Mind mártírok vagyunk. Mi, akik az írás önpusztító mesterségét válasszuk, saját elménk és testünk vérével írjuk történeteinket.
Én más vagyok. Elkövettem egy óriási hibát. Nem csak az én vérem csöppent rá lapjaim vágóhídjára.
Ezúton is köszönöm neki, és üzenem Mick Prámnak, hogy ne haragudjon, amiért nem hallgattam rá, de megérte. Még akkor is, ha többé soha nem áll velem szóba. Szóval köszönöm, hisz eme áldozat gyümölcseként tarthatom most kezemben ezt a könyvet; első publikált kötetemet, a Kritikát, és olvashatom a cím fölött legendává vált művésznevem:
Dr. L. M. Conrad.
– Doktor? – kérdezte 2015 júliusában Mick, az én egyetlen és legdrágább barátom.
– A képzelet és az irodalom doktora.
– Fennhéjázó. Egy írásodat sem adta ki senki – rezzenéstelen tekintettel vágta hozzám a kemény kritikát. Nem lepődtem meg, ilyenek ezek a kritikusok, ilyen ez a Mick. Úgy sem értette volna meg, hogyha most még nem is fejlett annyira a társadalom, hogy befogadja alkotásaimat, idővel – lehet, csak a halálom után, de – idővel megértik majd. Akkor meg arra is rájönnek azonnal, mennyire szerény csupán a képzelet és irodalom doktorának hívnom magam.
Most már értik, áldozatomnak köszönhetően most már én is értem. Értem, hogy tévedtem. Ezerszámra veszik a Kritikát, amit te, Kedves Olvasóm is kezedben tartasz most, és ezerszámra nyomják velem tele az újságokat, amiből egyet talán te is kezedben tartasz majd holnap a reggeli kávéd mellett. Ha így lesz, vess majd fényképemre egy mosolyt, kérlek.
Mick Prámmal kapcsolatban úgy gondoltam, bizonyos szinten érthető, hogy nem rajong Dr. L. M. Conradért. Önbizalomhiánya lehetetlenné tette annak megértését, létezik olyan is, aki tisztában van önnön tudásával, külsejével. Talán féltékeny is volt rám ezért.
Ennek ellenére arra jutottam, ideje bebizonyítani neki; megillet írói nevem. Egy olyan regényre készültem, amitől kritikusi szeme tágra nyílik, hibát nem találva sehol. Címét már akkor tudtam, mikor elhatároztam magam: Kritika. Mi más? Egyszerre szántam bizonyításnak Micknek és gúnyolódásnak Mickkel. Ő lett hát a regény alappillére. Ezért is érthetetlen számomra, miért akart megállítani, mikor az egész miatta történt, hogy miért ülök én itt, mikor ő a bűnös?
Amint elkészültem a Kritika első változatával, természetesen Mick volt az első, akinek a kezébe nyomtam. „Kritizáld a Kritikámat!”, mondtam neki, ő meg nevetett, azt mondta, alig várja.
Mindig is intelligensnek tartottam a legjobb barátomat. Ő nem tartotta annak magát, és bennem fel sem merült a kérdés, vajon miért? Egészen addig, míg el nem olvasta a kéziratomat és egy sor marhaságot össze nem hordott róla. Vajon miért? Mert nem az. Addig sem tetszettek neki az alkotásaim, de ez most más volt, ezzel megküzdöttem, ezt neki csináltam.
– Hideg-meleg, minden jöhet?
– Persze, én vagyok az író, te a kritikus.
– Rendben. A gond, hogy ez egy klisé, még annak is rosszul megírva. A férj megöli a feleséget. Azt mondom, te ezt meg tudtad volna írni jobban is, láttam már a munkáidat, és ami a tehetséged az a felvezetés. Zseniálisan tudsz felvezetni, de ebben? Ebben a könyv háromnegyedéig semmi sem történt! Egy házaspárról olvastam, akik imádják egymást, ráadásul a férj szemszögéből egyes szám első személyben, és a férj fejében még csak meg sem fordult a gyilkosság, végig cicomáztad, végig nyáladzottad, hogy mennyire szereti azt a nőt, aztán hirtelen a semmiből a nő leszólja a hivatalos levelet, amit a postára írt, és a férj megsértődik. Először is, hogy lehet ilyenen megsértődni? Vagy egyáltalán hogy történhet, hogy akármin felbasszuk magunkat és megöljük a másikat? Csak úgy. Érted, nem a gyilkosság a baj, hanem, hogy még jele sem volt, semmi, egy sem annak, hogy valami gond van. És a vége, amikor azt mondja a rendőröknek, hogy a felesége öngyilkos lett. Ez is klisé, és itt nem értettem, hogy lehetséges az, hogy ha valamilyen csoda folytán még önmaga elől is ennyire titkolni tudta az őrületét, akkor a rendőr, aki amúgy csak egy újonc, azonnal felismeri, hogy a férfi hazudik, és teljesen kattant. Ennek ellenére kezet fog a főszereplővel, a gyilkossal és elengedi! Egy újonc egyedül megteheti, hogy elenged egy közveszélyes bűnözőt!
– Igen, mert ez egy társadalomkritika – hazudtam. Hiába, nem hitte el –, és Te se hidd el, a társadalomkritika nem az én műfajom. – Ahogyan én azt nem hittem el, hogyan nem tetszhetett neki a regény? Biztos voltam benne, hogy az őrület a semmiből is jöhet, hogy igenis létezik ilyen hirtelen váltás, hogy bármit is alkoss, rosszul esik a kritika. Egyedül a végén éreztem jogosnak az ócsárolást, de mi más lehetett volna a vége? Így a szívünkhöz nőtt gyilkosnak nem kell szenvednie. Sőt még ott él bennünk a borzongás is, szabadon mászkál az utcán közöttünk. Nekem akkor még nagyon fontos volt a happy end, a giccs az erőltetett horror, amit te a mostani változat elolvasása után nehezen hiszel majd el rólam.
Azt hiszem ekkor született meg ez a könyv igazán, Mostol városának kicsiny éttermében, a fantáziadús elnevezésű Foodsban, ahol Mick annyira kimutatta kritikusfoga tudálékos fehérjét, hogy rábírjon engem a bizonyításra.
– Összefoglalva annyi a baj vele, hogy sok kis részlet életszerű, csak a legfontosabbak nem. – Pontosan, ennek a bizonyítására, hogy de, mégis az, kapd be Mick.
Ez a regény, amit ezrek imádnak, olvasnak, dicsérnek, menthetetlen volt.
– A karakterek tetszettek. Megszerettem őket, azonnal a szívemhez nőttek, amint megjelentek, még az újonc is, pedig ő nem szerepelt sokáig – akkor vettem észre csak, milyen apró galacsint gyűrtem tenyeremben a szalvétából. Ennyi tetszett neki, a karakterek, akik remélem a Te szívedbe is hamar belopják majd magukat.
A többi nem volt neki elég életszerű.
Jobb kezes vagyok, tehát a bal kezemben volt a villa, a jobban a vajazó kés. Miután levágtam egy katonányi rántott húst a nagy szeletről, és könnyedén a számba kaptam, szórakozottan feltápászkodtam a székről. A kést az asztalra ejtettem, a villát átadtam jobb kezemnek. Megragadtam Mick haját, kócos volt, szarul levágva, mint mindig. Tapintani még rosszabb volt, mint nézni. Hátrarántottam a fejét, a villát szúrásra készen szorítottam torka fölött.
Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Mintha kiléphettem volna a testemből, s körbejárhattam volna drámai élő szobrunkat. Senki nem mozdult. Mick is, a világ is visszatartotta lélegzetét. Én is, de erre csak akkor döbbentem rá, mikor később kifújtam.
– Így már elég életszerű?
Kedves Olvasóm! Te mit válaszoltál volna? Gondolj csak bele: a legjobb barátod, akiről egyedül te tudod, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved, hogy nem szociopata, de annak képzeli magát, hogy a regényében részletesen ecsetelte egy nő brutális meggyilkolását, éppen fölötted görnyed, éppen a te torkodnak szegezi a villát.
– Nem az – nem tudom Te mit feleltél volna, de ő ezt mondta. A villa fehéren villogott a délutáni napsütésben, visszatükrözte, ránk szórta a fényt.
Ha elég erősen döföm belé, megölöm. Persze, hogy nem öltem meg. Az ember nem öli meg egy szerettét, nem őrül meg egyik pillanatról a másikra. Ok és okozat, akkor is, ha én nem hittem ebben.
Igaza volt Micknek; és ez volt, ami megőrjített, az én okom. Az okozatot épp most olvasod.
Később átírtam a végét (és még utána háromszor is, míg eljutottam ehhez a verzióhoz), de neki úgy sem felelt meg. Meg volt győződve róla, hogy az őrületnek vannak átmenetei, hogy a gyilkossághoz, nem így jutunk el.
Nekem két évbe tellett eljutnom odáig. Ezen a ponton meg is kérnélek, hogy gondold át, tényleg el akarod-e olvasni ezt a történetet! Azzal a tudattal, hogy – bár egyesek szerint a világ legzseniálisabb alkotása – mégiscsak egy emberi életbe került. Nem, nem a hírnév, a marketing miatt írom, és rakják ezt a hírekbe. Azt hiszem sokan, akik annyira rajongnak a Kritikáért, nem tudatosítják magukban, hogy én komolyan, igazából megöltem egy embert, csak azért, hogy bebizonyítsam a kritikusomnak: a regényem valósághű. Gyilkos vagyok, amit olvasol azért meghalt valaki, és bár a történet kitalált, részletei és folyamata a hitelesség miatt a valóságból lettek kimásolva. Tehát, mikor ezt a regényt olvasod, valójában egy igazi gyilkosságot olvasol. Ha ennek tudatában is szeretnéd tovább olvasni, gondolatban kezet rázok veled; mert így valószínűleg sokban hasonlítasz rám. De ha erkölcseid nem engedik, meghajlok előtted; mert így inkább Mick Prámmal vagy hasonlatos, akit tisztelek azért, hogy meg akart állítani és tisztelek azért, hogy nem látogat itt meg. Főleg azért tisztelem, amiért téged is: hogy nem olvassa el, amit a kezedben tartasz.
Ha a második fajta ember vagy, csukd be most a könyvet és égesd el! Viszontlátásra! Szerencsés éveket kíván, Dr. L. M. Conrad.
Ha az első fajta ember vagy, égni fogsz a pokolban, velem karöltve, meg a Sátánnal.
– Miért nem írsz egy másikat? – sok mindenben jobban tettem volna, ha hallgatok rá, de ha ezt a tanácsát megfogadom, sohasem publikálják egy könyvemet sem, főleg nem ezt.
– Ez a tökéletes regény, csak nehéz megérteni.
– Szóval én hülye vagyok? – igen.
– Nem, csak mondom, nehéz megérteni. Olvasd el még egyszer és jobb lesz, komolyan, csak próbáld meg!
– Hatszor olvastam, Lufra, hatszor! – ez is hozzájárult a gyilkossághoz. Amióta csak ismertük egymást, Lufrának szólított, pedig tisztában volt vele, hogy az első nevemet gyűlölöm. Sok kicsi inger, sok kicsi ok.
Rengeteg alkatrészből rakják össze az atombombát, míg robbanóképes lesz.
Volt már úgy veled, hogy terveztél valamit, de csak mikor odaértél és láttad, hogy fel vagy rá vértezve jöttél rá, már évek óta erre készülsz? Én készültem a gyilkosságra, „csak hitelesebbé akarom tenni a regényem” címen. Olvastam róla, álmodtam vele, elemeztem írásban, rajzokat készítettem róla, elképzeltem a pályaudvaron, a buszmegállóban, a parkban, az étteremben, hogyan csinálnám, ha most azonnal akarnék megölni valakit.
Mickkel is beszélgettem róla, kikértem a tanácsát, amihez nem volt nagyon hozzászokva. Tőle tanácsot addig sosem kértem, mindig úgy gondoltam, direkt rosszat ad, csak hogy jobb lehessen nálam. Most, hogy visszagondolok a régi időkre (furcsa, mintha az életem nem is a saját emlékeimből állna) biztos vagyok benne, tudta, hogy így gondolom.
Segített nekem, de sosem felejtett el figyelmeztetni, ez a regény tönkre tesz engem.
Beigazolódott a félelmem; rossz tanácsokat adott. Megfogadtam őket, ő mégis a fejét rázta, kért, hogy hagyjam abba, mert ez csak egyre rosszabb lesz. Azt mondta betegebb és kegyetlenebb lett a könyvem, de jobb semmiképp.
– Értem, szóval azt akarod mondani, hogy ügyesen szétbasztad a könyvemet és most, hogy már nem tudom visszaírni az eredetire, ami kurva jó volt, most kijelented, hogy a tanácsaiddal csak rosszabb lett.
– Nem fogadtad meg a tanácsaimat! Nem gondolkodtál, csak próbáltad minél őrültebbé tenni a főhőst, meg a gyilkosságot, de nem jól!
– Elbasztad az egészet!
Kiskoromban egyszer építettem egy kártyavárat. Nem volt valami nagy, de én büszke voltam rá. Mikor anyám belépett, hogy megnézze, megmozgatta a levegőt és összedőlt az egész, szálltak a bubik, kavarogtak a dámák, egy torony sem úszta meg épen. Huszonhárom évesen épp úgy toporzékoltam a könyvem miatt, mint nyolc évesen egy kártyavár miatt.
Ekkor már a mostani, 2017-es évet tapostuk, meg a havat a talpunk alatt, ahogyan közeledtünk a lakásomhoz. Sok hasonló vitánk volt már, szinte minden írásom után összezördültünk. Ilyenkor általában átmentünk hozzám egy teára, hogy nyugodtabb körülmények között tárgyaljunk, pont úgy, ahogyan akkor is a lakásom felé igyekeztünk.
Nem tudom Mickkel mi volt, de én most másra készültem. Igen, arra. Nem kell félni, az ember nem öli meg csak úgy a legjobb barátját. Az, hogy mégis erre készültem, elmond valamit az én emberségemről.
Ha nem is őt, valakit muszáj volt megölnöm. Akkorra már meg sem tudtam magyarázni miért, csak hajtogattam magamban ugyanazt az egy okot, pedig rég nem láttam értelmét.
A Kritikában a férj, Willie Walter Wilson, azt mondja a feleségének az első fejezetben: „Aki teremtményem csalja más karakterével, engem csal más szerelmével” Mivel sokan jelezték felém, hogy ennek értelmét nem igazán találják, még itt az előszóban megmagyarázom Neked. Willie úgy érti, hogy ha a feleségének férje helyett valaki más a kedvenc írója, akkor az olyan, mintha a férje helyett más lenne a szeretője is. Ebben az esetben sosem én voltam Mick Prám legjobb barátja.
Érthető ugye? Ha nem is voltam én a legszínvonalasabb, mindenképp nekem kellett volna Mick kedvenc írójának lennem. Nekem ő volt a kedvenc kritikusom. „Egy barátságban néha adni is kell a sok kapás között.” Vicces, hogy ezt épp Mick mondogatta nekem.
Lábosban forraltam a vizet, mivel a külön vízforralót mindig pazarlásnak tartottam. Úgy bugyogott, mint a fuldokló oxigén buborékjai a vízfelszín felé. Barátom közben csak pislogott ábráimra és rajzaimra, mintha álmodná őket csupán. Száján formálódott a kérdés, az óvás, a figyelmeztetés, de nem öltött alakot végül soha. Ült csendben, hallgatta a porcelán koppanását, a víz sistergését, a méz böffenését, a kanál ciccegését.
A fiók gördülését. Kinyitottam és nem zártam vissza, letettem barátom elé a teáját, sajátommal meg visszacsoszogtam a nyitott fiókhoz. Sokféle kés volt benne, kedvencem mindig is az az olajszivárvány kerámia volt, ami inkább hasonlított bárdra, mint késre. Valódi filmszereplőnek éreztem magam, mikor azzal szeltem a csirkehúst. Kellenek az ilyen önközpontú jelenetek életünk vásznára, már csak azért is, hogy ne temethessen alá minket jelentéktelenségünk sírásója. Ezért voltam mindig én a helyesebb és tündöklőbb, Mick meg az ápolatlanabb és tompább. Így csak még felháborítóbb volt belegondolni, hogy még ő próbált engem ellátni tanácsokkal.
Belekortyoltam a tűzforró teába, végighúztam hüvelykujjamat a kés, a bárd élén. Seb nyílt rajta, vér gördült a tenyerem felé. Mick rám nézett, én őrá néztem.
Tudod a Kritika nem csak egy regény, ne is úgy olvasd. A Kritika egy trófea, egy nyeremény, amit mintha nem alkottam, sokkal inkább kaptam volna, jutalmul azért a sok szenvedésért, amiken keresztülmentem minden egyes történetemért, amiért elviseltem a kőkemény kritikákat. Egyben ez a regény a büntetésem is, amiért csak elviseltem őket, tanulni már nem voltam belőlük hajlandó.
Sajnos csak most jöttem rá, ennek az Előszónak írása közben, hogy Mick sosem volt az ellenségem. Az ellenségem legalább akkora klisé volt, mint a regényem; ki más, mint én magam? Ha barátom valamilyen csoda folytán kezébe venné ezt a szennyet és elolvasná, amit most írok, remélem, ha meg nem is bocsátana, szánna legalább.
Műanyagmarkolata volt a kerámiabárdnak, fogni sosem volt még kellemesebb, mint akkor.
– Nem, a történet így sem hiteles, te hiteles vagy, de a Kritika nem. Tanulj magadból, ha annyira meg akarod írni.
– Miért van ekkora hitelességmániád? – visszadobtam a kést a fiókba, mintha égette volna a kezem. Ahogyan most visszagondolok rá, úgy érzem égette is.
– Ha a történet nem igényelné a hitelességet, nem lennék az – visszanyúltam a bárdomért. Mondtam neki, hogy ez az én történetem, hogy megmutatom mennyire hiteles, ilyeneket. Akkor láttam rajta először, tényleg kezd megrettenni tőlem.
Nem is tudod, milyen szívesen írnám, hogy elsötétült előttem a világ, nem emlékszem semmire.
Mindenre emlékszem.
Nyikorgott a talpam alatt a padló, mintha túlsúlyossá váltam volna az apró bárddal, hüvelykujjam köpködte magából a forró vért, a seb lüktetve tapadt a műanyag nyélre. Pióca, ami hóhér erét szopja. Mick rémült volt, talán ezért sem mozdult meg, talán, csak mert nem hitt a szemének, hiszen továbbra is olyan volt a tekintete, mint az ébren álmodóknak.
Olyan közel kerültem hozzá, akár át is ölelhettem volna. Ezt is tettem, egy pillanatra még éreztem is, hogy megnyugszik, kicsit felenged kezeim között. Nyúlt felém, hogy visszaöleljen, majd újból megmerevedett. Ez a rettegő megfeszülés, legalább olyan tárgyszerűnek tűnt, mint a hullamerevség. Kezei útközben megálltak, ahogyan megérezte tarkóján a kerámia éles csücskét.
A legjobb barátom volt, természetesen soha az életben nem öltem volna meg. A pengét elhúztam tőle, a fejemet a vállára hajtottam. Tényleg soha nem bántottam volna, azon az egy pillanaton kívül, a Sugár utca 132es panelházának C épületében. Ott fent, a legfelső harmadik emeleten, talán pont a te fejed fölött Kedves Olvasó. Mielőtt megijednél, szeretnélek megnyugtatni, hogy már nem ott élek, mindketten tudjuk, hol fogok élni életem végéig.
Mivel egészen közel voltunk egymáshoz, és ő egészen jól ismert, azonnal próbált megállítani, amint érezte jobb kezem rezdülését.
– Ne! – egy újabb tanácsa, amire nem hallgattam. Sercegett a penge nyakszirtjének csigolyái között, forrott, bugyborékolt a vér, mint teáink vize a tűzhelyen.
Ez nem volt olyan, mint a filmekben. Nagyon lassan szúrtam át a kést rajta, nem is tudtam volna máshogy, az a sok hús és csont, azokhoz izom kellett, mikből nekem nem adatott annyi, mint szerettem volna. Elhúzódtam Micktől, megragadtam görcsösen rángatózó fejét, és tovább nyomtam belé a kerámiát. Valahol az ádámcsutkája mellett nőni kezdett egy borotvaéles szarv, vörösen a vértől, vérbe fagyva, vért fakasztva.
Még percekig életben volt, de nekem éveknek tűnt. Vergődött, mintha epilepsziás rohamot kapott volna, nem is, mint a partra vetett hal, úgy. Csak álltam előtte, tördeltem és dörzsöltem a kezeimet. Mikor nem bírtam már tovább, megpróbáltam kihúzni belőle a kést, de ha belényomni is elég nehéz volt, kifelé egyenest lehetetlen. Úgy főleg nem sikerült, hogy bár egész teste lázasan dobálta magát, szemeit végig rezzenéstelenül szegezte rám.
Emlékszem, megrúgta az asztalt és a teája kiömlött. Illatáról a nemrég elmúlt karácsony jutott eszembe; teaügyben mindkettőnk kedvence a fahéjas almás volt, hát ünnepkor is, akkor is azt ittuk.
Azon az egy bárdon kívül még négy kést döftem belé, míg végleg meg nem halt. Akkorra már tényleg elég volt a gyilkolásból, nem akartam tovább csinálni, folyt a könnyem, megpróbáltam letörölni, a szemembe ment a vér. Legszívesebben otthagytam volna félig holtam félig élve, nem bosszúból, csak, hogy legyen már vége, Istenem, könyörgöm!
A rendőrség ott talált rám, de ezt biztosan hallottad Te is. Miután elvittek, – és elítéltek –, javítottam át a Kritikát mostani, általad is ismert változatára.
Köszönettel tartozom érte legjobb barátomnak, aki végig hasznos tanácsokkal látott el, és akkora áldozatot hozott sikeremért, amekkora elől és rég elmenekültem volna. Köszönöm továbbá édes szüleimnek, akik pénzügyileg támogattak végig írói pályám rögös útján, és Willie Walter Wilsonnak, kinek megragadó személyisége engem publikált íróvá nevelt.
Ajánlom ezt a könyvet mélységes alázattal Mick Prámnak, a legnagyszerűbb kritikusnak.
LUFRA KONRÁD MINN
2017. július 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése