- Márciusi könyvajánló -
Az Acélszentek a Könyvmolyképző Kiadó versenyének nyertese lett az V. Aranymosás Irodalmi Válogatón.
Kristóffal a Fiatal Írók Társaságában ismerkedtem meg, ahová elsők között csatlakozott. Hirdettünk egy novellaíró versenyt, amibe szerettünk volna legalább egy hivatásos írót felkérni zsűrinek, és ő lett az egyik. A feladatot boldogan elvállalta, és hiánytalanul teljesítette. A versenyünk győztesét egy általa választott könyvvel jutalmaztuk, ő pedig az Acélszenteket választotta.
Ezen felbátorodva magamnak is megvettem a könyvet, és mivel aznap Kristóf is velünk tartott, azonnal dedikálta a példányokat. Akkor találkoztam vele először személyesen, és határozottan állítom, pontosan ugyanazt a stílust tükrözi, amilyent a könyve. Így került hát birtokomba ez a cseppet sem átlagosnak mondható regény, ami legalább annyi fejtörést okozott nekem, mint a főhősnek - kezdjünk is hozzá rögtön!
A borító lenyűgöző. Lángoló gázmaszk, háttérben a Lánchíddal, mely azonnal tudatja az olvasóval, hogy a történet Budapesten játszódik. Csakhogy ez nem az a Budapest, amit mi ismerünk. Itt kérem szépen már végigtarolt a harmadik világháború, a fontosabb történelmi épületeket kivéve mindent szétbombáztak, leromboltak, tönkretettek – és az óta eltelt kétszáz év. Most kezdődik a történet.
A város különféle szektás csoportok territóriumaira oszlik: Angyalföld, Újpest, Óbuda, Lehel tér stb. Ezeken marakodnak a szektások, a németek, a kommunisták, és mindenki, aki él és mozog, egyszóval mindenki utál mindenkit, és mindenki meg akar (és meg is öl) mindenkit. Ez cseppet sem meglepő egy posztapokaliptikus világban; maga a hangulat engem kissé a Mad Maxre emlékeztetett, csak ez nem sivatag, hanem romváros, és a szereplőink nem motorral, hanem gyalog vagy exoszkeletonban csücsülve utaznak.
Itt tegyünk egy kis kitérőt, mi is az az exoszkeleton (röviden exo): mesterséges külső váz, az emberi testet magába foglaló teherhordó-helyváltoztató szerkezet. Ilyet először az Avatarban láttam, de a Vasember páncélja is hasonló elven működik.
A könyv címe egyébként megér egy külön misét. Az exókat a szektások szentként tisztelik, mert nagyok és hatalmasak, és nehéz őket elpusztítani, meg persze acélból vannak. A szektásokról még annyit tudni kell, hogy némelyik vallási, némelyik tudományos alapon működik. A géprombolók például tudományosak, éppen ezért a vallásiak hitetlennek tartják őket, és inkvizítorok módjára üldözik, majd élve elégetik őket a hitetlenségükért.
Főhősünk, Szabó Ádám a gépromboló szekta oszlopos tagja, napjait az teszi ki, hogy savanyú cinizmussal járja Budapest romos utcáit, és kósza exók után kutat, hogy kiiktassa őket. Jobb keze és tanítványa, Dani egy ideig még mellette lohol, aztán elválnak útjaik, mert jön a konfliktus.
Kiderül ugyanis, hogy egy Fantomnak nevezett, exóba bújt elmebeteg srác ellopott egy atomtöltetet, amivel minden bizonnyal a levegőbe akarja röpíteni egész Budapestet, legalábbis a géprombolók erre gyanakodnak. Kiküldik Ádámot magánküldetésre, hogy akadályozza meg a katasztrófát, és főhősünk fanyalogva ugyan, de rendkívüli alapossággal nyomozni kezd.
Meglátogat néhány érdekes embert, történik ez-az, néha elhagyják a társai, néha újak csatlakoznak hozzá, és ő egyre közelebb (vagy távolabb) kerül a céljától, mígnem be kell látnia, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Éppen jókor, ugyanis felbukkan a színen a femme fatale, alias Takács Nikolett, a Kaszás, vagyis a géprombolók legveszélyesebb és leggyűlöltebb ellensége. Takács Nikolett akár férfi is lehetne, mert úgy beszél, úgy iszik és úgy harcol, akár egy férfi. Szerelmi szálra kérlek, ne számítsatok, ez nem az könyv.
A történetről ennél többet nem tudok írni, ugyanis minden a fináléra építkezik. A szerkezetét úgy képzelem el, mint egy száz vagonból álló tehervonatot, amit egyetlen bivalyerős mozdony húz a sínen: nincsenek mellékszálak, nincs visszaemlékezés, nincs az eseményeket visszájára fordító csavar sem. Tehát a történet sajnos kissé egysíkúra sikeredett. Ezt nevezném a regény egyik gyengeségének a kettő közül.
A másik gyengeség a világépítés. Olvasás közben előfordult, hogy írtam Kristófnak, és megkérdeztem, ez micsoda, ez kicsoda, az mit jelent, most mi történik. Ádám narrációjából ugyan nagyon sok érdekes és hasznos dolgot megtudhatunk, de sajnos nekem hiányzott az alap, ami az egész világot megtartja, összefogja – enélkül pedig a levegőben lóg az egész.
Ennek kiküszöbölésére két megoldást tudtam volna javasolni: az egyik egy előszó vagy függelék, amiben részletesen elmagyarázza, mi hogyan kapcsolódik össze. A másik pedig ha menet közben megállítja a történetet egy kis magyarázkodással. Számomra mindkettő elfogadható lett volna, de kimaradt, így néhol nehezen lehetett megérteni az eseményeket.
Na de akkor mégis miért ez a regény lett az igen komoly, szigorú és színvonalas Aranymosás válogató nyertese?
Azért, mert ez a könyv egész egyszerűen baromi jó. Igen, ezt a szót használom, mert ez a szó illik rá. A tehervonat elképesztő erővel vágtat a síneken, és ezt a karakán mentalitást maga az írás stílusa biztosítja a legjobban. Nyers, durva, irónikus feketehumorral fűszerezett minden egyes fejezet, oldal és bekezdés. Nagyon jól bánik a szavakkal, sőt, ő maga is alkotott néhány új szót vagy kifejezést, amit nem szoktunk a mindennapi életben használni. Nincs egyetlen olyan rész sem, ahol kizökken ebből a cinikus, fásult és kissé öntelt hozzáállásból. De most komolyan, csak felcsapom a könyvet, és ilyeneket találok:
„Először magára rángatta a nadrágját, ami a levegőben lecsúszott róla, majd pofán vágott. Nem volt túl erős az ütése, de a hosszú, éles körmei így is felsebezték az arcomat. Mondjuk én meg egy perce kivertem pár fogát, de arra megvolt a magam jó indoka.”
Ahogyan Ádám rója a sivár utcákat és lövi a sorozatot az ellenségbe, ugyanolyan határozott magabiztossággal írja Kristóf a sorokat, biggyeszti tele jókor jó helyen megdöbbentő, vicces vagy gyomorforgató jelenetekkel. Ritkán látni ilyen erős kötődést író és főhőse között.
A másik nagy erősség az akciójelenetek. Nem titok, hogy ebben a regényben elég gyakran előfordulnak pisztolypárbajok, robbanások, ökölvívás és aprítás. Ezeket érzékletesen és részletesen tárja elénk, amihez jó gyomor kell, de aki az efféle műfajt szereti, az nem fog csalódni. A finálé pedig legalább akkorát szól, mint egy atombomba. Mivel korábban elmondtam, hogy az egész történet a végkifejletre építkezik (nem áll több lábon), így az olvasó elvárja, hogy az tökéletes legyen. Megsúgom: az lett.
Így tehát újabb magas nívójú szellemi szórakozásnak lehettem alanya, bár nem volt teljesen hiánytalan az élmény, de megérte. Nagyon tehetséges ifjú író tűnt fel az irodalom csillagos egén, és reméljük ez a képessége idővel növekedni fog. Hamarosan egyébként elkészül a következő regénye, ahol beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Ha meg akarjátok venni az Acélszenteket, mellékesen javaslom: érdemes legalább egyszer személyesen találkozni Kristóffal, ugyanis szeret vicces dolgokat írni a dedikálás mellé. Így tehát nem csak lesz egy jó könyvetek, de még az eszmei értéke is növekedni fog az ő egyedi ajánlásával.
Kristóffal a Fiatal Írók Társaságában ismerkedtem meg, ahová elsők között csatlakozott. Hirdettünk egy novellaíró versenyt, amibe szerettünk volna legalább egy hivatásos írót felkérni zsűrinek, és ő lett az egyik. A feladatot boldogan elvállalta, és hiánytalanul teljesítette. A versenyünk győztesét egy általa választott könyvvel jutalmaztuk, ő pedig az Acélszenteket választotta.
Ezen felbátorodva magamnak is megvettem a könyvet, és mivel aznap Kristóf is velünk tartott, azonnal dedikálta a példányokat. Akkor találkoztam vele először személyesen, és határozottan állítom, pontosan ugyanazt a stílust tükrözi, amilyent a könyve. Így került hát birtokomba ez a cseppet sem átlagosnak mondható regény, ami legalább annyi fejtörést okozott nekem, mint a főhősnek - kezdjünk is hozzá rögtön!
A borító lenyűgöző. Lángoló gázmaszk, háttérben a Lánchíddal, mely azonnal tudatja az olvasóval, hogy a történet Budapesten játszódik. Csakhogy ez nem az a Budapest, amit mi ismerünk. Itt kérem szépen már végigtarolt a harmadik világháború, a fontosabb történelmi épületeket kivéve mindent szétbombáztak, leromboltak, tönkretettek – és az óta eltelt kétszáz év. Most kezdődik a történet.
A város különféle szektás csoportok territóriumaira oszlik: Angyalföld, Újpest, Óbuda, Lehel tér stb. Ezeken marakodnak a szektások, a németek, a kommunisták, és mindenki, aki él és mozog, egyszóval mindenki utál mindenkit, és mindenki meg akar (és meg is öl) mindenkit. Ez cseppet sem meglepő egy posztapokaliptikus világban; maga a hangulat engem kissé a Mad Maxre emlékeztetett, csak ez nem sivatag, hanem romváros, és a szereplőink nem motorral, hanem gyalog vagy exoszkeletonban csücsülve utaznak.
Itt tegyünk egy kis kitérőt, mi is az az exoszkeleton (röviden exo): mesterséges külső váz, az emberi testet magába foglaló teherhordó-helyváltoztató szerkezet. Ilyet először az Avatarban láttam, de a Vasember páncélja is hasonló elven működik.
A könyv címe egyébként megér egy külön misét. Az exókat a szektások szentként tisztelik, mert nagyok és hatalmasak, és nehéz őket elpusztítani, meg persze acélból vannak. A szektásokról még annyit tudni kell, hogy némelyik vallási, némelyik tudományos alapon működik. A géprombolók például tudományosak, éppen ezért a vallásiak hitetlennek tartják őket, és inkvizítorok módjára üldözik, majd élve elégetik őket a hitetlenségükért.
Főhősünk, Szabó Ádám a gépromboló szekta oszlopos tagja, napjait az teszi ki, hogy savanyú cinizmussal járja Budapest romos utcáit, és kósza exók után kutat, hogy kiiktassa őket. Jobb keze és tanítványa, Dani egy ideig még mellette lohol, aztán elválnak útjaik, mert jön a konfliktus.
Kiderül ugyanis, hogy egy Fantomnak nevezett, exóba bújt elmebeteg srác ellopott egy atomtöltetet, amivel minden bizonnyal a levegőbe akarja röpíteni egész Budapestet, legalábbis a géprombolók erre gyanakodnak. Kiküldik Ádámot magánküldetésre, hogy akadályozza meg a katasztrófát, és főhősünk fanyalogva ugyan, de rendkívüli alapossággal nyomozni kezd.
Meglátogat néhány érdekes embert, történik ez-az, néha elhagyják a társai, néha újak csatlakoznak hozzá, és ő egyre közelebb (vagy távolabb) kerül a céljától, mígnem be kell látnia, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Éppen jókor, ugyanis felbukkan a színen a femme fatale, alias Takács Nikolett, a Kaszás, vagyis a géprombolók legveszélyesebb és leggyűlöltebb ellensége. Takács Nikolett akár férfi is lehetne, mert úgy beszél, úgy iszik és úgy harcol, akár egy férfi. Szerelmi szálra kérlek, ne számítsatok, ez nem az könyv.
A történetről ennél többet nem tudok írni, ugyanis minden a fináléra építkezik. A szerkezetét úgy képzelem el, mint egy száz vagonból álló tehervonatot, amit egyetlen bivalyerős mozdony húz a sínen: nincsenek mellékszálak, nincs visszaemlékezés, nincs az eseményeket visszájára fordító csavar sem. Tehát a történet sajnos kissé egysíkúra sikeredett. Ezt nevezném a regény egyik gyengeségének a kettő közül.
A másik gyengeség a világépítés. Olvasás közben előfordult, hogy írtam Kristófnak, és megkérdeztem, ez micsoda, ez kicsoda, az mit jelent, most mi történik. Ádám narrációjából ugyan nagyon sok érdekes és hasznos dolgot megtudhatunk, de sajnos nekem hiányzott az alap, ami az egész világot megtartja, összefogja – enélkül pedig a levegőben lóg az egész.
Ennek kiküszöbölésére két megoldást tudtam volna javasolni: az egyik egy előszó vagy függelék, amiben részletesen elmagyarázza, mi hogyan kapcsolódik össze. A másik pedig ha menet közben megállítja a történetet egy kis magyarázkodással. Számomra mindkettő elfogadható lett volna, de kimaradt, így néhol nehezen lehetett megérteni az eseményeket.
Na de akkor mégis miért ez a regény lett az igen komoly, szigorú és színvonalas Aranymosás válogató nyertese?
Azért, mert ez a könyv egész egyszerűen baromi jó. Igen, ezt a szót használom, mert ez a szó illik rá. A tehervonat elképesztő erővel vágtat a síneken, és ezt a karakán mentalitást maga az írás stílusa biztosítja a legjobban. Nyers, durva, irónikus feketehumorral fűszerezett minden egyes fejezet, oldal és bekezdés. Nagyon jól bánik a szavakkal, sőt, ő maga is alkotott néhány új szót vagy kifejezést, amit nem szoktunk a mindennapi életben használni. Nincs egyetlen olyan rész sem, ahol kizökken ebből a cinikus, fásult és kissé öntelt hozzáállásból. De most komolyan, csak felcsapom a könyvet, és ilyeneket találok:
„Először magára rángatta a nadrágját, ami a levegőben lecsúszott róla, majd pofán vágott. Nem volt túl erős az ütése, de a hosszú, éles körmei így is felsebezték az arcomat. Mondjuk én meg egy perce kivertem pár fogát, de arra megvolt a magam jó indoka.”
Ahogyan Ádám rója a sivár utcákat és lövi a sorozatot az ellenségbe, ugyanolyan határozott magabiztossággal írja Kristóf a sorokat, biggyeszti tele jókor jó helyen megdöbbentő, vicces vagy gyomorforgató jelenetekkel. Ritkán látni ilyen erős kötődést író és főhőse között.
A másik nagy erősség az akciójelenetek. Nem titok, hogy ebben a regényben elég gyakran előfordulnak pisztolypárbajok, robbanások, ökölvívás és aprítás. Ezeket érzékletesen és részletesen tárja elénk, amihez jó gyomor kell, de aki az efféle műfajt szereti, az nem fog csalódni. A finálé pedig legalább akkorát szól, mint egy atombomba. Mivel korábban elmondtam, hogy az egész történet a végkifejletre építkezik (nem áll több lábon), így az olvasó elvárja, hogy az tökéletes legyen. Megsúgom: az lett.
Így tehát újabb magas nívójú szellemi szórakozásnak lehettem alanya, bár nem volt teljesen hiánytalan az élmény, de megérte. Nagyon tehetséges ifjú író tűnt fel az irodalom csillagos egén, és reméljük ez a képessége idővel növekedni fog. Hamarosan egyébként elkészül a következő regénye, ahol beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Ha meg akarjátok venni az Acélszenteket, mellékesen javaslom: érdemes legalább egyszer személyesen találkozni Kristóffal, ugyanis szeret vicces dolgokat írni a dedikálás mellé. Így tehát nem csak lesz egy jó könyvetek, de még az eszmei értéke is növekedni fog az ő egyedi ajánlásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése