztikus, varázslatos elemekkel színesít. A Megjelölve pontosan ezt teszi, méghozzá olyan mesteri gyönyörűséggel, hogy akkor is elönt a csodálat, amikor éppen a legborzalmasabb sorokat olvasom.

Itt azonban megemlítenék egy apró hibát, ami néha megtörte ezt az elvarázsolt világot: a szókincse rendkívül gazdag, ám sokszor átesett a ló túloldalára, ízes magyar beszéd helyett idegen szavakat használt, holott szép szavaink vannak ugyanezekre a dolgokra magyarul is.

A környezet abszolút romantikus, bár ideje jóval korábbi évszázadokra, az ókorra vezethető vissza, mintha egy mini görög-perzsa háborúba csöppentünk volna. Itt azonban a perzsák, vagyis a kreol bőrű korallok a békés és civilizált nép, a görögök pedig, a szőke, fehér bőrű nippek kifejezetten kegyetlen hagyományokkal rendelkeznek: minden emberbe késsel karcolják bele tulajdonságait vagy elért eredményeit, hogy örökre magukon viseljék a bélyegeiket.

Fényfelleg teraszos barlanglakásainak, olíva- és narancsfáinak látványa az Odüsszeia mesés szigeteire emlékeztetett, a Nipp-sziget pedig mintha valami polinéz cölöpbungalós halászfalu lenne. A leírások bővelkednek a költői eszközökben: szinesztézia, alliteráció, metaforák és szimbólumok, melyek még érzékletesebbé teszik a történetet, ám egy pillanatra sem viszik túlzásba. Mindig annyi szépséget kapunk, amennyire szükségünk van. Az üzenet átadásával már akadtak problémáim, néha szájbarágósra sikeredett az, amit anélkül is megértettünk volna.

Mielőtt belekezdenénk a történetbe, elárulok egy titkot: ez a könyv kétszer jött a világra, Erika évekkel ezelőtt írta meg az eredeti verziót, melyet a kiadó visszautasított. Nem vesztette el a hitét, eljárt íróiskolába, kiszélesítette látókörét, illetve elolvasott néhány etalonként szolgáló remekművet, melyből aztán teljesen új történet keletkezett, a mi legnagyobb örömünkre.

Hallomások alapján azt hittem, Rómeó és Júlia sztoriját fogom olvasni, új köntösbe bújtatva. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem! Igaz, maga a regény azzal kezdődik, a nipp vezér a lányát (Lia) a korallok vezetőjének fiához (Arman) akarja feleségül adni. Ez a szövetség azonban csak álca, mert a nippek maguknak akarják a korallok otthonát, Fényfelleget. Lia és Arman azonban tényleg egymásba szeret, de ez nem elég a háború megakadályozására.

A nippek elűzik a korallokat, és elfoglalják az otthonukat, Lia, pedig mint áruló, az örök szégyen jelét kapja vágásként a szemei alá, így kell élnie életét a nippek között. Apja azonnal feleségül adja az erőszakos és öntelt Vadorhoz, aki aztán úgy bánik vele, mint a kutyával, ezzel is bünteti azért, mert tudja, hogy Lia még mindig szereti Armant, ezáltal a szíve a korallok, és nem a nippek kolóniája felé húz. Ez azonban csak az előzmény, a Megjelölve ennek a következményeit dolgozza fel.

Ismerősen hangzik, ugye? A skarlát betű hősnője küzdött hasonló problémákkal, a szigorú szabályok ellenére a szívére hallgatott, amiért egy életen át viselnie kellett a kiközösítés billogát.

A fejezeteket felváltva olvashatjuk egyszer Lia, máskor Arman szemszögéből. A fő bonyodalmat természetesen az okozza, hogy egyik fél sem tudta kiverni a fejéből a másikat, s habár időközben mindketten megházasodtak, még mindig szerelmesek egymásba, öt év elteltével is, ez cseppet megnehezíti Arman dolgát, akitől a korallok azt várják, hódítsa vissza Fényfelleget.

Bár a kezdetekben Lia kapott nagyobb figyelmet, mégis azt éreztem, Arman ment keresztül nagyobb jellemfejlődésen. Amint tudomást szerez valamiről, amit nem spoilerezek le, azonnal maga mögött hagyja a lanyha, megfelelési kényszertől összeroskadó énjét, és igazi férfi válik belőle.
Lia rögtön az elején erős karakter, tetszett, hogy nem a klasszikus értelemben vett harcos amazont kaptuk főszereplőnek, hanem egy olyan nőt, aki tényleg nőként viselkedik, érez és mérlegel, szeret és gyűlöl, cselekszik és habozik, de nem egy rideg gyilkológép, női bőrbe bújtatva.

Mivel igen fontos előzményekből épül fel a történet, szerintem a visszaemlékezések helyett jobban mutatott volna egy előhang, ami élő egyenesben közvetíti a mészárlás előestéjét. Bár Arman emlékeiből megkapjuk ennek a leírását, én mégis úgy éreztem, ezzel kellett volna indítani, nem csak visszautalni rá. Illetve sokszor megszakadt a dramaturgia, és csak később, gyorsan összefoglalva kaptuk meg azt, hogy mi történt a fejezet vége után. Én ezt nem szeretem, nekem az tetszik, amikor élőben láthatom az eseményeket, ez azonban csak a szubjektív véleményem, lehet, hogy másnak meg éppen így fog tetszeni.

A történet a főszereplők lelkére helyezi a hangsúlyt, ne várjunk nagy vérengzést vagy eget rengető akciót. Ez a regény azoknak való, akik rendkívül fejlett érzelmi intelligenciával rendelkeznek, így át tudják érezni Arman és Lia vívódását, döntéseik súlyát. Az író többször belevisz minket a csavarba, sokszor azt hittem, végre megoldódik a probléma, aztán történt valami, ami mindent átfordított, spirálban csúsztam lefelé a csúszdán, és ez nagyon tetszett. Azonban néhány alkalommal úgy éreztem, nem volt hozzá bátorsága, hogy szabadjára engedje a fantáziáját, és rendesen meggyepálja a szereplőket, ahogyan azt a szituáció megkívánta volna. Úgy gondolom, minden helyzetet éppen olyan komolysággal kell kezelni, mint amennyire az. Itt néha nem sikerült, pár részletet nagyobb gonddal kellett volna kibontani, hogy még jobban átadja a csavar jelentőségét.

A regény fő üzenete számomra: könnyű úgy szeretni valakit, ha közben minden olyan tökéletes, és nem kell problémákkal szembenéznünk és szenvednünk. Azonban mikor a világ apró darabokra törik körülöttünk, akkor mutatkozik meg igazán, milyen a valódi szerelem, hogyan kell küzdeni egymásért, szeretni a másikat akkor is, ha már elszállt a rózsaszín köd, és csak a valóság maradt.

Mivel a regény elején ott áll az ajánlás: „Zarának”, tudom, hogy Erika a kislányához intézte Lia szavait, érzelmeit és minden megnyilvánulását, számomra ettől vált igazán fantasztikussá és hitelessé Lia karaktere.

Lebilincselő könyvet olvashattam, mely az elejétől a végéig megdobogtatta a szívemet, átéreztem minden egyes pillanatát, gondolatban én is ott harcoltam velük, futottam utánuk, könnyeztem és örültem, amikor ők is. Nagyon várom a folytatást.