Krencz Nóra: Szabadulás a pokolból

- 2017 Nyári Bajnokság -

Fehér kavics ropogott a lábam alatt. A gaz felverte az udvart és kinőtt a kövek közül is. A fűszálak a bokámat csiklandozták, miközben haladtam a ház felé. A gyomromat görcs szorongatta. Körmeimmel a tenyeremet kapirgáltam.

Nem akartam bemenni. Legszívesebben visszafordultam volna, hisz mindenhol jobb volt, mint otthon.

Remegett az ajkam, amikor lenyomtam a kilincset, de kénytelen voltam újra és újra hazatérni ide. Mi már csak papíron voltunk család. Én inkább egy rossz viccnek neveztem volna.

Öt éve laktam velük. Kiskamaszként döntöttem úgy, hogy apámhoz költözöm. Gyermeki rajongással szerettem őt. Képzeletben felruháztam minden létező jó tulajdonsággal. Ő volt az én hősöm… míg meg nem ismertem.

A konyhában sötét volt, amikor beléptem. Itt sosem nyitottuk ki a zsalugátert. Lapos kúszásban bevonultam a szobámba, amit csak nagy jóindulattal lehetett annak nevezni. Spejz, éléskamra, éléstár. Korábban ilyen neveken emlegették, és annak is használták, amíg be nem költöztem oda. Épphogy befért egy ágy, szóval nekem tökéletesen megfelelt.

Egy koloncnak, egy megtűrt személynek nem jár ennél több.

Még csak pár perce pakoltam le a táskámat, amikor ajtó nyikorgását és padlón dobogó léptek zaját hallottam meg. Nyeltem egyet. A karommal átöleltem magam. Reméltem, minél jobban szorítom, a lelkemet is összetartja. Egyben maradok legalább addig, amíg ez az egész véget ér.

Tudom, hogy véget fog érni! Nem lehet ez a sorsom! – ezt ismételgettem és próbáltam elhinni.

– No lám, megjött őnagysága! – szólalt meg egy női hang a hátam mögött.

Megfordultam, és alázatosan néztem világoskék szemeibe. Rideg és megvető pillantásánál nem létezett ijesztőbb. Amikor sütött róla a gyűlölet, csak a magány várt rám.

– Kifáradnál a konyhába? – kérdezte gúnyosan.

Bólintottam és követtem őt. Leültem a sarokpadra, és ő is így tett, a lehető legtávolabb tőlem. Ekkor vettem észre az asztalon egy kisebb halom üvegszilánkot. Mostohaanyám rámutatott.

– Eszedbe jut erről valami?

Értetlenül bámultam az üvegkupacot, majd megráztam a fejem.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Ne hazudj nekem!! – fortyant fel. – Ezek benne voltak a káposztasalátában és majdnem a torkunkon akadtak. Te vagy az egyetlen, aki sosem eszik a salátából. Tudom, hogy te tetted bele!

Néhány hónapja talán még ezt is beismertem volna. Magamra vállalom azt, amit nem követtem el, csak hogy békén hagyjon. Egy évvel ezelőtt szűkölve könyörögtem volna a szeretetéért.

Azonban már ébredezett bennem valami. A lelkem úgy vágyott a változásra, mint a szomjazó egy cseppnyi vízre.

Nem tudtam elviselni, hogy engem vádol, ezért megtettem azt, amit korábban sosem. Felpattantam ültemből, és dühösen meredtem rá. Még nálam is volt egy határa az igazságtalanságnak, amit képtelen voltam eltűrni.

– Nem érdekel, milyennek tartasz, nem érdekel, mit gondolsz, de azt az egyet ne merd állítani rólam, hogy gyilkos vagyok! – A hangom hisztérikusan csengett. Minden bánatom és elfojtott haragom benne volt ebben a mondatban, ami az évek alatt felgyülemlett bennem.

Elrobogtam mellette és bevettem magam a „szobába”.

Az ágyra kuporodva a sarokba húzódtam, és csak bámultam a fehér falat. A szorítás a gyomromban olyan erős volt, hogy hányingerem lett. Előre, hátra dülöngéltem, mint egy agykárosult, és közben némán motyogtam magamnak, hogy „Őrült vagyok”.

Sírni akartam. Hónapok óta nem sírtam már. Korábban minden nap potyogtak a könnyeim, de ez elmúlt. Már az sem hozhatott nekem enyhülést.

Semmim sem maradt.

Anyámat három éve láttam utoljára. Akkor is csak azért, mert felkutatta, hogy hova járok iskolába, s eljöttek hozzám a testvéreimmel. Kisebbik öcsém fel sem ismert. Egy éves volt, amikor eljöttem tőlük, ezért félősen bújt az apja combja mögé, hiszen idegen voltam a számára.

Ennek a találkozásnak is én ittam meg a levét. Napokkal később megérkezett anyám levele apámnak címezve, amiben nemtetszését fejezte ki. Mostohám és apám egy emberként rontottak nekem. A földön térdelve bőgtem és könyörögtem a megbocsátásért. Magyarázatra, mentségre sosem adtak lehetőséget.

Tudtam, mi vár rám. Újabb több hónapnyi szenvedés. Gyűlölködő tekintetek és néma utálat.

Mindezt azért, mert anyám nem hagyta szó nélkül rongyos ruházatomat és furcsa, távolságtartó viselkedésemet. Mostohaanyám vádat koholt ellenem, és addig-addig hajtogatta, mígnem ő maga is elhitte, hogy pletykás vagyok, és egyfolytában panaszkodom róluk.

Pedig nem mondtam senkinek semmit. Sohasem beszéltem másoknak a körülményeinkről és a helyzetemről. Tudtam, ha megteszem, ő rájön. Mindig rájött mindenre, s utána hetekig, hónapokig senki sem szólhatott hozzám. Kirekesztettek, levegőnek néztek minden egyes nap.

Mostohabátyám élvezettel gyötört az anyjával együtt. Apám meg…..Ő mindig csendben volt. Szomorú, bánatos kutyaszemekkel nézett maga elé, de véletlenül sem rám. Beállt a sorba. Hagyta, hogy szenvedjek. Letette a lelkem a mostohaanyám kezébe, és félreállt, messziről elkerült, nehogy ő is a felesége szúrós tekintetének kereszttüzébe kerüljön. Hiába vártam éveken keresztül, hogy megvédjen, sosem állt ki értem.

Mostohaanyám volt a méhkirálynő, mindig az történt, amit ő akart. Aki nem teljesítette a parancsait, borzasztóan megfizetett érte.

Ez volt hát az én „családom”.

A rokonok már régen elmaradtak mellőlünk. Apám felesége rendszeresen az orrom alá dörgölte, hogy ez is az én hibám. Nem szeretnek engem, mert nem vagyok tisztelettudó. Anyám sem foglalkozik velem. Nem vagyok fontos neki. Ezekkel traktált éveken keresztül, és én mindig elhittem neki mindent. Elhittem, hogy csúnya vagyok, túl szőrös vagyok, s egyetlen fiúnak sem fogok kelleni. Elhittem, hogy túl buta vagyok ahhoz, hogy másokkal értelmesen kommunikáljak. Az önbecsülésem romjai között kuporogva sínylődtem, és vágytam egy másik életre.

Valahol a burkon kívül átsejtett az igazság, de az csak néha mutatta meg magát. Egyszer belesüppedtem gonoszságának mocsarába, másszor megpillantottam egy halvány reménysugarat, hogy talán mégsem vagyok olyan rossz ember és annyira reménytelen, mint ahogy ő állítja.

Még mindig a falra szegeztem a tekintetem, amikor újra eszembe jutottak a főnököm szavai.

– Költözz el onnan! Mi segítünk.

Gyakorlati munkahelyemen rájöttek, hogy milyen helyzetben vagyok. Sosem szóltam egy szót sem, mégis ordított rólam, hogy segítségre van szükségem.

Nem volt téli kabátom és cipőm. Sosem vittem magammal elemózsiát. Túl sovány voltam. Gyakran késve éreztem, vagy fél órával korábban el kellett jönnöm. Ez utóbbiról nem mondtam el az igazat nekik, ezért már elég közel álltam a kirúgáshoz.

Amikor a főnököm behívatott az irodába, nem hagyott nekem más választást, így közöltem vele, hogy máshol is dolgozom. Hol éjszakás, hol délutános műszakba járok.

Megtiltotta, hogy bemenjek hozzájuk nyolc óra éjszakázás után. Azt hitte ezzel segít, de nem lehetett tisztában a valósággal.

Sosem pihenhettem azokon az órákon, amiket a főnököm kegyéből nyertem. Amint hazaértem, azonnal adódott teendő számomra. Nem számított, hogy apám nem dolgozik, s az sem, hogy a bátyám még iskolába sem jár be. Mostohaanyám alapból kivonta magát a munka világából, egészségügyi gondjaira hivatkozva. Egyedül én lógtam a levegőben, engem lehetett leakasztani a falról és használni szándékuk szerint.

Menj el cigiért! Hozz süteményt! Vegyél tojást a boltban!

Senki sem voltam már. A múltam értelmét vesztette, hiszen nem szeretett senki, akiről azt hittem, hozzám tartozik. A jelenem örökös küzdelem volt önmagammal és egy önjelölt zsarnokkal, aki uralkodni akart még az érzelmeimen is. Milyen jövő várhatott így rám? Milyen kiutat találhat egy fiatal lány, akinek nincs támasza?

Nagykorú voltam, mégis megrekedtem egy gyermeki korban lelkileg és érzelmileg. Összegyűrtek és behajítottak a sarokba. Nem voltam képes egyedül kiegyenesíteni megtépázott tagjaimat. Segítségre volt szükségem, és életemben először valaki végre felajánlotta nekem. Csupán annyit kellett tennem, hogy érte nyúlok és megragadom a lehetőséget a menekülésre.

Azonban ehhez bátorság kellett. Nem tehetett senki semmit értem, amíg én nem tettem magamért.

A gondolat megért bennem, de időbe telt, míg a testem is engedelmeskedett, hogy megmozduljak. Feltápászkodtam az ágyról és kilépdeltem a kamrából. Nem akartam elszalasztani a hangyányi merészséget és cseppnyi határozottságot, amit a szilárd háttér ígérete adott nekem ott és akkor.

Időközben mostohaanyám visszavonult a hálószobájukba, hogy alávetett apám fejét tömje a velem kapcsolatos problémáival.

Bekopogtam az ajtón, majd kihívtam őket a konyhába. Nevelőanyám elhúzta a száját. Sosem szerette, ha megszólítom, amikor ő éppen utált. Felöltöttem az érdektelenség álarcát és ezúttal nem hagytam, hogy hatással legyen rám. Legalábbis megpróbáltam.

Együtt ültünk le oda, ahol nemrég gyilkossági kísérlettel vádolt. Apám eközben rám sem nézett. Az asztallapot bámulta. Ő is elnyomott volt, akárcsak én, ha nem jobban.

Levegőt sem vettem, csak felhasználva bátorságom lassan fogyó maradékát, gyorsan kiböktem a lényeget:

– Úgy döntöttem elköltözöm. Felajánlottak nekem egy szobát a tanárom anyukájánál. Továbbra is dolgozni szeretnék, és…

– Felejtsd el! – vágott közbe a nő, s a tekintete éles pengeként hasított belém. – Mit képzelsz magadról? Így lealacsonyítanál minket? Sosem lennél képes ellátni magad egyedül. Önállótlan vagy. Még főzni sem tudsz. Egy hét után hazakotródnál.

– Nem – szólaltam meg, s próbáltam tartani magam, hogy ne kezdjek el bőgni. – Meg szeretném próbálni. Nem hiszem el, hogy nem menne.

Szemeibe még mélyebb sötétség költözött.

– Panaszkodtál rólunk, igaz? – tette fel a legrettegettebb kérdést, s én közben a fejemet ráztam. – Már megint elpletykáltad, hogyan élünk. Sosem tudod tartani a szádat. Hálátlan szuka vagy. Így viselkedsz azok után, amiket tettem érted? Anyád nem tanított meg semmire. Mindent nekem köszönhetsz. Pont olyan vagy, mint az anyád, pedig meg sem érdemli, hogy bármiben kövesd. Nem törődik veled. Nem keres. Nem szeret téged. De már én is értem, hogy miért. Utállak. El sem tudom mondani, mennyire gyűlöllek. Elegem van belőled. Igazad van, csomagolj és menj el innen! De az anyádhoz. Állj az ajtaja elé és éld meg, ahogy elutasít téged szemtől szemben! Mindvégig kíméltelek ettől a csalódástól, de ezek után megérdemled.

Felpattant és a kamra irányába mutatott.

– Csomagolj!

Végül ő nyert. Megint azt tettem, amit mondott. Bekullogtam a „szobába” és nekiálltam összeszedni a holmimat. Egy szürke táskát, egy kicsi fekete hátizsákot és két szatyrot pakoltam meg, de néhány dolog kimaradt. Igyekeztem mindent bepakolni, ami fontos volt nekem, de kevés volt hozzá a táska és a kezemben sem fért el minden.

Pár órán belül már a vasútállomáson ültem. Apám nem búcsúzott el, a mostohabátyáim nem is voltak otthon. Sok időm volt az indulásig, de én már azon agyaltam, mit mondhatnék anyámnak, hogy ne dobjon az utcára. Mivel kezdjem? Kérjek bocsánatot mindenért? Essek térdre előtte? Mi lesz a válasza? Hogyan néz majd rám? Nem hiszem el, hogy kicsit sem szeret. Tudni akarom az igazat!

Gondolataim körülötte forogtak és újra erőt kellett gyűjtenem, de ezúttal a vele való találkozáshoz.

Egy órán belül egészen lehiggadtam, és az agyam sem járt már olyan gyorsan.

Ekkor belépett egy alak a váróterembe. Szőke volt és kék szemű, de nem a herceg fehér lovon, hanem egy jól ismert arc. Ráncai kisimultak az indulattól.

– Kapsz egy utolsó utáni lehetőséget – rázta felém a mutatóujját a mostohaanyám. – De csak azért mert tényleg nincs hová menned. Megtűrlek köztünk, és hajlandó vagyok folytatni, de meg kell változnod. Próbálj már meg alkalmazkodni hozzánk, az istenért!

Akkor még vele mentem. Visszatértem a szobámnak kijelölt kamrába, de aznap este már nem csomagoltam ki. A költözés szöget ütött a fejembe. Annyiszor kaptam már „újabb esélyt”, aminek mindig ugyanaz lett a vége, hogy képtelen voltam elhinni, valaha is megváltozhat az életünk. Már nem akartam megfelelni az elvárásainak, hiszen soha nem is tudtam. Rá kellett jönnöm, hogy akinek ő látni akar, az nem én vagyok, és időt sem hagy nekem a fejlődésre.

Egyetlen percre sem rázódtam már vissza a korábbi szerepembe. Látszólag visszatértem, de a bennem lezajlott változással kivettem a nő kezéből a gyeplőt, és ő erről mit sem tudott. Próbált kedves lenni velem. Egyszeriben eltűnt az „utállak” és a „gyűlöllek”. Amikor nyájasan beszélt hozzám, megláttam, ki ő. Egy hazug ember, aki éveken keresztül az őszinteségről papolt és képmutató, aki engem számítónak bélyegzett.

Féltem. Persze, hogy továbbra is féltem, hiszen nem tudtam egyik pillanatról a másikra gyáva emberből hőssé válni. Hatalmas lépésre készültem, ami következményekkel járt.

Másnap reggel elmentem szakmai gyakorlatra.

Nem beszéltem senkivel, nem meséltem el, hogy mi történt előző nap. Szólnom sem kellett a bennem alakuló változásról. Tudtam, hogy – a főnököm ígérete szerint – folyamatosan fennáll az ajánlat. Csak jöjjek el onnan és ők segítenek nekem.

A munkanap eseménytelenül telt, s én izgatottam és várakozóan remegő gyomorral mentem haza. Üresen kongott a ház. Senki sem volt otthon, csupán egy üzenet várt az asztalon, amire felírták a délutáni teendőimet. Elvégeztem mindent, amit feladatul szántak nekem, majd írtam egy válaszüzenetet.

Minden kész. A posta nem volt nyitva.

Elmentem.

Abban bíztam, félrevezetem őket, ugyanis mennem kellett aznap éjszakára a gyárba. 

Magamra aggattam a korábban elkészített csomagjaimat, majd kiléptem az ajtón és bezártam. A kapuban álltam meg pár pillanatra. A gyomrom összeszorult. Lehunytam a szemem. Fogalmam sem volt, mi vár rám, ha elhagyom a házat és őket. Mégis azt sulykoltam magamba, hogy bármi jöjjön is, az csak jobb lehet, mint ez az élet.

Kerülő úton mentem az állomásra, ahonnan a busz indult. Véletlenül sem akartam beléjük botlani, miközben hazafelé tartanak. Lementem a rétre és a patakot követve haladtam a falu mellett. Egy nagy kört tettem és közben végig attól rettegtem, hogy valaki meglát és szól nekik.

Amikor felszálltam a buszra, a félelmem enyhült egy kicsit, de nem szűnt meg teljesen. Fél órán belül beértem a városba, s igyekeztem lecsillapítani hevesen verdeső szívemet.

Még a munkahelyemre is csak kerülővel mertem menni. Minél közelebb értem az épülethez, annál gyorsabban szedtem a lábamat. A kapun belül már lelassítottam, és hagytam elernyedni megfeszített tagjaimat. A nagy táska lecsúszott a vállamról, elakadt a csuklómnál, majd a betonra puffant.

Ekkor már a nyitott bejárati ajtó előtt álltam, s a szívem még mindig iszonyúan dörömbölt.

Tanulótársaim a folyosón ácsorogtak, éppen velem szemben, és felfigyeltek a táska hangjára. Felém kapták a fejüket és pár pillanaton belül mindannyian a nyakamba borultak. Számtalan kéz ölelt át és vett körbe.

– Hát eljöttél, tényleg eljöttél – néhányan kijelentésként, páran hitetlenkedő kérdésként szegezték nekem a szavakat, én pedig könnyezve bólogattam. Tiltakozó könnycsatornáim eddig vártak. Újra képes voltam sírni.

A főnököm lakásában töltöttem a nap további részét. Délután aludtam egy kicsit, hiszen egy éjszakás műszak előtt álltam.

Ugyanúgy, ahogy mindig, munkába álltam, mintha mi sem történt volna. A szívem körül megrepedt a jégburok, de még nem olvadt le teljesen. A tettem következménye még váratott magára, és mardosott a félelem.

Hajnalban, a műszak vége előtt fél órával lépett oda hozzám az egyik vezető:

– Most kaptunk egy telefont, hogy édesapád agyvérzést kapott. Gyere velem! Hívunk egy taxit, hogy hazamehess hozzá.

A rémülettől meghűlt bennem a vér, hiszen apámnak évek óta vérnyomásproblémái voltak. Az első pillanatban elhittem, hogy igaz lehet, de mire a portára értünk, elárasztottak a kétségek.

Nem. Ez csak egy aljas trükk.

A védekezés ösztönösen jött. Semmi esetre sem hagyhattam, hogy visszaküldjenek. Ha újra beteszem a lábam, nem szabadulok többé. Kértem a portást, hogy ne tegyen semmit, majd én szólok valakinek, hogy segítsen nekem.

A főnököm rövid időn belül ott termett a gyárnál, és mire megérkezett, én már átöltözve vártam rá.

Az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy apám felől érdeklődtünk. Jártunk a helyi kórházban, felhívtuk az Országos Mentőszolgálatot, és a falum orvosi ügyeletét. Sehol, senki, semmit nem hallott apámról, a neve sem volt ismerős, sőt egyáltalán nem szállítottak és nem láttak el az éjjel agyvérzéses beteget.

Ebben a felállásban már különösen gyanús volt, hogy a hírnek nulla az igazságtartalma, de még mindig nem bizonyosodott be teljesen.

Délután kapott egy sms-t a főnököm. Minő meglepő, a mostohaanyám küldte. Rájött, hogy hol vagyok és a tudat, hogy rám talált, ismét előidézte a régi idegességet.

Megpróbált befeketíteni engem. Olyasmiket írt, amiket állítólag a főnökömről mondtam neki, s különös hangsúlyt fektetett arra, hogy ismét kirántsa a talajt lábam alól. Újdonsült szövetségeseimet is el akarta venni tőlem, ahogy korábban a családommal tette. Neki az nem volt jó üzlet, ha én tartozom valahová, mert elveszít egy értékes rabszolgát.

A főnökömet nem tudta megtörni. A vádaskodása és gonosz mesterkedései semmilyen hatással nem voltak rá. Az üzenet után még egy telefonbeszélgetés is lezajlott köztük, amiben megmentőm szilárdan kiállt értem és következetesen körbejárta a lehetőségeimet, amennyiben vissza kívánnék menni hozzájuk.

Mostohaanyám a jelképes pisztoly csöve előtt megígérte, hogy elköltözik a két fiával és kettesben hagynak minket apámmal.

A főnököm még egyszer megkérdezte:

– Tehát szavát adja, hogy soha többé nem zaklatja őket?

– Már elnézést, de az az én házam. Ráadásul a nemi életemet is élnem kell valamikor – fakadt ki hisztérikusan a nő és döntötte le a kártyavárat egy pillanat alatt.

Én csak a fejemet ráztam, és védelmezőm szemébe nézve jeleztem, hogy eszemben sincs visszamenni oda.

A beszélgetés már nem vezetett sehova, így lerakták a telefont.

A második csörgés ugyanaz a szám volt, negyed órával később. Ismét a főnököm vette fel, de szinte egyből a köszönés után, felém nyújtotta a mobilt.

– Apád az. Veled akar beszélni.

Elkerekedett a szemem. Időm sem volt átgondolni ezt a fordulatot, elvettem tőle a telefont.

– Szia, kislányom – szólt bele egy szomorú hang.

Nem tűnt betegnek. Ekkor már egészen biztos voltam abban, hogy semmi sem történt vele. Apám egy percig sem volt életveszélyben.

Ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzunk, és én eleget tettem a kérésének. Nyilvános helyen, egy parkolóban futottunk össze, ahol mostohaanyám még utoljára megfenyegetett, hogy feljelent engem, amiért elloptam a lakáskulcsot.

Egykedvűen kivettem a táskámból és egyetlen szó nélkül visszaadtam neki, azután elsétáltam onnan és hátra sem néztem.

– Tudom, honnan származtak az üvegszilánkok – szólt utánam apám. – A turmixgép poharáról törtek le.

Nem álltam meg. Nem akartam meghallani. Már hiába próbálkozott.

Fél évig gyötörtek a rémálmok. A lelkem lassan gyógyult, és a folyamatos terrortól függő szívem elvonási tünettől szenvedett.

Éjszakánként még mellettük sínylődtem, de nappal már tudtam nevetni.

Kinyíltam a világ és egy új kezdet felé.

Szabad voltam.