Vágyakozva figyelte az asztalokon sorakozó zöldségek és gyümölcsök színesebbnél-színesebb kavalkádját. Lehajtotta a fejét, állát felhúzott térdére helyezte és kipiszkált némi homokot a nagylábujja körme alól. Görgette egy ideig az ujjai között, miközben próbálta elnyomni az érzést, amit korgó gyomra okozott. Az éhség felszaladt egészen a torkáig, mintha szeretné berántani a legelső dolgot, amivel találkozik, ha pedig nincs más, őt magát falja be.
Hetek óta alig evett, csupán a piacról visszamaradt zöldségmaradékokat gyűjtötte össze. Ez némileg csillapította gyomra háborgását, amit az újabb és újabb morgásokkal adott a tudtára. Mintha őrá haragudna, mintha az ő hibája lenne, hogy nincs mit enniük. Igyekezett enyhíteni a rémisztő hangot, ami nem csak a gyomrát hajtotta uralma alá, hanem a szívét is. Az utóbbi időben egyre jobban. Már-már ott tartott, hogy lopásra kényszerül, de ezt ez idáig sikerült megállnia. Mindig akadt néhány falat, amit kukák mellett talált, vagy máskor egy jólelkű nénike nyújtott felé. Egészen mostanáig. Ugyanis az elmúlt időszakban mintha a szív kiveszett volna az emberekből, nem kapott egy morzsát sem, csak amit magának tudott összekaparni.
Vágyakozva nézte a kezükben megpakolt szatyrokat cipelő embereket. Próbálta kitalálni, mit vásároltak. Némelyik táskából kilógott egy sárgarépa vége, a saláta zöld levele, előbukkant egy befőttesüveg tetejének kockás mintázata és a mézes flakon hegyes csőre. Hívogatóan édesgették magukhoz. Olyan egyszerű lett volna kiemelnie, észre sem vennék. De megálljt parancsolt magának azzal, hogy elfordította a fejét, koszos, fogszaggatta körmét pedig a térdébe mélyesztette. Vigyázott, hogy ne az előző sebek helyére, mert az csak még jobban fájna. Jobban annál is, hogy ilyen életet kell élnie.
Egy meleg szellő frissen sült hús illatát sodorta felé. Egy kevés nyál gyűlt össze a szájában, várva, hogy kap valamit, amit végre megemészthet. Nyelt egyet. A torka is kiszáradt, ezt az éhségtől eddig észre sem vette. Feltápászkodott a fal mellől. A homokos föld már megkeményedett egy foltban, ahol mindig ült. A közelben egy szökőkútba rézből kovácsolt angyalfejek csorgatták a vizet hűs sugárban. Alátartotta a tenyerét, megtöltötte vízzel és mohón kortyolta. A gyomra haragosan morgott még egyet, majd egy ideig csendben maradt. Most ennyivel is megelégedett. A medencében összegyűlt víz tükre fodrozódva alkotta meg tükörképét. Torznak mutatta, és kezdte sejteni, hogy lassan a valóságot tükrözi vissza. Ujjait végighúzta arcán, hátha ezzel visszakaphat még valamit régi énjéből. A víz elhúzta a sötét csíkot a bőrén. Ismét a vízsugár alá nyúlt és megismételte az iménti mozdulatot, csak most egy kissé vehemensebben. Addig dörzsölte a bőrét, amíg egy sávban elő nem bukkant a fehér szín. Lelkének tisztasága ugyanígy eltűnhet, ha hagyja, és nem figyel arra, amit az elvei diktálnak. De vajon mit akarnak? Még mindig azt, hogy tisztességes legyen, vagy már inkább azt, hogy csillapítsa azt a kínzó éhséget, ami lassan a saját gyomrát marja szét? Mikor kerül az éhség előrébb? Ha az életben maradásért lop, még maradhat tisztességes? Vagy az a nagyobb bűn, hogy mások hagyják így élni, hagyják, hogy elpusztuljon, miközben oly sok maradékot hagynak megromlani a hűtőben és vetnek a kukák martalékává? Próbált szerezni onnan is, de sajnos nem ő az egyedüli, aki így végezte. Számtalan hozzá hasonló kóborol az utcákon, egyik-másik már olyannyira az utca kölyke lett, hogy vicsorogva védelmezi meg a penészes ételt, amit talál. Ha meg ők nem, az állatok állják útját ugyanígy. Az ő területe a piac maradt.
Vágyakozva tekintett a távolban álló házakra, amik olyan közel helyezkedtek el egymáshoz, amennyire az embereknek kellene, de ugyanúgy kerítés választotta őket szét. Egykoron ő is így élt, de alig emlékezett már rá. Ha volt is ilyen, az annyira a távolba vetült, hogy már fénysugara sem maradt. A húsát megfogyatkoztatta az éhezés, a mocsok belepte a testét.
A színes kavalkád felé nézett. A portéka tökéletes volt, a vásárlók erre vágynak. Ami selejt, azt eldobják. Ő nem érezte magát annak, mégis így végezte.
A gyomra ismét korogni kezdett. Ahogy a mellette álló árusra nézett, annak háta nem zavarta el, nem tekintett rá szúrós szemmel, hogy mit akar itt, takarodjon arrébb, még csak meg sem próbálta megállítani. Könnyedén elérhetné a dinnyét, ami elgurult a többitől. Talán éppen hozzá igyekezett, csak félúton megállt, hogy elgondolkodjon, biztos helyes-e az, amit tenni készül. De biztos helyes? Megrázta a fejét. Nem, nem hagyhatja, hogy a lelkét is belepje az utca mocska! Ismét a szökőkút felé fordult és kétségbeesetten lapátolta magába a vizet, hogy elcsendesítse egyre jobban figyelmet követelő gyomrát. Arcát is dörgölni kezdte, mert ha kívülről megtisztítja magát, talán belül is az marad.
Visszatekintett a víztükörbe. Az egyre torzabb képet mutatott. Nem lehet, hogy a mosakodás nem változtatta meg! Legalább egy picit! Csak annyira, hogy önmaga maradjon. Aki egykor volt…
Mélyet sóhajtott, és visszakullogott kiült helyére. Kézfejével letörölte az arcán végiggördülő könnycseppet. Nem kívánta, hogy az bárcsak víz lenne, még csak úgy sem tett volna, ha bárki megkérdezi, mert talán ez emberségének utolsó jele. De nem kérdezte meg senki, nem volt kíváncsi rá egy lélek sem.
Egy kutya szimatolt a közelben, egyre beljebb merészkedett a piacra. Haragosan összehúzta a szemét és már készült elzavarni, amikor rádöbbent, ugyanezt teszik vele is. Tehát mégis ugyanolyan, mint mások, nem hiába kapja ezt a bánásmódot. Hagyta a kutyát, hadd boldoguljon. Talán ő kap pár falatot. Lehajtotta a fejét a térdére, hogy kizárja a körülötte lévő világot, a kísértést, hogy elemeljen bármit is – az életben maradásához. Egyszerűbb dolga lenne, ha máshol verne tanyát, vagy legalább addig elmenne, amíg le nem zajlik a piac, de akkor ki tudja, ki venné el még azt a maradékot is, ami jut neki. Addig ki kell bírnia. Csak ez nem egyszerű. A gyomra parancsolni akar neki, hiába próbálja elhallgattatni, újra és újra a felszínre tör, kínzó érzéssel, ami egész bensőjét mardossa. Nem érhet így véget! Ő még ő, és az is marad, ameddig kitart. A belülről jövő fájdalom zokogás képében tört ki belőle. Nem tudta enyhíteni kínját, de úgy érezte, így valamelyest mégis kiad belőle. Legalább nem az éhségre koncentrál. Mintha a könnyek, amelyek kívülre kerülnek, jobban elnyomnák azt, mint a víz, amit az imént kortyolt. És még így sem figyel rá senki. Nincs egy könyörületes lélek a közelben?
Ekkor egy kiflicsücsök esett a lába elé. Megszeppenve megtörölte az orrát és körbenézett, honnan jött. A szökőkút tetejéről egy galamb pislogott rá félrefordított fejjel, mintha csak arra ösztönözné, hogy egyen. Vágyakozva nézett az ételdarabra, és hálával a madárra, mert mégiscsak akadt egy lélek, aki felfigyelt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése