Rhiena csendben elosont az árusok sátrai mellett. A piacon mindenféle szebbnél szebb csecsebecséket árultak, amin megakadhatott volna a szeme, de ő egyenesen a legutolsó sorhoz ment, ahol a fegyvereket árulták. Megállt az íjkészítő mester sátra előtt. Óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az első íjat, ami megtetszett neki. A mester odaszólt:
- Az nem hölgyeknek való.
- Nem vagyok hölgy – húzta a száját a lány.
A férfi elmosolyodott, hátrament a sátor végébe. Vászonzsákot keresett elő, kivette belőle az íjat, és átnyújtotta a lánynak.
- Ez a te méreted.
Rhiena megenyhülve vette át a fegyvert, és kifizette az árát.
- Nem tudom, hogyan kell… - vallotta be szégyenlősen.
A mester felajzotta az íjat, és odaadta neki.
- Nem jól fogod – szólt rá, majd megmutatta, hogyan kell.
Rhiena érezte a hátizmait megfeszülni, míg az íj meghajlott a kezében. Finoman visszaengedte. A mester a húrra helyezett egy nyilat, és a sátor melletti céltáblához irányította őt. Rhiena megfeszítette, célzott, és lőtt. A nyílvessző kiröppent, a céltábla tetejének ütközött, és belecsattanva a várfalba, kettétörött. A lány csalódottan húzta a száját.
- Első próbálkozásnak megteszi. Gyakorolj!
Rhiena egész délután lövöldözött, vagy fél tucat nyílvesszőt eltört a várfalon, mire végre eltalálta a céltáblát, egyszer még a közepébe is sikerült belelőnie.
A szülei elől elrejtette az íjat, nem beszélt róla senkinek, már így is túl sokan megbámulták a piacon, miközben gyakorolt. Minden áldott nap, munka után kiment a mezőre, ahol a bekészített szalmabálákba lődözött.
Egyik nap aztán, amikor már annyira belejött, hogy egyet sem lőtt mellé, léptek zaját hallotta a háta mögül. Megfordult, és ösztönösen kihúzta az íjat.
Fiatal férfi állt vele szemben, látásból ismerte már őt, gyakran megfordult a táncmulatságokon és a vásáron is. A férfi felemelte mindkét kezét, és elnevette magát.
- Le akarsz lőni? – kérdezte.
Rhiena bizonytalanul leeresztette az íjat.
- Ne haragudj – rebegte. – Csak megijedtem. Ilyenkor nem jár erre senki.
A férfi egyetértően bólintott.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte.
- Íjászatot tanulok.
- Azt látom, de minek? Sosem láttam még lányokat íjászkodni.
Rhiena vállat vont.
- Nem akarod elmondani? – puhatolózott a férfi.
- De hisz még a nevedet sem tudom. Miért mondanék el neked bármit is?
- Vindor a nevem. A Holdsugár utcában lakom, cserzővarga a mesterségem, de most katona vagyok, behívtak a seregbe.
- Akkor nem a kaszárnyában kéne lenned?
- A vasárnapok szabadok, azt csinálunk, amit akarunk.
- És éppen most jöttél ide – jegyezte meg homlokát ráncolva a lány.
Vindor ismét elmosolyodott, de olyan pajkos kedvességgel, hogy Rhiena szíve hevesebben kezdett dobogni, és önkéntelenül visszamosolygott rá.
- Már hetek óta kijárok ide – mondta a férfi.
Rhiena eltátotta a száját.
- Miért?
- Miattad. Szeretném, ha megtanítanál lőni.
- Nem tudsz lőni? – csodálkozott a lány.
Vindor megrázta a fejét.
- Kardvívásban már jó vagyok. A lándzsát is ügyesen használom, de az íj valamiért nem megy.
- Szívesen tanítanálak, de én is csak most tanulom, és nem vagyok valami ügyes.
Vindor elnevette magát.
- Te legalább eltalálod a bálát.
Rhiena lesütött szemmel gondolkodott.
- Én mit kapok cserébe? – emelte a férfira a tekintetét.
Vindor felhúzta a szemöldökét.
- Hmm. Mondjuk, élvezheted a nagyszerű társaságomat.
- Óh, micsoda kegy! – csipkelődött a lány. – Az én társaságom is élvezetes, ráadásul még lőni is megtanítalak. Te többet nyersz, mint én.
- Ez kétségtelen – felelte Vindor, és Rhiena egy pillanatra megint érezte, hogy a szívdobogása felélénkül.
Átnyújtotta az íjat, Vindor végignézett a szép díszítésen. Felemelte, de olyan ügyetlen mozdulattal, hogy Rhiena ösztönösen a karja után nyúlt, és a helyére igazította. Akkor döbbent rá, hogy még soha életében nem ért hozzá egyetlen férfihoz sem. Talán Vindor is megérezte ezt, mert zavarodottan nézett rá, és egy pillanatra ott is maradt a szeme a lány arcán. Újra elmosolyodott, és a szalmabálára szegezte a tekintetét.
- Terpeszben kell állnod – magyarázta Rhiena. – És teljesen féloldalt, csak a fejed forduljon a cél felé. Még a húrt is rosszul fogod! Ne csípd össze, az ujjperceiddel húzd ki! Jó ég, te még nálam is ügyetlenebb vagy! – fogta a fejét.
Újra meg újra belekötött valamibe, mire végre Vindor rendesen beállt, megfelelően fogta az íjat és a húrt, és a nyílvessző is jó irányba fordult.
- Na, most végre kilőheted – utasította a lány.
Vindor a szájáig húzta, csak egy lélegzetvételnyi ideig tartotta, majd elengedte. A nyíl tökéletesen egyenes ívben suhant el, majd pontosan a szalmabála közepébe érkezett. Rhiena álla leesett a csodálattól.
- Szűz kéz – somolygott Vindor.
Rhiena teljesen biztos volt benne, hogy valami turpisság van a háttérben, de nem szólt egy szót sem.
Minden vasárnap kijöttek a szántóföldre, és gyakoroltak, közben pedig beszélgettek.
- Még nem mondtad el, miért csinálod ezt – szólt Vindor.
Rhiena felsóhajtott.
- Háborúban állunk, és én nem akarok legyőzött lenni.
- De hiszen itt a hadsereg, megvédünk titeket. Nem kell félned.
- Igen, ez így van. De a katonák sem tudnak mindig mindenhol ott lenni. Ha az ellenség betörne a városba, én nem akarok teljesen kiszolgáltatott lenni. Amennyire tudom, meg akarom védeni magam.
Vindor megérintette a lány kezét.
- Ha betörnek a városba, ígérem, téged foglak elsőként kimenteni.
Rhiena meghatottan nézett fel rá, a férfi még mindig nem engedte el a kezét, ettől teljesen elpirult.
- Miért nézel így rám? – kérdezte.
- Semmi, csak… az jár a fejemben… szeretnélek megcsókolni.
- Óh – sóhajtott a lány. – Várjunk még ezzel egy kicsit.
Vindor elengedte a kezét.
- Hónapok óta várok – mondta epekedve.
Rhiena meglepődött.
- De hisz még csak néhány hete találkozgatunk.
- Igen, de én már hónapokkal ezelőtt észrevettelek. Csak nem tudtam, hogyan közelítsek feléd, hiszen egyáltalán nem ismertük egymást, még közös barátaink sincsenek. Nem akartam, hogy megijedj tőlem. Amikor megláttalak az íjászpályán, annyira boldog voltam, hogy végre van valami, amivel megfoghatlak.
- Tudtam, hogy tudsz lőni! – nevette el magát a lány.
- Persze, hogy tudok. Kölyökkorom óta.
- Akkor taníts te engem.
Attól fogva Vindor utasította a lányt a helyes felállásra, célzásra, a szél kiszámítására. Ha valamit nem jól csinált, a férfi megérintette a kezét, és a helyére tette. Egyszer aztán ezek az érintések megváltoztak. Vágyakozó gyengédség lengte körbe minden mozdulatát, s végül, mikor Rhiena kilőtte az összes nyilat, és letette az íjat, Vindor a kezébe fogta kis kezét, és megcsókolta.
A lány szeretettel nézett rá.
- Csak a kezemre kapok? – kérdezte.
Vindor szeme felcsillant. Közelebb lépett, végigsimított a lány puha ajkán, és megcsókolta. Rhiena átkarolta a nyakát, Vindor felkapta a karjaiba, és ölelte, csókolta, egyre hevesebb szenvedéllyel.
- Menjünk el innen – szólalt meg halkan. – Hagyjuk itt ezt a várost. Nem vár más, csak a háború.
- Hová mehetnénk? – kérdezte Rhiena. – Az egész országban háború van. Téged felkötnének hazaárulásért, engem a szüleim keresnének.
- Nem is erre az országra gondoltam.
- Hanem? – csodálkozott el a lány.
- Mondják, valahol létezik egy sziget, ahová semmilyen király keze nem ér el. Örökké tavasz van, nincs háború, nincs éhezés. Csak szeretet és béke.
- Álomvilág, Vindor – rázta a fejét Rhiena. Ilyen ország nem létezik.
- Pedig létezik. A neve Ifjúság Földje. A lakói varázslattal védik a határát.
- Ez lehetséges?
- Szerintem igen. Én hiszek benne. És ha nem is létezik, akkor is jobban járunk, ha elmegyünk innen. Engem hamarosan kiküldenek hadjáratra. Itt kell hagyjalak, és ki tudja, mikor térhetek vissza.
Rhiena elszomorodva kapaszkodott belé, aztán eszébe jutott valami, és újra rá szegezte a szemét.
- De ha mi ketten együtt elmegyünk innen… az azt jelentené…
Vindor magához ölelte.
- Igen, azt: szeretlek. És örökre veled akarok lenni.
Vindor egész héten a könyvtárat bújta, szándékosan a legeldugottabb könyveket kereste, melyekből legalább egy kicsiny morzsát szerezhet az Ifjúság Földje létezéséről. Még a könyvtárost is megkérdezte, de az felháborodottan elzavarta, és nem adott egyenes választ. Vindor gyanúját ez még inkább felébresztette. Elment hát, hogy megkeresse a város legidősebb tündéjét, Gorodnil apót, a bölcs látót. Az öreg soha nem fogadott el pénzt, Vindor tudta: egy ilyen hírért cserébe hatalmas ajándékot kell adnia. A legdrágább medvebőr takarót hozta magával, és átnyújtotta Gorodnil apónak.
- Mit akarsz tudni, fiú? – kérdezte az öreg.
- Az Ifjúság Földjéről mesélj nekem. Valóban létezik?
- Láttam álmomban. Éppen ma éjjel. Különös, nagyon különös.
Vindor elgondolkozott.
- Mindent összevetve, én cseppet sem találom ezt különösnek. Talán a szellemek éppen így akartak nekem üzenni, hogy oda kell mennem. Hol találom ezt az országot?
- Nagyon messze van az, fiam.
- Akkor jobb, ha máris indulok.
- Fordulj keletre. Menj egyenesen, míg eléred a világ másik végét. Ott találsz egy tengert, a vize olyan fekete, mint az olvasztott szurok. Egy félszemű révész fog átvinni rajta. De vigyázz, csak azok léphetik át a határát, akik tiszta szívvel érkeznek. Az ártó lelkeket a révész a tengerbe löki.
Mire Vindor kilépett Gorodnil apó kunyhójából, már besötétedett, a fáklyák fénye megtáncoltatta az utcán elterülő árnyékokat. Egy lovas csapat éppen az orra előtt vágtatott el, a város kapuját éppen akkor zárták be. Félreverték a harangokat, a tornyokon kürtök harsantak fel. A férfi megriadva rohant az első katonához, akit meglátott.
- Mi történik?
- Itt az ellenség!
- Hogyan tudtak észrevétlenül átjutni a sáncon?
- Az erdőn át jöttek, megkerülték! Mindjárt itt vannak!
Vindor lélegzete elakadt. Rohant, futott, ahogy csak bírt, meg sem állt hazáig. Felkapta az íját és a tegezét, hamar telepakolta a zsákját ruhával és élelemmel. A keze reszketett minden mozdulattal, mire végre elkészült, és futott tovább.
Rhiena ablaka előtt állt meg, kifújta a levegőt, és görnyedten próbálta magát összeszedni. Bekopogott az ablakon, majd dörömbölt, mire végre kinyíltak az ablaktáblák.
- Indulnunk kell! Azonnal!
- Mi a baj? Miért fújják a kürtöket? – kérdezte a lány rémülten.
- Megtámadtak! Gyorsan csomagolj, tűnjünk el innen, amíg nem késő!
Rhiena habozott.
- Hová fogunk menni? És hogy jutunk ki a városból?
- Kincsem, kérlek! – sürgette Vindor. – Tudok egy átjárót, ott megyünk ki. Igyekezz már!
Rhiena bepakolta a ruháit egy táskába, fogta az íjat és a tegezt, felkapott magára egy köpenyt és csizmát, majd kimászott az ablakon.
- A szüleid? – kérdezte Vindor.
- Tudod, hogy úgysem engednének el.
- Gyere!
Vindor kézen fogta a lányt, és elindultak. Felhúzták a csuklyát a fejükre, és észrevétlenül osontak végig az utcákon. A tündék bezárkóztak házaikba, csak a katonák maradtak elöl, kivont kardjaikkal és lándzsáikkal a várfalra masíroztak.
A vár egy eldugottabb részén folyt a csatorna, ráccsal kerítették el. Vindor fogót vett elő, és levágta a lakatot. Az ajtó nyikorogva kinyílt, átbújtak, és végigmentek, míg kijutottak a szabadba. Már hallották a másik oldalról az üvöltések és sikolyok dermesztő hangját. Tüzek lobbantak fel, zúgtak a harangok, a városkaput faltörő kos döngette.
Rhiena könnyezve temette arcát Vindor mellkasába. A férfi eltolta magától.
- Nem állhatunk meg, különben megtalálnak. Gyere!
Kézen fogta, és futni kezdtek, belevetették magukat a vadonba. Mögöttük a házak teteje vöröslő lángokban égett.
Három hónappal később, megannyi bujdosás, utazás, nélkülözés és szenvedés árán megérkeztek a világ keleti végéhez. A révész csakugyan ott ült a csónakban, fél szemét kendő takarta, kezében forró teát fújogatott. Meglátva a csüggedt, rongyokba öltözött vándorokat, felkelt, közel hajolt hozzájuk.
- Kik vagytok ti, és mit akartok itt?
Vindor előre lépett.
- Vindor vagyok, ő a menyasszonyom, Rhiena. Az Ifjúság Földjét keressük.
- Keresitek? – lepődött meg a révész. – Nem úgy volna helyes, ha azt mondanád, oda akartok belépni?
- Nem tudjuk, szabad-e belépnünk – felelte Rhiena.
A révész elégedetten mosolygott, majd levette a kendőt az arcáról. Szemgödrében kék drágakő ült, melyet egyenesen a párra emelt, végignézett rajtuk, méregette őket.
- Üljetek be – szólalt meg végül.
Rhiena Vindor ölébe kucorodott. A révész lassan evezni kezdett, szelte a hullámokat a kis csónak. A szerelmesek lassan elszenderedtek.
A révész meglökte Vindor térdét, mire a férfi felébredt. Kidörzsölte a szemét, és tátva maradt a szája a látványtól. Hamar felkeltette Rhienát, a lány felpattant, és végignézett a szigeten.
A fák között ezer meg ezer kunyhó sorakozott. Nem láttak kőházakat, sem várakat, még kiépített kikötőt sem. Csak a tiszta anyatermészetet, az örök ifjúságot és biztonságot, ahogyan öreg Gorodnil elmesélte.
A parton tüzek égtek, ifjú szerelmesek táncoltak körülöttük. Zene szólt, amilyen szépet még soha nem hallottak; az ének egyenesen a lelkükbe hatolt, és tudták, hogy hazatértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése