Belaghort egy kínpadon feküdt, mely előtt néhány lény állt. Pikkelyes, kígyószerű bőrük, hidegen csillant meg a sötétségben, mely minden irányba elszívta a fényt, ahová csak nézett. Sárga szemük, mohó kapzsiságról árulkodtak, villás nyelvük ki-kicsapott és a kiszökő hangok értelmes szavakká álltak össze.
Egy városról akartak tudni, ami a sziklák elfeledett mélységeibe épült. Tudni akarták, hol van a kapu, mely odajuttatja őket. Az Istenek Városába akartak menni, ahol annyi évet élt az istenekkel együtt.
A kínpadon fekvő tudta a helyet, ám szája nem nyílt szóra. Tisztában volt azzal, hogy megbéklyózva vált kiszolgáltatottá a Jáspis kör népének. Gyengének érezte magát, ereje elhagyta. Nem a fizikai erő korlátai aggasztották, hanem a tudatának gátjai, melyeket azok a lények emeltek.
Elméjébe szúrásszerű fájdalom hatolt és már nem értette a kígyó szolgáit. Szorították, döfték, égették a mozdulatok és szavak melyek, a sötét varázslók kínzásai voltak. Nem hagytak nyugalmat az egyre gyengülő léleknek, miközben lüktető fájdalom tört rá. Újra és újra át kell hát élnie ezt a borzalmat. Ködösen emlékezett arra, hogy ezek szörnyűségek, csupán a múltban történt vallatások folytatásai.
A kín elviselhetetlenné vált, mikor mellkasát egy erő szorította össze, ameddig már nem kapott levegőt, aztán a teste szét akart robbanni, melynek következtében elméje már nem bírt a tudattal. Nem tudta mi történik, nem tudta hol van, csak a hideg fájdalom járta át tagjait, mintha a kezdet nélküli, ám végtelenbe nyúló kínzások sohasem akartak volna megszűnni. Üvölteni akart, de hangja erőtlenül fuldoklott a fájdalom tengerében. Úgy érezte teste mindjárt megadja magát, ám a megváltó vég elkerülte azért, hogy szenvedése örökkévaló legyen a kínok végtelen űrjében.
A fájdalmak hullámzó áradatában hirtelen megszűnt gyötrelme, és látása újra visszatért. Még mindig a kínpadon feküdt. A kígyófejű lények szótlanul léptek hozzá és kioldották bilincseit. Ő tehetetlenül hullott a földre, miközben hangokat hallott. Erőlködve nézett a zaj forrásának irányába és három alakot látott, kiknek az arcvonásai jól kivehetőek voltak. Tisztán látta az emberi szemek villanásában leledző, kapzsi hatalom sóvárgását. A ráncok árnyékaiban megbúvó, számító kicsinyességet, a halandók emberi gyarlóságát. Ruházatuk nemesekre vallott és köpenyükön Nusgen, Salo és Jermun-Leion címere díszelgett. Nem szóltak csak nevettek.
A sátáni kacaj egyre hangosabbnak hatott, miközben egy alakot vonszoltak a kínpadhoz. Nem látta ki ő, de furcsa mód vonzalmat érzett iránta. Nem tudta milyen természetű vonzalmat, csak azzal volt tisztában, hogy a jelenlevők közül az egyetlen, aki szimpátiát ébreszt benne. Hiába próbált felkelni a földről, nem látta jobban az alakot. Elmosódott arca éles ellentétben állt a három alakkal, akiket tisztán és kivehetően észlelt. A kígyó emberek nekifeszültek gyötrő varázslataikkal az alaknak és ő női hangot hallott. Ismerős volt, nem emlékezett honnan, de ismerte. Félelem kerítette hatalmába, attól, hogy baja esik annak az alaknak. Nem akarta, hogy bántsák, hogy hozzá érjenek, hogy mágikus praktikákkal illessék a kínpadon fekvőt.
Fel akart kelni, de kimerült teste nem engedelmeskedett. Nem volt képes felvenni a harcot. A hiábavaló próbálkozások tovább gyengítették, ám ami a fizikai fájdalomnál is erősebb volt számára, a fekvő alak gyötrődése. Félelme pánikba csapott át és a kétségbeesés hatalmasodott el rajta, miközben őrület környékezte meg attól, hogy tétlenül nézte az ismeretlen lény szenvedését. Minden sikoly, minden nyögés, élesen vágott tudatába, megerősítve a tehetetlenség tébolyában. Aztán az egyik nekromanta, felé fordult és a kép elsötétült, végleg legyőzték.
Hideg sötétség vette körül, érezte, hogy elhagyta az élők világát. Lelke és teste egyaránt kiszakadt az anyagi világ béklyóiból és tudta, két világ közé szorult a túlvilág birodalmának határánál. A távolban egy fény gyulladt. Apró kis pont, mely egyre közelebb száguldott felé és ahogy a fény elérte, villanás futott át a sötétben.
Miután látása kitisztult érzékelte a padlót, ami feketén csillogott, mégis anyagával emelkedett ki a sötét semmiből. A távolban, mintha fényt látna, de a homály körbe zárta. A földön jeges fuvallat csapott át és megfagyott a talaj. Érezte a környezete lehűlését, miközben tudta, itt a vég, a halál angyala eljött érte.
A padlóban vörösen izzó rúna jelent meg, melyből fekete köd szivárgott, először lassan majd egyre gyorsuló tempóban. A köd örvényleni kezdett és a ki-kicsapó füstgomolyagok szédítő sebességgel megkerülték, majd visszatérve alakot öltöttek. Hangokat hallott, ahogy a sötét füst örvénylett. Tucatszor hallotta a nevét, mindannyiszor más hanglejtésben. Végül a köd összeállt és előtte alakot öltött. Lassan közeledett felé, a talaj felett siklott, eközben megcsapta az elmúlás szele, és lelkét félelem szorította össze. A Halál Angyala, felé mutatott miközben közeledett.
- Ember! - hangja suttogásként töltötte be az anyagtalan semmi minden zugát, és érezte, ahogy szívét jeges ujjak szorították össze. – Élő nem léphet a halál birodalmába. - Ezután kezében egy hatalmas kard öltött testet, mely lassan épült fel kezében, a markolattól a fegyver hegyéig. Hosszú pengéje sárgán izzott, mintha az alvilág tüze égne benne, éléről pedig láva csepegett a fekete talajra.
Látva a vég közeledtét gerincén jeges áramlat futott végig, miközben zsigereiben érezte a forróság áradatát. Olyan elemi félelem szökött belé, mely még sohasem szorongatta elmúló testét. Az ősi félelem, mely idősebb az emberektől, amely az idők hajnalában születő ösztönökkel együtt nevelkedett és uralta a halandót. A fojtogató érzelmek kavalkádjában, azonban bevillant egy kép az élők birodalmából, mely ösztönök tengerét zúdította elméjére. Az igazságtalanság és kínok képe, mely központjában az ember állt.
Új érzés hatalmasodott el rajta. A fölé tornyosult árny megállt előtte, és sziszegő, suttogó hangon szólt, miközben két sárgán izzó tekintetével égette. Értette, amit mond, de nem figyelt már rá. Nem tudott, mert elméjében a félelmet elnyomta a harag. Tagjaiban a szétáradó gyűlölet elutasította a beletörődő elmúlás gondolatát. Vissza akart térni az élők világába, hogy megfizessen mindazért, amit az emberek tettek vele és azzal a lénnyel a kínpadon. Meg akart fizetni és pusztítani akarta kínjainak okát, a halandókat. Hiába érezte szívének összeszorulását és lelkének rettegését, mégsem akarta megadni magát a Halál Angyalának.
A rettegést felváltotta a tenni akarás, azzal a fekete árnnyal szemben, amiben az elmúlás leledzett. Ereje visszatért, mert már nem vonatkoztak rá az anyagi világ láncai. Tagjai erőtől és mágikus energiától duzzadtak, melyek gyilkos dühvel telítettek. Nem lehet így vége, mert uralni tudja a végzetet.
Dühödt lázban nézett az előtte álló árnyra és elméjéből kiürült minden. Kiűzte a bénító emberi gondolatokat, a testét és lelkét gyengítő, ártatlan érzelmeket. Érezte a harag és a gyűlölet erővel töltik meg, mely végtelenül árad szét zsigereiben. Képes volt tudásával kinyerni a sötétség erejét, mely körülvette. Teste remegett és valamiféle alakuláson ment át, de tudta, hogy ez felülemeli az emberi sebezhetőségen. Ráüvöltött a Halál Angyalára és akaratára fehér tűz lepett el mindent. Ellenfele hátratántorodott és suttogó hangja éles sikollyal tépte fel a két világ közti néma csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése