Mielőtt megkérdeznéd; sosem tudtam gondolatot olvasni! Nem tudom, hogy miért, arra valahogy nem sikerült rájönnöm. Ennek ellenére remekül tudtam az én gondolataimat kisugározni másoknak, és bármilyen furcsa, ez igen gyakran rendkívül előnyös. Például, akkor, amikor nincs kedvem megszólalni és valami olyat akarok, amit hangosan úgysem mernék kimondani. Aztán megkapom a gyerekmenüt a Mekiben, és még figurát is választhatok mellé.
Máskor viszont rettenetes átok, hiszen egy vizsgán nem tudom kiolvasni a választ a tanár fejéből, viszont ő pontosan tudja, hogy ezzel próbálkozom. Nem egyszer megbuktam emiatt és sajnos így kénytelen voltam tanulni.
Kérdezheted, hogy honnan tudom; mások hallják a gondolataimat…
Valamikor a középiskolában kezdődött. Először észre sem vettem, mert csak az jutott az eszembe, hogy tavasz van és kimennék az iskolaudvarra napozni. Az akkori legjobb barátnőm a következő szünetben felajánlotta, hogy kijön velem. Csak feküdtünk a fűben és élveztük a legmelegebb áprilisi napsugarat.
A legközelebbi alkalom már gyanús volt. Egy edzőteremben voltunk, és a büfében álltunk sorba, hogy szerezzünk egy vitamin gazdag shake-et. Én mindig olyat kértem, amilyet a barátnőm, mert nem akartam megsérteni azzal, hogy egyáltalán nem szeretem azt az italt, amelyikért ő odavan. Meglepetésemre két különböző keveréket rendelt és mikor már a kezében tartotta őket, mérgesen csak ennyit mondott:
– Legközelebb hamarabb közöld velem, hogy mást szeretsz, mert akkor kevesebb pénzt dobok ki feleslegesen. Köszi.
Nem mondtam neki, hogy nem mondtam semmit sem, de végre feltűnt a dolog. Elkezdtem figyelni rá és még többször vettem észre, hogy nem vagyok képes magamban tartani a gondolataimat.
Volt olyan szituációm, amikor ha nagyon akartam volna, akkor sem sikerült némán szólnom ahhoz, akihez kellett volna. Ilyenkor kénytelen voltam hangosan bevallani, hogy a testvéremnek volt igaza, amikor azt állította, hogy én etetem a kóbor kiscicát, és miattam tüsszög az édesapám a macskaallergiájától.
Aztán ott volt az évnek az az időszaka, amikor abszolút nem tudtam irányítani, és emiatt random gondolatok röpködtek minden felé.
Ezt tudom.
Hogy honnan?
Lássunk néhány példát. Egy igen szép látványú nő jön velem szemben az utcán. Ez jut legelőször az eszembe:
– Nem mély egy kicsit a dekoltázsa?
Erre a nő idegesen a melléhez kap és körbenéz, hogy ki merészel ilyet mondani. Akkor meglátok valami mást, mondjuk egy izmos férfi feneket és akaratlanul is elmosolyodom.
– De jó lenne megfogni… – ábrándozom el, és akkor hirtelen egy kéz takarja el a kilátást.
Azonban, ha ez még nem győzött volna meg, akkor ott van az az eset, amikor hosszan néztem egy körülbelül kilenc éves lány szemébe, aki éppen fagyit nyalt. Nem tudom, hogy mire gondoltam akkor, túl fáradt voltam, és túlságosan is éhes egy fagyira, de a kislány rövidesen az anyjához fordult, és megkérdezte tőle:
– Anya, hogyan képes valaki ennyit beszélni, anélkül, hogy kinyitná a száját?
Mondanom sem kell, hogy a kislány nem kapott választ, viszont, nagyon gyorsan eltűntek a szemeim elől…
– Húúú… Ez egy kicsit sok volt elsőre – szakított félbe a srác, és elkeseredett arccal felállt mellőlem. – Én csak annyit kérdeztem, hogy van-e valami érdekes, amit tudnom kell rólad.
– De hát én semmit sem mondtam – tagadtam megszokásból, de rá kellett jönnöm, hogy igazából most vallottam be, hogy mire vagyok képes.
– Most mesélted el a fél életedet – győzködött. – Azt mondtad, nem tudod a fejedben tartani a képzeteidet.
Elképedt arcot vágtam, majd legyintettem, mintha nem is lenne olyan nagy szó.
– Ugyan már – mosolyogtam, de legbelül azt kívántam bárcsak sírhatnék.
– Nem akarlak megríkatni, de ez rettenetesen… – kereste a szót, közben azt csinálta a szemével, amit a legjobban szeretek a pasiknál; a plafon felé fordította, mintha gondolkodna. – Fura.
– Ugyan mááár – mondtam megint, ezúttal egy kicsit hisztisebben. – Mindenkinek van valami furcsasága. Biztos neked is.
Mielőtt válaszolhatott volna, megnyalta a szája szélét…
– Fejezd be! – rivallt rám, mire egy pillanat alatt csend lett, és minden szem ránk szegeződött az étteremben. – Nem akarom hallani, hogy mi van a fejedben!
Felkapta a kabátját majd elrohant.
El sem mondta, hogy neki mi a furcsasága…
– Hagyj békén! – üvöltette távozóban.
Zavaromban elvörösödtem, és a kezemet kezdtem stírölni az ölemben. Véresre kapartam, ahogy igyekeztem semmire sem gondolni, de így felzaklatva ez sosem volt könnyű.
Miért ver az Isten, ilyen átokkal? A világ leghaszontalanabb képessége, hiszen mindenkinek csak az idegeire megyek vele. Nem tudom irányítani, nem tudom visszafelé használni, semmire sem jó.
– Óóó, elég volt már! – hördültek fel a közelemben ülők.
Most meg egy egész hordát felbőszítettem.
– Tünés – álltak fel egyszerre, ami meglehetősen félelmetes volt.
Az egyetlen tevékenység, ami alatt soha nem voltam képes gondolkodni, az a futás volt. Fáradtan vettem magamra a kondi öltözőjében a megszokott futó melegítőmet, hogy aztán végül bekapcsolva a futógépet, kikapcsoljam magam. Kénytelen voltam arra koncentrálni, hogy egyenletesen lélegezzek, vagy hogy képes legyek csukott szemmel is a padon maradni. Néha erre edzettem, hiszen, ha megláttam valamit, vagy valakit, azonnal gondolkozni kezdtem, és emiatt kiestem a ritmusból, ráadásul, többször tömegkatasztrófát is okoztam. Gondolok itt egy elejtett súlyzóra, vagy egy másik futógépen futó törött orrára.
Azonban nem csinálhatom ezt a végtelenségig. Tudtam, mint mostanra már sok mindent, ám igyekeztem addig húzni, amíg már meg nem fulladok a levegőhiánytól.
Izzadtan és kicsit szédelegve léptem le a gépről, hogy kitámolyogjak a büféig. Úgy innék egy epres shake-et, de olyat csak akkor kapok, ha VIP vagyok. Ahhoz viszont rengeteget kéne fizetnem… Óh az az epres shake, a világ legfinomabb itala. Persze csak a forró csoki után, amit még az epernél is jobban szeretek. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért edzek…
Beálltam a büfé előtti sorba.
Hiába edzek állandóan, ha mindig valami cukros itallal tömöm magam. Bár az is igaz, hogy nem a fogyás miatt futok. Teljesen meg vagyok elégedve a súlyommal.
Én következtem a sorban, és már nyitottam a számat, de a kezemben hirtelen egy pohár termett, finom eper illattal.
– Ó, köszönöm – néztem fel a pultosra, hogy lássam, ki volt ilyen figyelmes.
Olyan régóta járok a konditerembe, hogy szinte mindenkit ismerek, de ez az arc teljesen új volt. Meglepően ragyogó szemekkel rendelkezett a srác, amiben a csillagos eget véltem felfedezni. A mosolya kedves, de zárt volt. Fekete göndör fürtje és természetes izmai voltak.
Fel sem tűnt, hogy rajta felejtettem a tekintetem. Azt sem tudtam felfogni, hogy hirtelen semmi gondolatom nem volt. Nem bólintottam magamban elismerően a kidolgozottsága miatt. Nem volt belső dal, amit a szexi srácok láttán indítok el magamban. Nem volt semmi, csak hatalmas csend és üresség.
– Kislány – csettintett valaki a szemem előtt. – Fizess és menj – kérte a mindenkori büfés, de kérdő tekintetemre még hozzá tette: – Ő a legjobb haverom, akit megkértem, hogy helyettesítsen, amíg elmegyek egyet gyúrni. De át is veszem, köszi, hogy beugrottál.
Vállon veregette a srácot, elhessegette és beállt a helyére.
– Furcsa vagy ma – nézett még egyszer fel.
– Miért? – nyikorogtam.
– Nem hallom az idegesítő belső monológodat. Nah, húzz el!
Sem a zuhany alatt, sem öltözködés, sem hajszárítás közben nem volt semmi, ami eszembe jutott volna. Magam elé meredve léptem ki az edzőteremből, ki a napsütésbe, de ez sem hozta vissza a korábbi énemet.
Valaki szaladt mögöttem, messze egy mentő vijjogott, mellettem pedig éppen egy vonat süvített bele a levegőbe, de mindezt alig fogtam fel. Csak akkor jutottak el a hangok a tudatomig, amikor megállított a korábbi "pultos" fiú. Valamiért boldogan mosolygott, a vak is láthatta, hogy izgatott.
– Megiszol velem egy kávét? – hadarta befelé szívva a levegőt.
Ekkor egy varázsütésre megszűnt a fejemben a csend, és ki sem kellett mondanom, hogy szívesen. Az egész délutánt együtt töltöttük, egy csomó mindent kérdezett, én pedig igyekeztem rá válaszolni, de egy idő után feladtam, hogy kimondjam hangosan. Csak sóhajtoztam és furcsálltam, hogy nem menekül fejvesztve a furcsaságom elől.
– Kíváncsi vagy miért nem zavar, hogy hallom a belső hangodat? – kérdezte hirtelen, mire csak egy gyors gondolat volt a válaszom.
Nem felelt egyből, úgy tűnt, hogy erőt gyűjt. Aztán felnézett a kezéről és belekezdett.
– Tíz éves koromban volt egy balesetem. Elég sokáig kómában voltam és mikor magamhoz tértem, azt tapasztaltam, hogy megsüketültem.
Először fel sem fogtam, hogy mit mond. Nagyon-nagyon lassan értettem meg, mit akart tudatni velem.
– Mivel megtanultam beszélni, mielőtt a baleset megtörtént, így most is képes vagyok rá, igaz, nem hallom a saját hangomat. Nagyon hosszú ideje nem hallok semmit sem… Sok orvosnál jártam, itthon is és külföldön, de mindenki azt mondta, hogy ez már végleges, nem tudnak rajtam segíteni – csuklott el a hangja annak ellenére, hogy szélesen és boldogan mosolygott. – De ma meghallottam a tiédet… Ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése