Sophia leteszi elém a kulcsot, és a szemembe néz.
- Nem mondasz semmit?
- Most mit mondjak? – bambulok ki a fejemből.
- Mondjuk azt, hogy maradjak!
Vállat vonok. Ha el akar menni, menjen, nem fogok könyörögni. Dühösen rám fúj, felmarkolja a bőröndjeit, és kicsoszog velük a lépcsőházba. Nem sok cuccot visz magával, három fordulással megtölti az apja kocsiját, és köszönés nélkül elmegy.
Visszaülök XBOX-ozni, ki kell ürítenem a fejemet. Száz halott német katona és nyolc üres kólás doboz felhalmozása után Diego hív telefonon.
- Szia, Oliver! Nem akarsz elmondani valamit?
- Mit?
- Itt vagyok a Salvatoréban, találkoztam Sophiával.
Válasz helyett csak dünnyögök.
- Nem mondott semmit, de látom, hogy ki van borulva, sose ivott még ennyi Tequilát.
- Egészségére! – mormogom.
- Na, most komolyan, mi van?
- Elköltözött. Az van.
Egy percnyi néma csenddel áldoz rabszolgaságom utolsó napjának, majd magához tér:
- El kell jönnöd a klubba!
- Minek? Nem akarok vele találkozni.
- Pedig ezt látnod kéne! Valami pasival táncol… hoppá!
Megállítom a játékot, és leteszem a joystickot.
- Mi történt?
- Áh, hagyjuk, erre még nem vagy mentálisan felkészülve.
- Diego!
- Csá, haver! – mondja, és rám csapja a telefont.
Sophia se káromkodott ilyen választékosan pár órával ezelőtt, mint én most. Új hapsija van, ez komoly? Legalább annyi tisztesség lehetne benne, hogy vár egy kicsit, most oltári baleknak érzem magam.
Hamar felveszem a legjobb ruhámat, belövöm a hajamat, és talán túl sok parfümöt fújok magamra. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ma rengeteget fogok inni. A berúgás teszi hivatalossá a szingli létet.
Megérkezem a Salvatore klubba, ahol Sophia pultosként dolgozik (én szereztem neki a melót), bár ma épp szabadnapos. Persze rögtön őt és az új kandúrt szúrom ki legelőször. Nézem egy ideig őket, várom, hogy smároljanak, de csak táncolnak. Nem veszek róluk tudomást. Ide se kellett volna jönnöm, de látni akartam. Nem is baj, hogy láttam: így legalább tudom, hogy nem én rontottam el a kapcsolatunkat, hanem ő. Én jó srác vagyok.
Megtalálom a haverjaimat, mindegyik szánakozva néz rám, inkább nem megyek oda hozzájuk. Megcélozom a pultot és kérek hat Tequilát, de még a pultos kiscsaj is tud valamit, mert ő meg fel akar koncolni a szemeivel. Válaszként előveszem a legcsábosabb „egyszerúgyismegduglak” mosolyomat, mire úgy csinál, mintha valami nagyon fontos dolgot kéne megkeresnie a hűtőben.
Igazából ez szemétség. Öt évet lehúztam Sophia mellett, soha, egyetlen egyszer sem flörtöltem másokkal. Persze megnéztem őket, de hűséges maradtam, erre megcsal, mert túl sokat XBOX-ozok és annyit melózok (az ő kedvéért), hogy rá már nem marad fizikai erőm. Hát én kérek elnézést!
Lehajtom az egyik Tequilát, aztán kérek még egyet, és megindulok a haverok felé. Tutira rólam sugdolóztak, mert hirtelen elhallgatnak.
- Menjünk el jövő hétvégén horgászni! – szólal meg Miguel.
- Én benne vagyok – feleli Diego, és megbök, hogy szóljak valamit.
Nem szólok semmit. Még végig kell vinnem ezt a pályát, meg amúgy is megígértem anyámnak, hogy elviszem az Ikeába új függönyöket venni.
Szétosztom a poharakat, mindenki vesz a sóból és a citromból, és koccintunk a szabadságomra. Nem mondják ki, de tudom, hogy erre gondolnak.
Nem nagyon emlékszem, hogyan kerültem haza, de valami furcsa létforma fetreng a szőnyegemen. Egy pillanatra pánikrohamot kapok, de aztán rájövök, hogy képes vagyok megmozdítani a felső testemet, és felnyomom magam ülő pozícióba. Diego kiszolgálta magát az ágyneműtartóból, és gardedámként itt aludt, nehogy hazahozzak valami tripperes ribit a bárból. Milyen kedves.
Most le kellene boxolnunk, melyikünk a másnaposabb, és ki főzzön kávét. Teszek egy próbát:
- Diego, főzz kávét!
Morgást kapok válaszul.
- Ne már, lelkileg sebesült vagyok!
Nem felel. Egy-null nekem.
- De te vagy itthon, én vendég vagyok – nyöszörög.
Egy-egy.
- Ha most kikelek az ágyból, lezúgok a földre. Te már eleve a földön vagy, ennél lejjebb nem eshetsz.
Kettő-egy nekem. Diego felkászálódik a szőnyegről, és kivonszolja magát a konyhába. Sophia minden reggel ágyba hozta a kávét. Nem kéne ilyenekre emlékeznem, befolyásolnak a tudatban, hogy megszabadultam tőle.
Isszuk a kávénkat, szívjuk a ciginket, és elmélkedünk az élet nagy dolgairól.
- Durva volt, amit tegnap csinált – szólal meg Diego.
- Nem érdekel.
Diego túlságosan régóta a legjobb barátom ahhoz, hogy ne dőljön be a béna trükkjeimnek.
- Oliver, tegnap a vállamon bőgtél!
- Tényleg? Nem emlékszem…
- Mert rögtön utána lehánytad José új ingjét.
- Ez már dereng – vigyorgok.
Hirtelen bevillan valami, és azon kapom magam, hogy nem Sophián jár az eszem, hanem magamon. Az elmúlt hónapokban egyetlen szót se szólt hozzám, nem hagyta, hogy hozzáérjek, főzés helyett rendelte a kaját, és most komolyan én érzem magam rosszul? Neki kellene szenvednie, nem nekem.
- Azt hiszem, be kéne csajoznom.
Diego a száját húzza.
- Nem tartom egészségesnek.
- Nem azt mondtam, hogy feleséget keresek, csak hogy csajoznom kéne!
- Jó, de ígérj meg valamit. Ha új csajt találsz, nehogy közel engedd magadhoz! Most nem kell neked kapcsolat, éld ki magad végre rendesen, aztán ha már tényleg elfelejtetted Sophiát, jöhetnek az igazi nők.
- De hogy összevonjuk a kellemest a hasznossal, minden nőmet a Salvatoréba fogom vinni.
Kezet rázunk a megállapodásra.
Eltelik két hónap, elfogyasztok hat lányt, és egyre jobban érzem magam. Mondjuk ők annyira nem, miután mindegyiket kidobom az első éjszaka után. Nem kellenek, semmi kedvem foglalkozni velük, utána fel kéne őket hívni, megígérni, hogy legközelebb jobb lesz, abból meg egyenes út vezet a párkapcsolatig. Öreg vagyok én már bohócnak.
De bónuszként látom, ahogy Sophia eszét vesztve tombol a pult mögött, valahányszor meglát. Ezt a gigantikus szellemi kielégülést ezer nő se tudná megadni nekem.
Ülünk a Salvatoréban, és nézem a csajokat. Kiszúrom azt az egyet, aki magányosan szürcsölgeti a koktélját a pultnál. Hirtelen nagyon szomjas leszek, és beállok mellé.
- Mit iszol?
- Köszi, nem kérek semmit – feleli.
- Úgy értem, jól néz ki az italod, én is azt kérek magamnak.
- Ja – mosolyog rám. – Blue Hawaii.
Kérek én is egy olyat, és bármit megadnék, hogy még egyszer előcsaljam a lányból azt a mosolyt. Olyan vékony, finom kis ajkai vannak.
- Blue Hawaii! – tolja elém a pultos a koktélt.
Hirtelen elfelejtettem, hogy rendeltem valamit, mire a lány felnevet. Őszinte, jóízű a kacagása, nem tudom, mit jelent. Próba szerencse, rákérdezek. De nem válaszol, csak szívja tovább a szívószálát, és mosolyog.
Ehhez nem vagyok hozzászokva. Mostanában le se tudom vakarni magamról a csajokat, ez meg egy szót se szól, csak sugározza magából azt a hihetetlen vonzerőt, amitől megőrülök.
- Hogy hívnak? – kérdezem.
- Luna.
- Én Oliver vagyok. Táncolsz velem egyet?
Megint rám mosolyog, aztán elbizonytalanodik.
- Én nem tudok táncolni.
Na persze, én meg Brazília Keresztapája vagyok. Még hogy egy ilyen dögös csaj nem tud táncolni!
- Majd én vezetlek. Gyere!
Felhajtja az utolsó kortyot, és idenyújtja nekem a kezét. Kicsike, puha keze van, legszívesebben az egészet végigcsókolgatnám, de már a kezdetektől fogva tudom, hogy ennél a csajnál ez nem fog működni. Kéreti magát, nem nyomul, nem követelőzik. Ez ma este tutira nem lesz meg, de nem baj, akkor az ő szabályai szerint játszunk.
Úgy pörgetem a karomban, hogy teljesen belepirul, magamhoz ölelem, átfogom a derekát, felveszünk egy fantasztikus ritmust a salsára, és én beleveszek. Nem látok semmi mást, csak őt, ezt a tündérlányt, aki elvarázsolt.
Randira hívtam, nem bírtam magammal, pedig megfogadtam, hogy nem csinálok ilyet, ráadásul én hülye, a város legdrágább éttermébe viszem. Még nem is rendeltünk, dől belőlünk a szó, bár Sophiáról semmit sem mesélek.
- Ezek nagyon drágák – mondja. - Ugye felezünk?
- Nem! – vágom rá. – Én hívtalak el.
- Hát, jó – hajtja le a fejét.
A legolcsóbb ételt kéri, és szégyenlősen néz rám. Most mi baja van? Ennek örülnie kéne. Nem baj, ez nem zökkenthet ki, végig bombázom a zseniális poénjaimmal, nevet, és büszke vagyok magamra, mert marha jó érzés vele beszélgetni. Okos, művelt, vannak tervei, nem kapar tíz körömmel utánam, és ez jó.
Még tízszer megismétlődik a randi, közben folyton írogatok neki Facebookon, néha még fel is hívom, a harmadikon meg is csókolom, és tizedjére megengedi, hogy bemenjek hozzá. Látom a szemében az éhséget, már nem beszélgetünk, csak tépem le róla a ruhát, és megint beleveszek, megőrülök. A végén valamiért mégsem látom rajta azt hálás csodálatot, amit a többi lányon. Ő elégedetlen. Megint rosszul csináltam valamit? Annyi puccos helyre elvittem, még jó fej is vagyok vele, pedig mostanában nem szoktam senkivel.
Hozzám bújik, megnézem a telefonomat.
- Éjfél van, haza kéne már mennem.
- Nem maradsz itt velem?
- Holnap korán kelek, dolgoznom kell.
- Jó – suttogja, de tudom, hogy haragszik.
Felöltözöm, adok neki egy búcsúcsókot, és hazamegyek. A saját ágyamban alszom. Amit Sophiával közösen vettünk. Rájövök, hogy az óta nem cseréltem ágyneműt. Egyik csajt sem hoztam haza, mindig én mentem hozzájuk, így aztán eszembe se jutott ez. Mindig Sophia intézte, én csak ledobáltam a ruhákat a székre, ő meg kimosott mindent.
Nem tudok aludni, másnap hulla vagyok, és nincs jó kedvem se. Luna hív, nem veszem fel, nem írok neki vissza. Sőt, egy héten keresztül semmire sem reagálok, bármivel próbálkozik. Azt akarja, hogy fejezzem be, amit elkezdtem, de igazából nem nagyon tudom, hogyan kéne, miután olyan csalódottan nézett rám. Nem tudom, mi kell neki, mitől érezné jól magát, úgy érzem, ennek a csajnak bármit megtennék, semmi sem lenne elég.
Szombat este kapok egy SMS-t Sophiától: „Szia, beszélhetnénk?”
A Salvatoréban találkozunk.
- Nagy hülye voltam – kezdi. – Raul egy barom, semmi sem olyan vele, mint veled.
- Ne mondd! Jobb későn, mint soha, drágám.
- Elfelejthetnénk, ami történt? – néz rám kölyökkutya szemekkel.
Állom a pillantását. Hirtelen kikerekedik a szeme, és átnéz a vállam fölött. Hátra fordulok, és Lunával találom szemben magam. Végignéz rajtam, a tekintete lángol, életemben nem láttam még ennyi szenvedélyt egy ilyen kicsi nőben: gyűlöl, megvet, meg akar ölni. De közben valami más is van ott, amiről csak sejtem, mi lehet az.
Várom, hogy rám zúdítsa minden haragját, de nem szól semmit. Sarkon fordul, és faképnél hagy.
- Mi a francot akart ez a kis ribanc? – gúnyolódik Sophia, és nem tudom, miért, de még életemben nem gyűlöltem őt ennyire.
- Fogd be a pofád! – Túlüvöltöm a zenét, öt méteres körzetben mindenki ránk figyel.
A mellkasom szorít, torkon akarom ragadni Sophiát, amiért ezt tette velem, addig akarom fojtogatni, amíg úgy nem szenved, ahogyan én szenvedek most, hogy Luna elhagyott… Csakhogy Luna sosem volt az enyém.
Felpattanok, és utána rohanok. Még időben sikerül elkapnom, mielőtt taxiba száll. Nem merek hozzáérni, csak halkan kimondom a nevét, mire keresztüldöf a pillantásával.
- Belementem volna a játékba, ha a szemembe mondod, hogy csak ennyit akarsz. De azok alapján, amiket mondtál, azt hittem, komolyan gondolod. Ha előre tudom, hogy csak egyszer kellettem, nem hagyom, hogy te vezess, és akkor nekem is jó lett volna. Erre ma meglátlak az exeddel. Mi a logika ebben? Mi értelme van annak, amit csinálsz?
Bambán állok, semmi értelmes dolog nem jut az eszembe, csak az, hogy igaza van. Belelát a lelkembe, pedig nem akartam, hogy még egyszer ilyen szinten összekapcsolódjak egy nővel, ő mégis mindent tud, még azt is, amit én eddig nem értettem.
De akkor egyszer csak megvilágosodom. Már tudom, hol rontottam el Sophiánál: ő is várta, hogy megszólaljak, hogy ne hagyjam elfutni. És én hagytam. Csakhogy Sophia arra sem érdemes, hogy ennek a lánynak a lábnyomát csókolgassa. Ha Lunát hagyom elmenni, akkor megérett a világ a pusztulásra, és a férfinem legalja vagyok.
- Nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy velem maradj.
Még mindig szúrósan néz rám.
- Sajnos már nem hiszek neked.
- Akkor csak annyit kérek, hogy bocsáss meg, és adj egy második esélyt.
- Minek? Hogy megint megdughass és kidobhass?
- Nem. Hanem hogy megismerd az igazi oldalamat. Nem ilyen vagyok igazából. Csak el voltam tévedve, de már tudom, mit kell tennem.
- Mit kell tenned?
- Szeretnélek meghívni vacsorára.
- Nem akarom, hogy még egyszer pénzt költs rám!
- Otthon nálam, én főzök.
- Nem fogok átmenni hozzád! Ezek után nem.
- Ha nem akarod, nem érek hozzád. Csak legyél velem. Ennyit kérek, tudom, hogy ezt sem érdemlem meg.
Fájdalmas a tekintete. Sosem láttam még ilyen szomorú szemeket. De igent mond. És ez nekem most a világon mindennél többet ér. Mindent meg fogok tenni, hogy az enyém legyen. És én is az övé leszek, mert tudom már, hogy ő az igazim. Mindig is ő volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése