2017. február 27., hétfő

Baráth Veronika: Derego




A furgonból fegyveresek ugrottak elő, és elkezdtek kipakolni a csomagtérből. Engem csak a kormány mögül előkászálódó alak érdekelt. Az emberek fennhangon üdvözölték, ő pedig fehér kesztyűs kezével beletúrt a mosdatlan kölykök hajába, megveregette a férfiak vállát, megsimította a nőkét.
Uriel boldogan tört utat hozzá, aztán hevesen rám mutogatott. Nem örültem neki. Amíg odaértek hozzám, bőven akadt időm végigmustrálni a jövevényt. Szikár volt, hosszú lábait katonásan előre nyújva, kihúzott háttal közeledett, akár egy területét bejáró kakas. Mélybarna, gondosan hátrasimított hajából kiszabadult egy-egy rakoncátlan tincs, ami szinte ingerelte az embert, hogy túrjon bele a frizurába, és fésülje helyre a fürtöket. Ezt az éppcsak hanyag megjelenést erősítette a friss borosta a széles állkapcson, és a kihívó félmosoly. Tekintete szégyentelenül végigsimított a testem körvonalain, megállapodott az arcomon, majd a zöld szempár fáklyaként rámragyogott. Egy olyan férfi nézett farkasszemet velem, aki pontosan tudja, hogy vonzó, és nem habozik elvenni, amit megkíván.
Csakhogy én már rég kinőttem a hormonok uralta tinédzserkorból, ennyitől még nem dobtam el a józan eszemet. Habár, más körülmények között talán a ruháimat eldobtam volna. De most egy lázadógyűlés közepén álltam, erősen gyanítva, hogy a kocsi utasai mind terroristák.
– Lina, bemutatom a mi drága vez...
– Ugyan Uriel, nem kell eltúlozni. – A férfi lehúzta kesztyűjét és kezet nyújtott felém. A bámészkodók arckifejezéséből kitűnt, hogy ettől rendkívül megtisztelve kellene éreznem magam. – Dominik Derego vagyok.
Mást nemigen tehettem, elfogadtam a kézfogást. Derego könnyed mosolyt villantott rám.
– Örülök, hogy végre megismerhetem. Remélem, máskor is lesz szerencsénk találkozni.
– Csak ma jöttem. – Talán nem volt túl bölcs dolog a gettóban ellenkezni egy terroristával, de soha nem is tartottam magamat bölcsnek.
Derego szeme összeszűkült, ám a haragja hamar elillant, vagy legalábbis a férfi maszkja mögé kényszerült.
– Talán nem érezte jól magát közöttünk?
– Igazán egyedi műsor volt, ezt elismerem.
– Nos, bármikor szívesen látjuk.
Sarkon fordult, és magunkra hagyott minket Uriellel.

Pár nappal később leparkolt mellettem egy luxussuhanó.
– Revulina kérem, ma én viszem el az urasághoz – szólított meg a sofőr.
– A kicsodához?
– Hát Derego úrhoz! Elnézést, titkos lett volna?
Alaposan végigmértem az ifjút. Századjára sem nézett ki terroristának. Mégis mit akar tőlem Derego? Éreztem, hogy bukfencezik a gyomrom.
– Nem megyek – közöltem ridegen.
– Hogy érti, hogy nem jön?
– Úgy, hogy semmi kedvem találkozni Deregoval.
– Dehát... – A kétségbeesett sofőr egymás után háromszor lazított a csokornyakkendőjén. – Én nem értek a női praktikákhoz, de kérem, ne most játssza az elérhetetlent!
– Női praktikák? – Kezdtem rájönni, hogy itt valami mocskos kis félreértés lesz. – Maga azt hiszi, hogy randim lesz Deregoval?
– Nem lesz?
– Soha.
Az ifjú percekig próbálta megemészteni a hallottakat, de végül nem sikerült neki.
– Bocsánat, illetlen voltam. Én nem ítélkezem... – Az imént meglazított nyakkendőt olyan hevesen húzta szorosabbra, hogy attól féltem, nem kap levegőt. – Az uraság annyit mondott, kísérjem el hozzá.
Megadón sóhajtottam. Ha tovább ellenkezem, a fiú még megfojtja magát. Derego úgyis rámtalál, és a következő meghívó talán nem lenne ilyen kedves.

A lakás pont olyan volt, mint a tulajdonosa – divatosan modern és lélektelen. Derego lazán összekulcsolt lábbal üldögélt a kanapén, és a Dies Irae-t hallgatta Mozart Requiemjéből. Amint meglátott, lehalkította a zenét.
– El kell keserítselek, egyáltalán nem vagyok odaadó szerető – közöltem köszönés helyett.
– Kár – felelte szenvtelenül. Szája félmosolyra húzódott.
– Nem szégyenli magát, hogy ilyen fényűzőn él, miközben a hívei éheznek?
– Mindenkinek megvan a maga feladata. Én innen tudom leginkább szolgálni a felkelést.
– Milyen kényelmes.
– Ó, ne higgye! – nevetett. – Kellemetlen vacsorákra járnom, miközben mindenki tudja, hogy én vagyok a „mocskos terroristavezér”.
– Ha valóban tudnák, már börtönben rohadnál.
– Látom, semmit sem tudsz a politikáról. – Hellyel kínált maga mellett, de nem fogadtam el. – A mi drága diktátorunknak jól jön egy kis terror itt-ott. Amíg van egy ellenség, aki nem csinál túl nagy bajt, de a nép haragudhat rá, addig nem ellene szólalnak fel az emberek, ugyebár.
– Tehát neki dolgozol? – kérdeztem fölényesen.
– Ő úgy tudja.
– Gondolom, a szíved valójában a sárban kúszó felkelőké  – fintorogtam.
– Á, a szívem! Boldogan megmutatom neked, mi rejlik benne – mosolygott rám csábosan. Undorodtam tőle. – De lényegében igen. Az erőforrások elosztása igazságtalan, ráadásul a fejlődéshez épp olyan előnytelen, mint az üzleteléshez. A diktatúra halálát akarom. A diktátor halálát akarom, és te ebben fogsz segíteni nekem. Közel kell férkőznöd hozzá.
– Sajnálom, még egy diktátor számára sem vagyok odaadó szerető.
Derego felkacagott.
– Édes kis Lina! Épp olyan vagy, mint anyád volt.
Kőszoborrá dermedtem. Csak blöfföl, túl fiatal, nem ismerhette anyámat.
– Még apám vezette a felkelést, kisfiú voltam, de rá tisztán emlékszem – felelt a gondolataimra. – Mindig adott nekem cukorkát.
Hazudik – nyugtattam magamat. –  Csak játszik velem.
– Bár anyád kiváló szerető hírében állt. Diktátorunk már akkor is szerette a szép lányokat.
– Az anyám nem volt senki szeretője.
– Milyen magabiztosan mondod ahhoz képest, hogy hároméves korodban láttad utoljára!
– Hallgatlak – sóhajtottam.
A meséje lényege az volt, hogy anyám épp akkortájt kémkedett a felkelőknek a diktátor ágyából, amikor én fogantam. Az uralkodó szerette az anyámat, és azóta sincs gyereke, holott köztudottan vágyik rá. Ennyiből hamar összeraktam, mit vár tőlem Derego.
– El akarod hitetni, hogy én vagyok a rég elvesztett lánya. Kémkedni küldesz, ahogy anyám is tette az állításod szerint.
– Nem. – Derego arcán fülig szaladt a vigyor. – Azért küldelek oda, hogy megöld.
Egy csepp illúzióm sem volt Deregoról – tudtam, egy olyan emberrel állok szemben, aki szemrebbenés nélkül parancsolja követőinek, hogy robbantsák fel magukat egy plázában. Azzal is tisztában voltam, hogy amint meghal a diktátor, Derego mosolyogva ülne a megüresedett székébe. Mégis rábólintottam az ajánlatra.
Már épp az ajtó felé fordultam, amikor vendéglátóm utánam szólt:
– Kérlek, foglald el magad még egy órácskára! Ígérem, nem foglak zavarni.
– Minek?
– Minimum ennyit töltök a szeretőimmel. Gyanús lenne, ha túl korán távoznál.
Dacosan huppantam le a kanapé túlsó végébe.
– És még valami: tudom, hogy mit gondolsz rólam. – Felállt és fenyegetőn fölém hajolt. – Nem érdekel. Ha igazán akarnám, már az enyém lenne az életed, még a csinos seggedet is megkapnám. Ugyanis mindig megszerzem, amit akarok. Ezért vagyok hasznára a drága felkeléseteknek. Nektek álmaitok vannak, én pedig tudom, hogyan kell elérni valamit. Az első számú szabály az, hogy semmi sem adatik ingyen. Egy felkelésnél az emberélet a legfőbb erőforrás és... nos, néha áldozni kell belőle.
Rezzenéstelenül álltam a tekintetét.

Anya, kiderítem, ki voltál – fogadtam meg magamban. – Kiderítek mindent, és utána megnyúzom Deregot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése