2017. augusztus 31., csütörtök

Békésy Anita: Háziszellem +18



Az aula zsibongott az ide-oda vonuló hallgatóktól. Mindenki igyekezett valahova. Olyan érzés volt, mintha az állandóan változó világban csak mi maradtunk volna biztosak. Én már régóta így léteztem, de most Csenge is lehorgonyozott egy kicsit mellém. Ültünk ketten a félhomályban, miközben mindenki ment, mindenki sietett valahova, valakihez, valamire. Meglögyböltem a poharam tartalmát.
 Lenne kedved ma velem aludni? – Csenge kérdésére kis híján leöntöttem magam kávéval. Felé fordultam, ő egészen elpirult, lesütötte a szemét, féloldalasan elmosolyodott. Mindig így félrevonva mosolyog, amikor nagyon zavarban van.
 Persze, hogy lenne, csak egy kicsit meglepődtem.
 Nem azért kérdeztem – tette hozzá, de nem fejezte be, amit mondani akart, én meg nem firtattam, pontosan tudtam, miért kérdezi. Azt persze nem tudta, hogy én valójában minden áldott este vele aludtam. Ott voltam, mióta beköltözött, ott voltam már azelőtt is, de akkor még nem nyílt ki ilyen szépen előttem a világ. Mostanra az érintését is éreztem, bizsergett a bőröm, valahányszor hozzám ért, helyenként csiklandozott. Néha annyira csikizett, hogy majdnem felnevettem. Csodálatos dolog érezni. Nem tudtam meddig lehet ezt még fokozni, de bármeddig is, azt el akartam érni, minél közelebb akartam jutni egy élő állapothoz, és úgy tűnt, oda Csenge jelenti a belépőmet.
Nem válaszoltam azonnal, előbb beleittam a kávémba, amitől az ajkam egyből lebiggyedt.
– Erős lett? – nézett rám aggódva azzal a meleg barna szemével. Én csak bólogattam. Az igazság az volt, hogy nem hogy erős lett, semmilyen nem lett, sűrített levegő íze volt. Az ízek még nem tértek vissza. Nagyon sajnáltam, mert mostanra jobban hiányoztak, mint azelőtt valaha. Annyira vágytam már egy jó erős feketekávéra, egy csípős levesre, az alkohol ízére, bármire, ami olyan igazán markáns volt azelőtt.
– Megismétlődött a jelenség? – tértem végül vissza a kiindulási témánkhoz. Csenge a kijáratot nézte, mint aki csak elrévedt, közben halványan bólintott.
– Már nem bírom sokáig.
– Ötleted sincs, mitől van, vagy mit lehetne ellene tenni? – a kérdést inkább muszájból tettem fel, mert ilyenkor valami hasonlót szokás kérdezni. Közben a kávét szuggeráltam, próbáltam felidézni, milyen íze kellene, hogy legyen, hátha az segít visszahozni.
– Nincs, de az biztos, hogy mikor legutóbb ott jártál, nem történt semmi.
– Mindig nem alhatok veled – válaszoltam lágy hangon, közben nagyon jól tudtam, hogy dehogyis nem, eddig is így volt.
– Nem? – nézett rám. A szemében huncut fény csillant, a szája sarka végre felfele kanyarodott.
– Ma este átmegyek, és megnézzük, mit lehet tenni, jó?
Csenge erre megfogta a kezem. Az érintésébe beleborzongtam, úgy futott át rajtam, akár az áramütés. Lehetséges, hogy az egész testemen képes vagyok érezni? Megcirógattam Csenge kézfejét, nem bírtam szabadulni a gondolattól, egészen magával ragadott, majd megőrültem a vágytól, hogy még többet érezhessek, hogy ismét átadhassam magam annak az élménynek, mikor két test elveszik egymásban.
Nyeltem egy nagyot, Csenge szemébe meredtem, aki a homlokát ráncolva nézett vissza rám.
– Minden rendben?
 Persze, csak ezen a te szellemjárta albérleteden töprengtem.
 Annyira rossz, bárki másnak elmondanám, biztos hülyének nézne. Örülök, hogy legalább te komolyan veszed a dolgot!
 Csenge, nézz a szemembe! – mondtam, holott én sem tettem eleget azonnal a saját felszólításomnak. Először gyorsan végigfuttattam rajta tekintetem, az arca szép vonalán, a vörös ajkán, a hosszú, kecses nyakán, egész a dekoltázsa finom görbéjéig. Visszatértem a nyakára, látni lehetett, ahogy az ütőerében lüktet a vér. Mennyire él, mennyire meleg a keze is, annyira csodálatos volt ott ülni mellette. – Én soha nem néznélek hülyének!
Csenge csak bólintott, úgy tűnt, megelégszik ezzel a válasszal. Rövid ideig kéz a kézben, mozdulatlanul ültünk, míg körülöttünk mozgott a világ. Egy csapat vihogó lány haladt el mellettünk, majd néhány hallgató a büfé felé vette az irányt. Az időtlenségből egy hang szakított vissza minket a valóságba.
– Szia Csenge! – a köszönésre mindketten felpillantottunk. Ágoston közelített felénk. Széles vigyora az egész arcát betöltötte, a szemét nem is lehetett látni. Mindig így festett, mintha az egész srác csak egy nagy vigyorból állna.
– Szia Ágoston! – derült fel Csenge. Ennek a fiúnak a közelében mindig élénkebb lett. Különösebben nem zavart, csak abból a szempontból, hogy borzasztóan rabolta az időmet. Ágostonnak nem volt akkora szüksége Csengére, mint nekem. Ő így is érzett mindent, ami létezik, a szellőt a halántékán, hűsítő zuhanyt a vállán, még talán a mozzarella sajt ízét is, pedig amennyire emlékszem, annak régen sem volt semmi íze. És valódi, többrétegű érzelmei is voltak. Nem csak düh, vagy kicsattanó vidámság járta át, hanem bánat, szeretet, félelem. Én addigra már csak sejtettem, milyenek is ezek az érzelmek, halvány emlékeim voltak róluk.
– Voltál előadáson? – így kérdezte, egyes számban, rám sem nézett, pedig már régóta meg tudtam jelenni mindenki előtt. Nyilván az én jegyzetemre nem volt kíváncsi, sőt, különösebben Csengéére sem, ez az egész nem a tanulásról szólt.
– Igen, voltunk, odaadjam az anyagot? – csilingelt Csenge dallamosan lágy hangja, amivel a játék kezdetét is vette.
– Azt megköszönném, csak tudod, az a baj, hogy az ilyen háttér nélküli jegyzetekből én mindig olyan keveset értek. Nem tudnánk majd valamikor átbeszélni, pontosan miről volt szó? – válaszolt, és ezzel célban is voltunk. Az asztalon könyökölve figyeltem a jelenetet. Mint amikor megnéz az ember egy filmet, amit már ezerszer látott. A nő mindig kimegy egyedül a házból, hogy kiderítse, mi volt az a zaj, és a gyilkos mindig lecsap rá a baltával. Egy idő után a fröcsögő vér sem hatja meg az embert, ami mindig ugyanoda csöppen, egy centivel sem arrébb.
Csenge rám nézett, mint aki valamiféle jóváhagyást vár tőlem. Én válaszul felvontam a szemöldököm, és megrántottam a vállam, jelezve, hogy azt csinál, amit akar, nekem igazán nincs hozzá semmi közöm.
– Persze – fordult vissza Ágostonhoz. –, holnap összefuthatunk.
Ágoston már nem is vigyorgott, vicsorgott, az egész fogsora kivillant erre a válaszra. – Tök jó, akkor majd még rád írok, sziasztok! – Végszóra méltóztatott engem is észrevenni, még rám is nézett egy pillanatra, aztán elsétált, elindult a hatalmas ajtó felé, amin csak úgy ömlött be a fény, vakítóan fehérnek tűnt a kinti világ.

Csengével abban maradtunk, hogy este hatkor érkezem. A fennmaradó időt úgy terveztem, egy kis zongorajátékkal ütöm el. Adagio kezdtem bele a Für Elise-be, lágyan nyomtam le a billentyűket, miközben a pianínóból szívbemarkolóan kúszott elő a dallam, ami betöltötte a teret, felmászott a falakon, visszazengett a plafonról. Csenge ezalatt a zuhanyzóban volt. Hallottam, ahogy a vízcsobogás megszűnik, ő pedig lassú, óvatos léptekkel közeledik felém. A törülközőjét ölelgetve állt meg a nappaliban, a szeme elkerekedett, az ajka résnyire nyílt, úgy figyelte a játékomat. Oldalra sandítottam, végignéztem a fedetlen, gyönyörű testén. A feneke vonala lágyan domborodott, a dereka finom homorulatot alkotott. Combján egy kövér csepp szaladt le, majd még egy, a nedves hajából csöpögött a víz, ami végigkövette lágy vonalait, végül egy tócsát alkotott a formás lábfeje mellett a parkettán. Bár most nem öltöttem testet, így is tisztán éreztem azt a lehengerlő vágyat, ami egy ideje egyre erősebben tört rám a közelében. Fortissimo folytattam a játékot, a pianínó csak úgy zengett, a szoba megtelt az erős dallammal.
Eszembe jutott, milyen volt utoljára szexelni. Nem emlékeztem pontosan az érzésekre, mégis a körvonalai megjelentek előttem. Ahogy a karjaim közé bújt a lány, a nyakamba csimpaszkodott, finoman végig karcolt. Úgy emlékszem, ez utóbbi különösen mámorító volt. Nem csoda, ha megkoptak az emlékek, már húsz éve nem érzek semmit.
Lassan abbahagytam a játékot, Csenge remegve bámulta a pianínót. Felpillantott a mennyezetre, végigpásztázta a polcokat, közben hátrált, vállal nekiment az ajtófélfának, amitől egy pillanatra felsikkantott. Én egy halk sóhajt követően végighúztam ujjaim a billentyűkön. Csenge összerezzent a hangra, és kiszaladt a szobából.
Húsz éve már, hogy meghaltam. Pontosan ebben a lakásban ért a vég. Túl korán. Még annyi mindent nem élveztem, nem próbáltam ki, aztán egyszerre annyiban maradt minden. Ez a lakás lett a börtönöm, mint kósza emlék, úgy lézengtem, kizárólag a tárgyakkal tudtam kapcsolatba lépni. Elpakoltam, ha valami nem tetszett, törtem-zúztam, ha rám tört a düh, vagy a pianínón játszottam, ha vidám pillanatom volt.
Miután Csenge beköltözött, nem vettem észre magamon azonnal a változást. Az első különös élmény az volt, mikor elkezdtem játszani, és a zene csak úgy simogatta a lelkem. Egyre többször ültem neki, kezdtem bele egy régi dallamba. Olyan különleges élmény volt, minden darab más hangulatú. Csenge akkor bejött a nappaliba, halálfélelemmel az arcán figyelte a pianínót, amint az látszólag magától ontotta a dallamot. Akkor vettem észre, hogy a haja színét is meg tudom nevezni. Sötétbarna tincsei voltak, a félelemtől remegő íriszéről pedig meleg, mogyoróbarna árnyalatot vert vissza a lámpafény. Ez után fedeztem fel, hogy képes vagyok megjelenni a fizikai valóságban. Ezt persze nem akartam idehaza felfedni. Először megpróbáltam elhagyni a lakást, ami azonnal sikerült. Követtem Csengét, megtudtam, hova jár egyetemre, így ott jelentem meg előtte először. Bementem vele az egyik előadásra, majd szóba elegyedtünk. Hosszasan elcsevegtünk az ódon épület sötét folyosóján. Mesélt a szüleiről, meg a kutyájáról, meg rengeteg egyéb érdektelen dologról, miközben én egyre inkább éreztem. Eleinte örömöt, majd idővel halványan az illatát is. Később, mikor barátian megérintett, a keze nyomát a bőrömön.
A falnak dőlve a parkettára telepedtem, úgy néztem, ahogy Csenge próbálja a mobilomat hívni.
– A francba Zoli, vedd már fel! – mondogatta közben. Halványan elnevettem magam, hangtalanul, hogy ő ne vegyen észre. Azt a mobilt hívogathatta, mert az most egy nyilvános széfbe zárva várta némán, hogy érte menjek. Közben Csenge le-fel bóklászott meztelenül, nedves barna haja gubancosan tapadt a hátára. Úgy tűnt, lassanként megnyugszik, óvatosan elkezdett felöltözni.
Csipkés fekete fehérneműt húzott, a bugyi úgy simult a fenekére, mintha a bőre része lenne, a melltartó szépen felnyomta a cicijét. Nem bírtam ki, halk kuncogás tört elő belőlem, amire Csenge rémült tekintettel pillantott körbe a szobán. Igazán jól esett, hogy ilyen szexi fehérneműben szeretne fogadni, roppantul figyelmesnek gondoltam, hiszen az ilyen fajta darabok arra vannak, hogy más is lássa.
Lassanként indulnom kellett, hogy időben hazaérjek. Átillantam a falakon, csak kint az utcán öltöttem újra testet. Az egyetemhez igyekeztem, ahol a kis széf őrizte az áléletemhez nélkülözhetetlen felszerelésemet. Kiszedtem a táskámból a telefonom, Csenge hatszor hívott. Még beugrottam egy borszaküzletbe, hogy ne üres kézzel érkezzem meg. A rokonaim gyakorlatilag mindenem eladták, amiről tudomásuk volt. Ingatlant, ingóságot, még a vadiúj Peugeot 306-osomat is. ’89-ben, miután megbukott a rendszer, nyitottam egy svájci bankszámlát. A bankkártyát elrejtve tartottam otthon, hátha visszatér a szocializmus, és engem esetleg kikiáltanak kuláknak. Bár ez a félelmem nem igazolódott, végül mégis jól jött a titkos számlaszám. Ezek a svájciak nagyon megbízható emberek, még a kártyám is működőképes maradt. Úgy tűnik, őket nem ingatja meg olyan apróság, hogy a kedves ügyfél él, vagy halott.
Kiválasztottam az emlékeim szerint legkiválóbb száraz fehérbort, és elindultam haza. Mikor a legutóbb Csengével aludtam, már akkor is sokkal erősebben értek utol az érzések, mint azelőtt bármikor. Egy ideje láttam a színeket, meg tudtam mondani valamiről, hogy milyen árnyalatú, de ott, aznap este kivirult a világ. Élénkebbé vált, ragyogott, annyira rikítóvá vált körülöttem minden, hogy még a szemem is belefájdult.
Megálltam a kapualjban, és felcsengettem a saját lakásomba. A kis, kopott dobozból felszakadt a fülsiketítő berregés, ami jelezte, hogy a kapu nyitva van. Beléptem az udvarra, a postaládán még mindig az én nevem állt kint, az udvaron egy aláomló borostyánfüggöny fogadott. Emlékszem, már akkor is nagyon megfogott, mikor megvettem ezt a lakást. Olyan gyönyörűnek találtam, és most úgy tűnt, szebb, mint azelőtt.
Beléptem a kopott lépcsőházba, a fokok helyenként töredezettek voltak, a fal mállott. Húsz éve még nem ilyen ramaty állapot fogadott. Úgy tűnt, bármire is költik a közös költséget, abba a ház felújítás nem tartozik bele. Szomorú volt így látni, hisz maga az épület pesti berkekben is ritkának számított. Azon barokk stílusú épületek egyike volt, ahol még épen maradtak a gömbölyded formájú fali szobrok.
Felértem a lépcső tetejére, a gangon keresztül elsétáltam az egykori lakásom bejáratához. Az ajtó már nem a régi volt, az új tulaj modern biztonsági ajtóra cserélte. Gondolom, így olcsóbb a biztosítás. Becsengettem, Csenge azonnal ajtót nyitott. Kissé sápadtnak tűnt, de ezt leszámítva jól nézett ki. Nyílt, barátságos mosoly terült el az arcán.
Ahogy beléptem, éktelenül viszketni kezdett a mellkason. A bal oldalamhoz kaptam, legnagyobb meglepetésemre egy sebet fedeztem fel magamon. Fogalmam sem volt, hogy szerezhettem. Közben Csenge megköszönte a bort, és javasolta, hogy nyissuk is ki egyből.
 Mennyit tölthetek? – érdeklődött.
Utánaszaladtam a konyhába. – Még ne! – szóltam rá. – Egy kicsit várjunk, hogy az ízek kellőképp kiélesedjenek.
Csenge a fejét egy kissé hátravetette, a szemöldöke felszaladt – Jó – jegyezte meg halkan.
Elég nevetségesnek gondoltam, hogy azon igyekszem, minél teljesebb ízélményt nyújtson Csengének az én kedvenc borom, amiből én magam annyit fogok érezni, mintha egy pohár vizet próbálnék leküzdeni.
Ismét viszketni kezdett a mellkasom. Beugrott, akkor keletkezett, mikor meghaltam.
Lassan besétáltam az egykori hálószobámba. Az ágyamat már lecserélték. Nem csoda, biztos nem érte volna meg tisztíttatni. Eszembe jutott az a lány. Ott feküdtünk ketten, ő a nyakamba csimpaszkodott, végigkarcolta a bőröm, én meg csak dugtam, lendületesen, teljes odaadással, valami mégis hiányzott.
Egy zsinórt húztam elő akkor az ágy mögül. Átöleltem a lányt, teljesen magam alá gyűrtem. A zsinórt áthurkoltam a nyakán, majd fojtogatni kezdtem. Köhögve, hörögve tört elő belőle a fuldoklás, én meg néztem, ahogy az életéért küzd alattam.
Néztem, és közben keféltem.
Azt hiszem, valamiért nagyon élvezhettem. Végül pont az lett a vesztem, ami később menedéket nyújtott. A svájci precizitás. Miközben átszellemülten raktam a lányt, észre sem vettem, hogy ő már feladta a velem történő küzdelmét, és más menekülési lehetőséget keresett. Csak akkor láttam meg, hogy eléri a parkettát, mikor már késő volt. Minden erejét összeszedve a mellkasomba állította a földön felejtett bicskámat. Egyenesen szíven talált.
Egy hang se jött ki a torkomon, úgy kaptam oda. Csak néztem őt, aki zihálva követte végig a haláltusámat. Rohamos gyorsasággal kezdett megszakadni a kapcsolatom a külvilággal. Lassanként elsötétedett a táj, megszűntek a hangok, az illatok, a színek, és a gondolatok is. Az utolsó élmény, amire még emlékszem, ahogy kiszakadtam a testemből. Mintha lemállott volna a bőröm, az izmaim, végül az összes csontom. Ezt követően többet nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem félelmet. A világ egységes szürkeségbe olvadt, és én, mint egy rég elfeledett emlék, bóklásztam az élők és a holtak világa között.
 Most már tölthetek? – Csenge kérdése úgy rántott vissza a valóságba, mint amikor az ember hirtelen felriad az álmából.
– Persze, nyugodtan!
Kisétáltam a hálószobából, aminek falát egykor a tulajdon vérem szennyezte. Ki, egész a konyháig. Csenge átnyújtotta a boromat. Féloldalasan mosolygott, dús barna hajában úgy kergették egymást a kunkori tincsek, akár a kósza szellő az embert egy tavaszi reggelen. A szeme alatt sötét karikák ültek. Az ajkához érintette a poharat, és óvatosan kortyolt egyet. Alig bírtam betelni a látványával. Utálkozva én is beleittam a borba, előre felkészültem a lapos ízre.
A nyelvem jóformán elzsibbadt a savasságtól, a szájpadlásom bizsergett, megtelt ízzel, élménnyel, élettel. A szemem is elkerekedett, óvatosan lenyeltem a bort, ami végigfolyt a torkomon, színes, tüzes élményt hagyva maga után.
Elképedve bámultam a poharat. Csengére pillantottam, aki aggódva figyelt.
– Minden rendben? – kérdezte, de kérdését követően azonnal hangos köhögés szakadt ki a torkán.
– Persze, csak már el is felejtettem, milyen jó ez a bor. Rég ittam ilyet – nyugtattam meg, majd hozzátettem: – És veled?
Csenge még mindig köhécselve bólogatott. – Azt hiszem, megfáztam – szólalt meg nehezen.
– Igyál még egy kicsit, esküszöm a megfázást is gyógyítja.
Csenge bólintott a javaslatomra, és ismét belekortyolt az italba. A zsebéhez kapott, rezeghetett a telefonja.
– Ágoston – kommentálta az üzenetet. – Azt kérdezi, hogy holnap hatkor át tudok-e hozzá menni.
Igyekeztem semmilyen arcot vágni – És, át tudsz? – kérdeztem. Mellbevágott a féltékenység. Valódi, maró féltékenység.
– Még nem tudom – mellém lépett, egészen hozzám bújt, a bőre most nem ontotta a meleget. Úgy tűnt, tényleg meghűlt. Átkaroltam a derekát, egy kézzel körbeértem. Merevedésem lett, amitől kis híján elejtettem a poharam. Hiszen még csak pulzusom sem volt, mégis mitől lenne merevedésem? Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy felállt a farkam. Csengéhez fordultam, lágyan megcsókoltam, hozzásimultam. Nem gondoltam, hogy valaha még érezni fogom a szexuális izgalomnak ezt a szintjét, de ha már így alakult, ki akartam használni, kiélvezni a végéig.
Csenge felugrott rám, a hajamba túrt, közben vadul csókolt. Én a felsője alá nyúltam, végigszaladt a kezem a testén, fel, egész a melléig. Mennyit néztem már ezt a formás keblet, valahányszor lezuhanyozott, átöltözött. Mennyit vágytam rá, hogy egyszer a kezemben tartsam, és most ott volt, az ujjammal a bimbóját simogattam.
Lassan indultam el Csengével a karomban, óvatos, apró léptekkel, de célirányosan. Meg sem álltunk az egykori hálószobámig. Ledobtam az új ágyra, a kezét a feje fölé emeltem, összekulcsoltuk az ujjainkat, miközben egyre csak csókolóztunk. A nadrágjával kezdtem babrálni, finoman hámoztam ki, minden szabaddá váló porcikáját megcsodáltam, miközben én magam is levetkőztem.
Óvatosan beléhatoltam. A rég elfeledett élménytől felnyögtem, a szemem becsuktam egy kis időre, úgy merültem el Csenge puncijának melegében. Ha tudom, hogy ez is lehetséges, nagy ívben szarok a kávé, vagy a bor ízére. Olyan volt, mint a szomjazónak egy csepp víz, perzselő napon a hűsítő árnyék, egy heroinosnak az újabb lövés. A pokolból a mennyországba kerültem. Minden lökésnél úgy éreztem, hogy idő előtt elmegyek, varázslatos volt újra szexelni, újra érezni egy nő hüvelyét.
Lassan kihúztam belőle a farkam, és a hasára fordítottam Csengét. Olyan gyönyörű volt a háta vonala, akár az aláomló színházi függöny, vagy egy kanyargó kis hegyi patak. Beletúrtam a dús, göndör hajába, tapintása, mint a selyem, marokra fogtam. Erősen megrántottam, tépni kezdtem, amitől felsikoltott. A füléhez hajoltam, csitítottam, egészen rámásztam, teljesen beszorult alám. Egyszer csak eszembe jutott, mit is élveztem annyira annak a lánynak a fojtogatásában. Átjárt az erő, a hatalom. Behatoltam a fenekébe, a halántékom lüktetett, a végtagjaim megteltek forrósággal. Csengéből kínlódó, nyüszítő hang tört elő, könyörögni kezdett, hogy engedjem el. Én beszívtam a hajából áradó édes parfümillatot, majd elengedtem. Még nem akartam elmenni, és úgy tűnt, bármilyen mámorító benne járni, még nem is sikerülne.
Ő felült, maga alá húzta a lábát, nézett rám, a tekintete csordultig telt félelemmel. Egészen papírfehér árnyalatot vett fel a bőre, szeme alatt még sötétebbre váltottak a karikák, miközben remegett, de nem csak a félelemtől. Egyértelműen a hideg rázta. Én közben zihálva ültem vele szemben, a mellkasomra tettem a kezem. A szívem nagyokat dobbant. Gyakorlatilag ismét élő emberré váltam, de még nem tökéletesen. Még hiányzott egy lépés.
 Tudod, ki lakott itt előtted?
Nem válaszolt a kérdésemre, csak ült az ágyon, felhúzott lábakkal, és kétségbeesve nézett rám. Halványan elnevettem magam. – Azért sajnálom, hogy a zongorajátékom kizárólag csak félelmet tudott benned ébreszteni, csodálatot nem.
Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, az ajka résnyire nyílik. A félelme még jobban felizgatott.
– Nem ismerem pontosan a játékszabályokat, de azt hiszem, nagyjából értem őket – mondtam, majd egy zsinórt húztam elő. – Sajnálom Csenge.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése