2017. június 1., csütörtök

Krencz Nóra: Tavasszal kezdődött

Az utolsó raklap paradicsomkonzervet pakoltam az áruház polcára, amikor a pillantásom a pénztár felett lógó órára tévedt. Fél kettőt mutatott. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében az arcomra kúszott egy vidám félmosoly, hogy rövidesen végzek, és ezzel a munkás hét is véget ér.
Szombat volt. Már négy napja tartott a tavasz, és szerencsére a jó időt is magával hozta. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a munkahelyemen kellett töltenem, így nem lehetett felhőtlen az örömöm.
Fanni, a barátnőm tavaszköszöntő retropartit szervezett a hétvégére a nyári lakukba. Szokásához híven kívánta megünnepelni az egyre melegedő időjárást. Mindennek szentelt egy bulit, mert neki bőven akadt ideje ilyesmire. Én dolgoztam. Ő nem. Az más kérdés, hogy nem is szorult rá, hiszen szerencsés csillagzat alatt és jómódú családba született.
Sietősen befejeztem a dolgomat, hogy minél előbb indulhassak átöltözni, s elérjem a buszomat. Háromnegyed órás út állt előttem, nem akartam késlekedni. A raktárcsarnokon vágtam át, amikor megcsörrent a szolgálati telefon a zsebemben. Gyorsan felvettem.
– Igen? – kérdeztem a hívó felet.
– Szia Léna! Végre elértelek. Már háromszor hívtalak.
Fanni hangját ismertem fel benne.
– Tudod, hogy dolgozom. Nyugi! Oda fogok érni – csitítottam izgatott barátnőmet, s közben a fejemet csóváltam.
– El ne indulj! Maradj, ahol vagy! Ezért kellett mindenáron beszélnünk. Már úton van az unokatestvérem. Oda megy érted a boltba, és vele fogsz jönni.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Neked van unokatestvéred?
– Jaj, hiszen tudod! Melánia nagynéném fia Ausztriából. Adrián.
– Ó, igen. Persze. Bocsi! Kicsit lomha az agyam munka után.
– Semmi baj. Na, puszi! Hamarosan találkozunk. Mutattam neki képet rólad, úgyhogy fel fog ismerni. Ha mégsem, akkor ő most kék pólót és farmert visel.
Elhadarta a mondandóját, majd elköszöntünk. Folytattam az utam az öltöző felé.
Megpróbáltam felidézni magamban az összes infót, amit valaha hallottam Fannitól az unokatestvéréről, hogy legyen némi támpontom vele kapcsolatban. Csalódottan könyveltem el végül, hogy a külseje sosem volt köztünk téma. Fanni nénje egy osztrákhoz ment férjhez, és a fiú valahol odakint született. Időnként eltöltött itt néhány hetet. Fanni párszor említette is, amikor náluk volt, de ezen kívül semmi több nem jutott eszembe róla.
Gyors mozdulatokkal szabadultam meg izzadtságtól nyirkos ruhámtól, majd sebesen letusoltam.
Öltözködés, fésülködés, plusz egy kis smink és parfüm. A folyamat viszonylag hamar lezajlott, s mire elkészültem, a torkomban lassan kialakult egy izgalomgombóc. Megvizslattam magam a szekrényajtóra szegelt tükörben, és megnyaltam az ajkam. Ritkán néztem ki ilyen jól egy nyolc órás műszak után.
Elpakoltam minden cuccomat. Felkaptam a táskámat, és kisétáltam az áruházból.
– Szia Léna! Jó hétvégét! Hű, de csinos vagy – kiáltott utánam Nani, a főnököm lánya.
– Köszönöm szépen! Szia!
Kilöktem az üvegajtót és a fényre léptem. Elvakított a sugárzó délutáni napfény, de én imádtam, hogy melegíti az arcomat. Előkotortam a telefonomat, hogy böngésszek a közösségi oldalon, amíg várok. Három nem fogadott hívást jelzett a készülék. Ez volt Fanni nem is olyan rég. Töröltem az értesítéseket.
Ekkor a szemem sarkában mozgást észleltem a parkoló bejárata felől. Egy ezüstmetál színű autó gördült be, és nem messze tőlem leparkolt. A telefonommal takartam el a napot, hogy lássam, ki ül benne.
Világosbarna, nyakig érő, fürtös hajú srác volt. Még a kocsiban volt, amikor egy darab papírt vett a kezébe, és maga elé tartotta. Kb. egy percig nézte, majd feltette a műszerfalra.
Kiszállt. Tényleg kék pólót és farmert viselt. Hozzá fekete tornacipőt vett fel.
Kissé zavarba jöttem, hogy esetleg túlöltözött vagyok, de előkapartam a legcsodásabb mosolyomat, hogy azzal fogadjam. Ide-oda forgolódott a parkolóban. Valószínűleg engem keresett. Már nem járt túl távol, amikor megakadt rajtam a szeme.
– Szia! Te vagy Komáromi Léna? – kérdezte tökéletes magyarsággal, németes akcentus nélkül, és egy barátságos, nyílt tekintet jött egyre közelebb hozzám.
– Helló! Igen, én vagyok.
Igyekeztem az arcomon tartani a mosolyomat, de ez hihetetlen energiámba került, mert legszívesebben ámulattal néztem volna. Mogyoróbarna szemei összhangban voltak a hajával. Keskeny felső, kissé vastagabb alsó ajka volt és pisze orra. Egyszerűen kifogástalanul összerakták, ha szabad így fogalmazni. Ez az eszményi pasi értem jött. Azért volt ott, hogy ENGEM fuvarozzon.
Azonban nem bámulhattam őt tátott szájjal, hisz akkor nevetség tárgyává válok.
Felé nyújtottam a kezem és ő viszonozta.
– Ebner Adrián. Örvendek! – mutatkozott be.
Részemről majdnem megrekedt a kommunikáció, mert kellemes hangját ízlelgettem. Újra és újra felidéztem, ahogy kiejtette a szavakat. Ebner Adrián. Komáromi Léna. Ebner-Komáromi L….Na jó, akkor jött el az ideje, hogy újraindítsam a processzort, mert kezdtem szétesni.
– Nagyon jól beszélsz magyarul – próbálkoztam, ezzel a kedvesnek szánt mondattal.
– Édesanyám magyar. Velem minden nap ezen a nyelven beszél. Így ő sem felejti el, én pedig naprakész maradok.
– Értem.
Ezzel együtt egy bugyutának tűnő vihogás is kiszökött a számon, de a fiú szemében semmi változást nem fedeztem fel, ami azt jelenthette volna, hogy rossz véleménnyel van rólam. Ezt jó jelnek tartottam.
– Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam.
Amikor mellé léptem, enyhén megérintette a hátamat, amivel azonnal vegyes érzéseket váltott ki belőlem. A gyomrom összerándult, a tagjaim megfeszültek. Ráadásul alaposan meg is lepődtem, mert ez a gesztus nem volt jellemző a hozzá hasonló fiúkra. Semmi tolakodó, vagy rámenős nem volt a mozdulatában.
Amikor elértük a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót, újfent elámultam. Talán tényleg nem létezik hozzá hasonló.
– Köszönöm!
Egyenesen a szemembe nézett, s egy halovány bólintással és szívrepesztő mosollyal adta a tudtomra, hogy igazán semmiség.
Az idő kínosan lelassult, és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy azt szeretném jobban, hogy teljesen megálljon, vagy szélsebesen haladjon tovább, amikor beült mellém. Mielőtt találkozott volna a tekintetünk és meglátja, hogy fülig vörös vagyok, elfordítottam a fejem. Egyenesen a szélvédőt szuggeráltam, és megpillantottam valamit.
Az üvegben visszatükröződött a műszerfalon hagyott fényképem.
A banketten készült fotómat nézegette, mielőtt kiszállt. Igyekeztem nem túlgondolni a dolgot, a bensőm mégis izgatottan mocorgott.
Már javában a város határán jártunk, amikor megszólalt.
– Léna, ne legyél zavarban! – mondta, hogy egy kicsit felrázzon. – Buliba készülsz, emlékszel? Hétvége van, jó az idő, és találkoztunk. Használd ki! Lazíts!
Annyira valószínűtlenül hangzott, hogy nem bírtam tovább. Ránéztem. Még a profilja is szép volt. Ha nem lett volna kínos, egész úton őt nézem.
– Fanni mondta, hogy visszafogott vagy.
– Fanni mondta, mi? – kérdeztem, és a szám egy szolid vigyorra húzódott.
– Készültem rá.
– Mármint? Ezt hogy érted?
Ekkor benyomta a rádiót és felcsavarta. Egy ismerős szám ment, de elsőre nem ugrott be az előadója, amíg fel nem csendült a refrén. Roxette volt. Adrián elvékonyította a hangját és együtt énekelt az énekesnővel.
Muszáj volt nevetnem. Képtelen voltam megállni. Még a könnyem is kicsordult, amikor a fiú csavargatni kezdte a haját, és teljesen átadta magát az őrületnek.
Az utolsó refrénre én is becsatlakoztam, hogy megmutassam, nem vagyok olyan szégyenlős. A végére teljesen felvillanyozódtam. Eszeveszetten dobogott a szívem és úgy vihogtam, mint egy félkegyelmű.
Alig fél órája utaztunk együtt, de határozottan nagy lépést tettünk egymás felé. Ilyen fordulatra, pedig abszolút nem számítottam, és ez felüdített.
– Na, ez jó volt – összegezte a közös előadásunkat. – Jöhet a következő? Vannak saját zenéim is.
– Mit hallgatsz? – kissé felé fordultam az ülésen, már amennyire az öv engedte.
– Sokfélét. Egyszer 80-as zenéket, másszor jelenlegi slágereket. Te?
– Én is szeretem a 80-as, 90-es éveket. A régi popszámok sokkal jobban visszaadták az igazi felszabadultságot, mint a mostaniak.
Elindított egy másikat. Közben az ablakon kinézve megállapítottam, hogy már vidéki táj suhan mellettünk. Közeledtünk Fanniék felé. Egy pillanat erejéig rám tört a vágy, bár itt maradnánk a kocsiban! Tovább száguldanánk, magunk mögött hagyva a falut, és együtt énekelnénk! Azonban ez csak álom maradt, s bíztam benne, hogy hasonló élményeket tartogat még az este számunkra. Reméltem, hogy Adrián nem pattint le az első adandó alkalommal, amint lehetősége nyílik rá.
Drága barátnőm messziről kiszúrta az ezüstszínű autót, és elénk rohant a felhajtóra.
– Na, most kezdődik a buli – mondta a fiú, amikor meglátta unokatestvérét.
Adrián leparkolt a ház elé.
– Léna! Végre! – Fanni lelkesen tépte fel a kocsi ajtaját, hogy mihamarabb szálljak ki hozzá.
A nyakamba ugrott, és belém kapaszkodva, ellentmondást nem tűrően húzott be a házba. A zene már betöltötte a teret, pedig alig múlt még el délután három. Elég sokan gyűltek össze a nappaliban, és a teraszon is nagyban folyt a parti. Fanni valami rövidet nyomott a kezembe, hogy koccinthasson velem, aztán valaki a nevét kiáltozta, így kénytelen volt magamra hagyni.
– Mulass, érezd jól magad! – mondta vidám hangon. – Jövök majd vissza!
Barátnőm az egész életét végigpörögte, így nem hányhattam a szemére, hogy ismét önmagát adta.
Egyre csak szorongattam a feles poharat, de nem érdekelt a tartalma. A nyakamat nyújtogatva világos fürtöket kerestem a tekintetemmel. Hamarosan be is lépett az ajtón, és egyenesen a konyhába ment. Fanni nagyban csevegett a teraszon, tudtam, hogy nem mostanában fog visszajönni hozzám. Elindultam hát a fiú felé.
Adrián egy pohár vízzel a kezében fordult meg, és azonnal észrevett.
– Látom, te máris ütősebbet iszol, mint én – állapította meg vigyorogva.
Eszembe jutott a welcome drink, és felnevettem. Letettem a pultra. A ruhámba töröltem megizzadt tenyeremet.
– Hol van az unokatestvérem? – kérdezte.
Az széles teraszajtó és a hevesen mutogató Fanni felé intettem a fejemmel.
– Ezek szerint egy másik rokonnak kell téged szórakoztatnia.
Az érzelempillangó szélsebesen szárnyra kapott a gyomromban, és elakadt a lélegzetem is. Adrián közelebb lépett, és a derekamra tette a tenyerét. Felcsendült ugyanaz a szám, amit az autóban hallgattunk.
Cinkosan összemosolyogtunk.
A lábam váratlanul elemelkedett a földtől, és felsikkantottam. Adrián bevitt a nappaliba, és letett a padlóra. Rázni kezdte a fejét, és felkapta a léggitárját. Nevetve összecsaptam a tenyerem. Én is megmozdultam a zene ritmusára. Dobogtam a lábammal, ugrándoztam, mint egy félnótás, de nem zavart, hogy mindenki minket nézett. Csavargattam a derekam, és összeborzoltam a hajam az ujjaimmal. Adrián magához húzott és megforgatott.
Teljes összhangban voltunk, és élveztük egymás társaságát. Adrián annyira bolond volt, amennyire csak lehetett, és még innia sem kellett hozzá. Még három számot táncoltunk így végig, amikor végül félrehúzott az egyik sarokba. Még lihegtem az őrült rázástól, és dörömbölt a szívem.
Benyúlt a zsebébe, és előhúzott valamit. Az ablak fényénél magamat pillantottam meg. Felém nyújtotta a bankettfotót.
– Megtennéd, hogy ráírod a telefonszámodat a hátuljára? Ez az utolsó napom Magyarországon.
– Utolsó? – Magam sem értem, miért taglózott le ez a hír.
– Csak két hétre megyek haza. Ide költözöm, és a holmim nagy részét össze kell szednem. Szeretnélek felhívni, amikor visszajövök.  
A reményteljes mosoly a helyére kúszott, és mélyen a tüdőmbe szívtam a levegőt.
– Persze. Megadom – mondtam, és elvettem tőle a képet, amit – jól láthatóan – esze ágában sem volt visszaadni Fanninak.
Az a nap merőben megváltoztatta az életemet.  

Hálával tartozom a tavasznak, amiért én is újjászülethettem általa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése