2017. június 1., csütörtök

Pupos József: Egy másik út




A nap első sugarai még csak éppen megvilágították az alabamai dombokat, amikor John és Charlie egy pajtában ültek. Szájukban lassan égett végig a marihuánából tekert cigaretta és jellemző szaga belengte a helyiséget.
– Készen állsz, a seriff hamarosan itt lesz! – mondta Charlie. Tagjaiból nyugodtság áradt, szemében mégis az izgatottság szikrái pattogtak. Az előtte álló autóra nézett, majd a mellette ülő férfinak a vállára tette a kezét. – Köszönöm, hogy ennyi év után sem felejtettél el! – tette hozzá.
John egy utolsót szívott a leégett cigarettából, majd lassan kifújta a füstöt. Rég nem látott barátjára nézett, kivel együtt nőtt fel, és akivel véghezviszi tervét, melyet most már tisztán látott. Válaszképpen bólintott, majd egy pillanatra elmerengett. Eszébe jutott az elmúlt tíz év, melynek egyhangú némaságából most sikerült kirévednie és mindezt a felesége javára írhatja. Felnyitotta a szemét és olyan dolgokra ösztökélte, melyek megmutatják a világnak és saját magának is, hogy John Torino-t még nem kell leírni.
Az előtte álló autóra irányította tekintetét, és ahogy végignézett a járművön, felállt a tarkóján a szőr. Ajkaira mosoly kúszott és újra elámult ezen a csodán. Egy narancssárga, 69-es Dodge Charger, mely az apósa tulajdonát képezte. Festése hajazott arra az autóra, mely a Duke fiúk sorozatban látható, amit gyerekkorában annyiszor látott a tévét bámulva, és aminek hatására elkezdett versenyezni. Az autó neve Lee Tábornok, aminek a motorja hétezer köbcenti és majd ötszáz paripa szorult belé. Ámulatából piros-kék fények szakították ki, melyek a pajta előttről jöttek. Elérkezett az idő.

Pillantásába elszántság költözött és érezte azt a mindent elnyelő energiát, ami a tagjaiból áradt, és amit már vagy tíz éve nem érzett. Kaján vigyorral lépett az autóhoz és egy laza mozdulattal megpörgette a kezében lévő kulcsot. Beszállt a járműbe és mielőtt beindította azt, kezei végigsiklottak a bőr kárpitozáson. Charlie-ra nézett, aki már beült mellé és arcán elégedett vigyor húzódott. Ő is mosolyra fakadt és miközben felbőgött a v8, éledező ereje átjárta a vezetője zsigereit. John becsukta a szemét és csendben hálát mondott feleségének, majd a motort üresben túráztatva, ráhangolódott az elkövetkezőkre.
Alabama rendőrei Hudson farmer telke előtt álltak és a bejelentést követve, a lopott autót keresték. Riadtan kapták fel a fejüket, ahogy a keresett jármű áttörte a telken lévő pajta ajtaját, aztán ledöbbenve bámulták, ahogy az autó, bőgő motorral csúszkál a murván és feléjük száguld. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a kocsi irányíthatatlan, ám a sofőr precíz pontossággal vezette a járművet, a hátsó kerekek szüntelen kipörgése ellenére is, és centiméterekre a parkoló rendőrautók mellett zúgott el.
John látta, ahogy Charlie riadtan markolta a kapaszkodót és figyeli a történteket, de miután a rendőrautókat maguk mögött hagyták, felkiáltva hajolt ki az ablakon és a kezét lengetve, nemzetközi jelzéssel integetett a rend őreinek, kifejezve megvetését a szervek iránt. Az izgalomtól megrészegülve veregette vállon a sofőrt és újra diadalmas üvöltés hagyta el a torkát.
– Nyomjad neki Johnny, csak a zsaruk tudják tartani az iramot! – John elégedett arckifejezéssel látta, ahogy a serif emberei pánikszerűen ugrálnak félre. A visszapillantóban feltűntek a figyelmeztető fények, de tudta, hogy nem lesznek képesek se utolérni, se megállítani. Magabiztosan lépett a gázpedálra és élvezte, ahogy a Dodge paripái megtáltosodnak, és az ülésbe préselik az utasokat.
John fejében felrémlettek azok a kellemes emlékek, amik még fiatal korából maradtak meg az emlékezetében. Csak ő, az aszfalt és az apja 71-es Camaro-ja. Hamar feltűnt a vidéki versenyeken és nyilvánvalóvá vált, mekkora vezetői tehetség szorult belé. Felesége, Nancy is ezért figyelt fel rá akkoriban. Bal könyökét lazán kilógatta az ablakon és érezte a felkelő nap által felhevített nyári szelet az arcán. A Charger sebesen falta az aszfaltot és sofőrje, néha lelépett a gázról, hogy a rend éber őrei nehogy elveszítsék a nyomát. Charlie felkiáltott, miután egy kanyarban újabb rendőrautók tűntek fel eltorlaszolva az utat.

A lopott autó irdatlan sebességgel ért bele egy beláthatatlan kanyarba, mely másik oldalán ott várakozott a hatóság, autóival. A Dodge rövid fékezés után irányt váltott és lehajtott az útról, rá egy zöld mezőre, sebességét csak kissé lassítva. Végig bukdácsolt a zöldellő réten, megcélozva a közeli földutat. Az üldöző járművek közül kettő is fennakadt a mező apró dombjain, de a többi autó, a modern technika ellenére sem vehette fel a versenyt egy, a letűnt kor csodájával.
A földút egy farmra vezetett, neki egy istállónak, melynek ajtaja félig volt csak nyitva, túl kevés helyet adva egy autónak. John áttörhette volna kocsijával az épület melletti kerítést, de ismerte a farmert és nem akart neki kárt okozni, a járművet sem szabad még tönkre tennie. A sofőr észrevette, ahogy két rendőrautó lassan utoléri és felzárkóznak mellé. Átnézett a rendőrökre és látta, ahogy ordibálva mutogatnak. Tudta, hogy nem fognak lőni, mert az apósa a helyi polgármester és nem akarják megrongálni az autót.
John elmosolyodott, majd belerángatott a kormányba, aminek következtében a jármű a bal oldali kerekekre ágaskodott és azon egyensúlyozva haladt tovább, épp időben, mert a pajtához értek. A Tábornok átszáguldott a nyitott ajtón, melyen éppen befért, az őt üldöző meghökkent zsaruk pedig, hosszú fékezés után belerohantak autójukkal az épület falába.
Miután a rendőrök lemaradtak, az üldözöttek elhagyták a helyszínt. Charlie újabb üdvrivalgásba kezdett.
– Irány a verseny! Vigyázz Dave, mert jövünk! – A Dodge tovább száguldott, nyomában a rendőrökkel, akik eléggé lemaradva, de követték.
Johnt azonnal nosztalgikus érzés fogta el, ahogy meglátta a helyi versenypályát a nézőtérrel körbe véve. A rajtnál már felsorakoztak a járművek, melyek az oldtimer vonalat képviselték. Több ezer lóerő várta, hogy elszabaduljon, és a zöld lámpa felvillanása után hangorkánnal rajtoltak az Amerika jelképévé vált izomautók. A lelátók megteltek és a máskor néhány száz nézősereg, most több ezerre duzzadt. A nézettség oka a Mopar csapat látogatása volt, akik tehetségeket kerestek az Amerikai versenyzés fellegvárába, a Nascar-ba. A mai verseny a kis pályán indult, aztán elhagyva azt, kilométereken át, egy hatalmas kört leírva, ide tért vissza.
A Tábornok berobogott a pályára, ahonnan már elstartoltak a versenyzők és a figyelmet azonnal magára vonva, tett egy tiszteletkört. Charlie az ablakon kilógva produkálta magát a közönségnek. A műsort a seriff és emberei szakították meg, amint megérkeztek a szirénázó járművekkel és az égen feltűnt egy helikopter is, mely a négyes csatorna tévétársaságához tartozott. Charlie elégedetten kiáltott fel.
– Itt van végre a helikopter, lecsaptak a rendőrségi hírekre, már adásban vagyunk, gyerünk! – A lopott jármű utána vetette magát a versenyzőknek, nyomában az alabamai rendfenntartó erőkkel.
John elhagyta eddigi szórakozottságát, mert megszállták az emlékek. Hallgatta a motor bömbölését és csak a versenypályát látta. Kisvártatva feltűnt a mezőny hátulja és nem sok kellett, hogy utolérje az utolsó autót. Az alatta tomboló Charger, az izomautók legkiválóbbjai közé tartozott és a vezetőülésben ülő férfi, pedig a kihagyott idő ellenére is a legjobb maradt.

Karrierjét az egyetlen dolog miatt hagyta abba, ami el tud tántorítani egy férfit, felesége Nancy miatt, akivel nem élhetett volna teljes életet, ha a versenyzést választja. Apósa ellenszenve sem vette kedvét és hamar egy jól működő kapcsolatot épített fel, melyért mindent feláldozott. Az elmúlt tíz évet adta a kapcsolatának, amiért cserébe megkapta „A Nőt”, aki végül felnyitotta a szemét, hogy mi a fontos ebben az életben.
Most, pedig szeme előtt látta megelevenedni a múltat, miközben otthagyta a versenyben résztvevő autókat. A földút, száguldó autóktól volt poros, miközben a Tábornok egyre követelte az első helyet és maga mögé utasított minden résztvevőt. Lassacskán feltűnt a sort vezető autó, egy fekete, 67-es Ford Mustang, mely csak egyetlen emberé lehetett, Dave Foster-é. A férfi, aki valaha az egyetlen riválisa volt John-nak. Miután John kiszállt a versenyzés életéből, Dave kisebb sikereket ért el, de sohasem vitte sokra. Ma a Mopar csapat ide látogatott, ajtót nyitva a nagymenők közé. John-nak mosoly szökött az arcára, ahogy tudatosult benne a tény, hogy pontot tehet egy régi vitára és megköszönhet mindent régi riválisának.
A fekete és a narancs autó sebesen szelte a földút szerpentinjeit, nyomában a helikopterrel. Dave nem kereste az indokot, hogyan került mellé irigylett ismerőse, próbálta megtartani vezető pozícióját. 
A páros lassan visszaért a kiinduló helyszínhez, melyet elleptek a nézők, és lezártak a rendőrök. Az utolsó kanyar előtt már csak egy hajszál választotta el a versenyzőket. A kanyarba érve, a Dodge, a külső íven a Ford mellé zárkózott, és a célegyenesbe jutva a narancs „harci mén” egyszerűen állva hagyta a fekete „musztángot”.
John érezte, ahogy a Tábornok gigászi ereje előre lendíti és lehagyja ellenfelét. A célvonalat átszakítva lefékezte az autót és rövid helyzetfelismerést követően, újra a gázra taposott. Miközben karjával az ablakon kinyúlva, üdvözölte a Mopar csapat képviselőit, a Charger pörgő kerekekkel elindult, tett egy kört az álló Mustang körül, majd az egyetlen pont felé haladt, amin kijuthatott.
Bár az utat lezárták a seriff emberei, a lelátók alatt volt egy hely, mely régebben megsérült és csak hellyel-közzel hozták helyre. A napokkal ezelőtt kiötlött terv, tovább haladt. Az üldözött autó átszakította a gyenge deszkákat és újra szabadon száguldott, ismét lóvá téve a rend őreit. A polgármester a lelátóról szemlélte az eseményeket. Kikerekedett szemekkel nézte, ahogy az ellopott autója megnyeri a versenyt és a kedvelt versenyzőjét megalázva, újra kicsúszik a rendőrök keze közül.

John az üzemanyag jelzőre pillantott, mely már csak hajszálra volt attól, hogy a jelzőlámpa felvillanjon. Áthajtott egy kisvároson, ahol a serif emberei ismét kudarcot vallottak, és a városból kivezető hídon beletaposott a fékbe. A rendőrség a nyomában volt, ám ismét lemaradtak, egyedül a helikopter követte és látta miért állt meg. A sofőr kihajolt az ablakon, kezében egy arany gyűrűt tartva. Rövid pillantást vetett a hídra mely egy völgy fölött ívelt át és gondolata az innen nyúló kilátásba révedt.
Itt kérte meg Nancy kezét tíz évvel ezelőtt, aki akkor még boldogan mondott igent. A felesége, akire mindig hallgatott és mindig elsőként szerepelt a gondolatai közt. A nő, akiért élt és feláldozott mindent. Bárhogy történt egy cseppet sem bánta, mert boldog tíz év volt, de egy hete véget ért, amikor korábban hazatérve Nancyt az ágyban találta Dave Foster-rel. Nem rontott rájuk, talán észre sem vették, hogy aznap otthon járt. Nancy mindig azt mondogatta, „Semmi sem történik véletlenül”, és ez tényleg így is volt.
John elmosolyodott és búcsút véve, lehajította a gyűrűt a mélybe. Ezután az útra nézett, ami egyenesen futott előtte, felette pedig a nyári nap okozta hőhullámok remegtették a levegőt. Itt van hát egy másik út, ami nem véletlenül került John Torino életébe. Mögöttük felhangzott a rendőrök szirénája.
– Gyerünk, Johnny! Tudod, hogy én nem megyek vissza! – kiáltott Charlie.
A Dodge újra visító gumikkal indult és aszfalt tépően gyorsult fel. Követte az utat a közeli kisváros felé, amely Alabama állam utolsó települése volt keletre, Georgia előtt. A helység kihalt volt, mert a rendőrség már kiürítette az utcákat. A főutca végén egy rendőrautókból épített kordon állta a hajsza útját. A Charger végigszáguldott a főúton egyenest az autótorlasz felé, nyomában a serif embereivel.

Chuck Torino megdörzsölte másnapos szemeit és felült az autójában, amiben elaludt. Morgott egyet az órájára pillantva és kinézett a vontatója ablakán. Tőle néhány méterre rendőrautók sorakoztak, mögöttük a rend őreivel. A helyi rendőrség emberei kikerekedett szemekkel nézték az öreg fuvarost, aztán kiabálva és integetve próbálták elzavarni, a jó ismert részeges embert. Az idősebb Torino motyogott valamit és beindítva az öreg Chevy vontatót kihajtott, pont a kordon elé.
John látta, ahogy a kisváros házai egyre gyorsuló tempóban suhannak tova. A felállított akadály, ami járművekből állt, egyre közelebb került. A sofőr pupillái kitágultak, ahogy látta apja autóját kigördülni a kordon elé és ereszkedni kezdett a kocsi rámpája. Társa bekapcsolta a rádiót, amiben a helyi adó adott egy számot, a legendás rockegyüttestől, az AC/DC-től.
John tarkóján felállt a szőr és zsigereiben bizsergést érzett. Padlóig nyomta a gázt és belefeszült az ülésbe, amint a gyorsulás a tagjaira hatott. A motor felbőgött és ő még életében nem érzett ekkora szabadságot. A sebességmérő jócskán elhagyta a százat, amikor érezte, ahogy a rámpa megdobja a Tábornokot és ők a kordon felett szállva, szabaddá válnak.
Az autó magas ívben ugratta át a torlasznak szánt autókat, alatta pedig, megmerevedett rendőrök bámulták az eseményeket, tátott szájjal. A Dodge, földet érése után kissé bekacsázva ugyan, de tovább haladt és elhagyta a várost, vele együtt pedig Alabama államot. Eközben csörgött John mobilja, és Charlie felkiáltott.
– A Mopar csapat főnöke az!

John Torino ajkairól a felszabadulás kiáltása harsogott és tovább száguldott az ismeretlenbe, egy új államban, egy új életbe. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése