Szűcs L. Attila - Bogár blues

- 16+ A cselekmény helyenként durva nyelvezetet tartalmaz! -

– Gyűlölöm az ember-lárvákat. Ma is odajött egy kislány, aszongya: „Néézd, anya, katica!’ – azt majdnem matricát csinált belőlem. De ne féljetek, utána jól összeszartam a kiteregetett ruháikat.

– Kemény vagy, Francis.

– Igen, de egy mézharmatsör azért rám fér.

– Ejnye, hisz ma még repülsz…

– Egyszer élünk! Nem igaz, kocsmárosné, tiszavirág?

– Csak nehogy a fejedbe szálljon.

– Valamivel le kell öblíteni a levéltetveket…

– Apropó, az a hangya ott, beszélni akar veled.

– Na, mondjad, kisöreg.

– Csak szeretnék szólni, hogy megint a mi tetűfarmunkat dézsmálta meg…

– És?

– Nekünk az fontos haszonállat…

– És?

– Nézze, nem szeretnénk zűrt…

– Akkor kopj le!

– Emlékszem, régen úgy nevezték: a Kitinpáncélos Lovag. Mikor lett ilyen pöcs?

A katicabogár elfordult a pulttól. Bal első lába tőből hiányzott. Hagyta, hogy a hangya néhány kínosan hosszú másodpercig a csonkot bámulja, majd visszatért italához.

– A kövérseggű pók – szólt hátra válla felett.

A távolból egyre erősödő robogás hallatszott. Néhány vendég felállt, s a pénzt az asztalon hagyva sietősen távozott.

– A Harlekin- banda – mondta a pultos, és bekészített egy kihegyezett toklászt.

Az ablaktáblák már remegetek a robajtól, aztán hirtelen csönd lett. Az ajtóban öt árnyék jelent meg. A harlekinek vezére előrelépett, és lassan körbenézett a kocsmában. Tekintete megakadt a söntésnél.

– Hellóka, pöttyös labda! – kiáltott fel harsányan. – Pattogunk egy kört?

– Bocs, öreg, de másik csapatban játszom – felelte a katica reszelős hangján.

– Nicsak, Francis! Öreg barátom – a harlekin odaröppent a pulthoz.

– Szevasz, Leslie!

– A barátaimnak csak Ász.

– De mi nem vagyunk barátok, Leslie.

– Szomorú. De nem baj, nem bratyizni jöttünk. Igaz, fiúk?
A többi harlekin – néhány vendéget félrelökve– helyet foglalt az asztaloknál.

– Csapos, italt! – kiáltott a bandavezér.

– Ha lehet, ezúttal ne törjetek össze semmit.

– Az attól függ, milyen piával szolgálsz.

– Az attól függ, ezúttal fizettek-e érte.

– Írd csak a többihez!

– Ez esetben vízzel szolgálhatok.

– Mézharmatsör jobban esne.

– Semmi akadálya. Az itallapon szereplő tarifák mellett…

– Van biztosítás a krimón? – állt fel a Harlekinek vezére.

– Van.

– Akkor, gondolom, ezzel szívességet teszünk – Az egyik székkel betörte az ablakot. – Rajta, fiúk, munkára! – kiáltott a többi bandatagnak. – Ledolgozzuk a pia árát.

A harlekinek hozzáláttak, hogy módszeresen szétverjék a kocsmát.

– Elég lesz, Leslie! – szólalt meg a katica. – Gyertek, mindenkinek fizetek egy kört.

– Nocsak, Francis, szokatlan tőled ez a kedvesség…

– Megesik néha.

– Visszatért a Kitinpáncélos Lovag:

– Ne gúnyolódj, Leslie.

– Nem gúnyolódom. Ha annyira védeni akarod a csehót, intézzük el régimódi stílusban.

– Bunyózzunk?

– Jobbat mondok: Halálfutam!

– Jól van. Verd csak szét a kocsmát – a katica kifizette italát, és elindult az ajtó felé. A bandavezér azonban útját állta.

– Mi van, Francis, betojtál?

– Nincs kedvem ostobaságokhoz.

– Félted a többi végtagod, mi?

– Inkább az életedet féltem.

– Én hősöm… De hát úgysem vagyunk barátok, nem? Szóval fölösleges aggódnod értem.

– Ne légy ostoba!

– Akkor végigmegyek a pályán egyedül.

– Fogalmad sincs róla, mire vállalkozol.

– Ez igaz. Na? Akkor repülünk?

– Öngyilkosság lenne.

– Találkoztam már pókokkal. Punci népség. A kövérseggűtől sem félek.

– Nem tudsz te semmit!

– Akkor majd kiderítem. Mondjuk ötkor. A Koldus- kanyon bejáratánál.

– A vesztedbe rohansz.

– És ötkor indulok.

A Harlekin- banda dobhártyaszaggató zúgással távozott. A katica követte példájukat, de ő másfelé indult.

– Mondd csak, mi az a Halálfutam? – kérdezte a hangya a csapostól.

– Egy útvonal – felelte amaz. Végig a Koldus- kanyonon, éles kanyarok, hegyes sziklák… Lassítani, vagy visszafordulni nem lehet, a darazsak miatt. Csak egy út vezet kifelé, a kövérseggű pók fészkén át. Még a fullánkosok sem merik megközelíteni. Senki nem jutott túl rajta élve. Kivéve Francist… Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy is néz ki az út.

– Nem mesélte, hogy élte túl?

– Megmutatta, nem?

A forró délutáni nap valósággal felperzselte a kanyon vörös szikláit. A szél nem fújt, árnyékban is fullasztó volt a hőség.

A Harlekin- bandán kívül csak néhányan merészkedtek ki, köztük a hangya és a kocsmáros.

– Hallod ezt, fiam? – kérdezte a pultos a hangyát.

– Ezt a zúgást?

– Igen. Darazsak. Nagyon szeretik ezt az időjárást.

Közeledett az öt óra, de a katica sehol sem mutatkozott.

– Nem jön el. A gyáva! – mondta a harlekinek vezére.

– Akkor mehetünk is haza, főnök – felelte az egyik pribékje.

– Nem! Akkor is végigmegyek rajta!

– Itt az idő, főnök ­– pillantott az órájára egy másik harlekin.

A bandavezér némi bizonytalansággal még utoljára körbenézett, aztán elszánt arccal felszállt, és teljes sebességgel berepült a kanyonba.

– Hamar, menjünk a kijárathoz! – kiáltott a hangya.

– Nem lehet – válaszolt a kocsmáros. – Csak az tudja, hol van, aki élve kijutott.

– Tehát senki.

Ebben a pillanatban egy piros csík robogott el felettük, egyenesen a sziklafalak közé.

– Kivéve a katicát!

A katica padlógázzal repült. Szárnyai hangosan zúgtak, a menetszél hátracsapta csápjait. Hamar utolérte a harlekint.

– Nocsak, kit fújt ide a szél – pillantott hátra a bandavezér.

– Előre figyelj, Leslie!

Nem messze tőlük fekete-sárga felhő lebegett. A harlekin megtorpant.

– Ne lassíts! – röppent mellé a katica. – Átrepülünk közöttük!

A darazsak kieresztett fullánkkal várták őket. Az általuk alkotott fal áthatolhatatlannak tűnt. A katica begyorsított, a harlekin nem szólt, de követte példáját.

A távolság egyre csökkent. Egy apró rés sem látszott. A katica még jobban rákapcsolt. A darazsak felkészültek a támadásra, előretolták tű-éles potrohukat. A két bogár valósággal átrobbant közöttük. Azonban egy másodpercük sem maradt fellélegezni, a csíkos rovarok egy raja azonnal üldözőbe vette őket.

Fej-fej mellett haladtak, nyomukban a fullánkosokkal. A sziklák a legkülönfélébb irányokból állták útjukat, hol oldalra kellett kitérni, hol felfelé, hol pedig hirtelen leereszkedni. A nyaktörő manőverek ellenére minden egyes éles kanyar után a darazsak egyre közelebb értek hozzájuk.

A katica egész alacsonyan repült, szinte súrolta a kanyon alján folydogáló patak felszínét. A fullánkosok zuhanórepülésben támadtak, ám a pöttyös bogár hirtelen felemelkedett, így néhány üldöző a vízbe zuhant. A többiek folytatták a hajszát. Szárnyaik valósággal izzottak, potrohuk szinte füstölgött az észvesztő tempótól. A távolban felsejlett a kijárat.

A darazsak már majdnem elkapták őket, ám hirtelen lelassítottak, végül teljesen elmaradtak.

A harlekin bizonytalanul a katicára pillantott. Amaz változatlan sebességgel haladt tovább.

A bandavezér összeszedte maradék erejét – és bátorságát, - és nekilendült. Megelőzte a katicát, sőt jókora előnyre tett szert.

– Na mi van, csigabiga – kiáltott hátra. A következő pillanatban maga mögött hagyta a kanyont, és kijutott a szabadba.

– Há, nyertem! – ujjongott. – Ehhez mit szólsz, Francis?

A katica megállt a sziklafalak árnyékában.

– Kövérseggű pók, mi? – folytatta a harlekin. – Bekaphatja! Elő sem tolta a dagadt pics…

Placcs!

– Tudod, Leslie – mondta a katica. – Kamuztam. Nem létezik kövérseggű pók. Csak kitaláltam, seggfej.

Körbenézett, majd óvatosan kiröppent az autópályára, s elindult visszafelé.

A kamionsofőr bekapcsolta az ablaktörlőt.

– Kurva bogarak – morogta.